Húsz évnyi megszállás után az amerikai hadsereg kivonult Afganisztánból, az utolsó katonák pedig még el sem hagyták a belső-ázsiai országot, a tálibok azonban – egyetlen tartomány kivételével – máris megszerezték az irányítást, gyakorlatilag a teljes ország felett.
Pár hete mi is megírtuk, hogyan alakul most az afgán nők helyzete – lásd kapcsolódó írásunkat – amellyel kapcsolatban már több nőjogi aktivista is megszólalt, hangot adva szomorúságuknak és haragjuknak, annak láttán, ahogy a nemzetközi közösség nagy része teljesen közönyösen szemléli, ahogy az elmúlt két évtizedben több-kevesebb önrendelkezést és szabadságjogaikat visszanyerő afgán nők most ismét burkák és nikábok mögé kényszerülnek és csak férfiak társaságában hagyhatják el otthonaikat.
Érdekes csavar, hogy miközben például Magyarország vezetése muszlim megszállásról és a migráció megállításáról beszél, a héten Budapestre érkező Ferenc pápa az afgán menekültek befogadására szólította fel a világ országait. Kíváncsian várjuk, vajon őszentsége megemlíti-e az afgán helyzetet, amikor vasárnap szentmisét celebrál a Hősök terén, ahol több tízezer ember gyűlik majd össze, védettségi igazolvány és maszkviselési kötelezettség nélkül.
Érdemes megnézni, hogy amikor sokan, a menekülők láttán egyből azon kezdenek aggódni, hogy mi lesz a mi kultúránkkal – ami már önmagában megérne egy külön elemzést, a nőkkel, kisebbségekkel szembeni érzéketlenséget tekintve – akkor valójában milyen emberektől rettegnek. Az alábbiakban olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyeket az Afganisztánból kényszerűen hátrahagyó menekülők osztottak meg az újságírókkal. Általánosan elmondható, hogy többségüknek esze ágában sem lett volna elhagynia az otthonát, ha nem a közvetlen életveszéllyel kellett volna szembenézniük.
Az afgán társadalomtudós, aki rámutat a menekült lét nehézségére
Néhány napja komolyabb felzúdulást okozott Twitteren a 28 éves Hamed Ahmadi posztja, amelyen a texasi Fort Blissben elszállásolt menekült mutatta meg a világnak, hogy mit kapnak enni az amerikai kormánytól. Bár Ahmadi sietett kijelenteni, hogy nem panasznak szánja a fotót, csupán rá szeretne mutatni, hogy a menekültek élete milyen nehéz, nem kell sokáig bámulni a képet, hogy feltűnjön, még egy magyar kórházi étkezéshez képest is meglehetősen kis mennyiségű ételről van szó.
„A tweetemnek nem az volt a célja, hogy panaszkodjak vagy nagyon kritikus legyek – mondta Ahmadi a The Independent brit lapnak nyilatkozva. – Pusztán az afgán menekültek helyzetére szerettem volna rávilágítani, akik soha nem akartak ilyen helyzetbe kerülni.”
Az egyetemi kutatóként és újságíróként dolgozó Ahmadi rámutatott, kifejezetten jó munkahelye volt Kabulban, jó körülmények között élt a családjával. Ez már önmagában cáfolata annak, a Facebook-kommentek között gyakran feltűnő véleménynek, amely szerint a menekültek egy jobb élet reményében özönlenek Európába, ahol aztán – ennek gyökeresen ellentmondva – a radikális iszlám szélsőséges eszméivel szeretnék előidézni ugyanazokat a körülményeket, amelyek elől elmenekültek. Persze a trollok kommentjeiben nem kell a logikát keresni, de kifejezetten érdekes így szembeállítani a két leggyakoribb menekültellenes vélekedést.
Ahmadi öt éve élt az afgán fővárosban, szüleivel, testvéreivel és családjával, és esze ágában sem lett volna külföldre menekülni, különösen nem úgy, hogy családját hátra hagyja. Egyik testvére az afgán hadsereg tagjaként két hónapja vesztette életét a tálibokkal vívott harcokban, míg egy másik testvérét tavaly vesztette el a koronavírus miatt. Egy harmadik testvére, aki az afgán rendőrség kötelékében teljesített – nőként – szolgálatot, jelenleg terhesen bujkál a tálibok elől.
Ahmadi külföldi civil szervezetek (NGO-k) munkatársaként dolgozott, munkája abból állt, hogy Afganisztánban utazgatva interjúkat készített az egyes népcsoportok tagjaival arról, hogyan kezelik egymással szembeni konfliktusaikat és hogyan építik a békét a helyi közösségek szintjén. Mivel azonban eközben folyamatosan beszámolt a helyzetről a közösségi médiában, most attól tart, hogy külföldi kapcsolatai, és a Twitteren megfogalmazott kritikái miatt könnyen a tálibok célkeresztjébe kerülhet.
„Amikor a munkámat végeztem, igen markáns volt a jelenlétem a közösségi oldalakon – magyarázta az újságíró-kutató. – Afganisztán sok, kevésbé biztonságos tartományában és településén jártam, ez idő alatt pedig rengeteg fotó készült rólam, ahogy amerikaiakkal vagy németekkel dolgozok együtt. Ezért – mivel a tálibokban nem lehet megbízni – folyamatosan veszélyben voltam. Most pedig hiába állítják, hogy nem jelentenek veszélyt a külföldiekkel együtt dolgozó afgánokra, folyamatosan halljuk a beszámolókat a tálibok bosszújáról, különösen, ha újságírókról van szó. Számomra ez közvetlen fenyegetést jelentett, így nem ülhettem karba tett kézzel, arra várva, hogy mi fog velem történni.”
Nincs ezzel egyedül: a Heratban élő Mohamed Rabi Popalzaj az India Timesnak nyilatkozva elmondta, Indiában élő unokaöccse sokáig rendszeresen posztolt az afgán hadsereg mártírjairól Facebook-oldalán, idővel azonban felhagyott ezzel, mert közismert, hogy a tálibok a közösségi oldalakat böngészve csapnak le az ellenük agitálók rokonaira.
Ahmadi végül az egyik amerikai NGO segítségével, háromnapos várakozást követően jutott fel az egyik amerikai menekítőgép fedélzetére. Ahogy elmondta, korábban, akadémiai csatornákon lobbizva nagyon szeretett volna eljutni az Egyesült Államokba, de nem úgy, ahogy végül sikerült neki.
„Diákként nagyon izgatott lettem volna egy amerikai utazás gondolatától – tette hozzá. – Most azonban, nyugodtan elmondhatom, hogy nem vagyok annyira lelkes.”
Érthető a reakció, hiszen, miközben folyamatosan aggódik a családja biztonságáért, a mindennapjait több ezer menekülttársával együtt, egy sebtében felállított sátorvárosban kell töltenie, ahol nincs kellő mennyiségű vécé és ahol a fenti tweetben is látható mennyiségű étellel kell megelégedniük. A CBS hírcsatorna értesülései szerint az amerikaiak eddig több mint százezer afgánt menekítettek ki az országból, az amerikai katonai bázisokon pedig körülbelül harmincezer menekültet szállásoltak el. Ahmadi egyébként – sok száz társával együtt – mindenben együttműködik a hatóságokkal, többek között átadták a biometrikus azonosítóikat és részletesen beszámoltak a múltjukról is, hogy esélyük legyen hosszabb időn át az USA területén maradni.
„Mindenki nagyon bizonytalan – számolt be a táborban uralkodó állapotokról. – Sokakat összezavarnak a bonyolult folyamatok és senki sem tudja, mit hoz a jövő. A barátaim között sok a magasan iskolázott ember, aki különféle nemzetközi szervezeteknek dolgozott, azonban még az ő szemükben is látni lehet a bizonytalanságot, ha a jövőjükről kérdezed őket.”
Afgán nők és gyerekek egy menekülttáborban, Új-Delhiben, 2021. szeptember 3-án (Fotó: Manish Rajput/SOPA Images/LightRocket via Getty Images)
Az általa említett menekültek egy része folyékonyan beszél angolul, többüknek egyetemi végzettsége is van, de még ők sem tudják, mihez kezdhetnének hazájuk elhagyása után, nem beszélve azokról, akik még a nyelvet se nagyon beszélve, szinte a vakszerencsének köszönhetően jutottak fel valamelyik menekítőgép fedélzetére. Egy dolog közös bennük: mindenkinek rettenetesen hiányoznak a különböző okokból hátramaradt családtagjaik.
„Vegyes érzéseim vannak” – mondta Ahmadi.
Néha úgy érzem, kivételezett helyzetben vagyok, amiért elmenekülhettem Kabulból, aztán bűntudatom támad, hogy milyen veszélynek vannak kitéve azok, akik ott maradtak.
A fiatalember, aki a béke és a konfliktuskezelés kutatójaként dolgozott, most úgy látja, Afganisztánban semmi esély sincs a helyzet békés rendezésére, legalábbis az előttünk álló évtized során.
„Nincs iskola, nincs zene, csak fegyverek és gránátok”
Ahmadi tényleg kivételezett helyzetben van, hiszen biztonságos körülmények között, és ha szűkös is, de kiszámítható élelmiszer-utánpótlással várhatja a holnapot. Ennél nehezebb körülmények között vannak azok, akik legfeljebb Indiáig jutottak, és most arra várnak, hogy hosszabb távú vízumkérelmüket jóváhagyják. Mások a kabuli reptérről értesítették Indiában élő rokonaikat, akik arról számoltak be, hogy a tálibok szisztematikusan gyilkolják a rendőrként dolgozó nők rokonait és az afgán hadsereggel szimpatizálókat, miközben a nők jogait épp minden eszközzel szorítják vissza, miközben a világ számára igyekeznek úgy tenni, mintha mindenkit tiszteletben tartanának.
„Nem lehet már zenét hallgatni, a lányok nem járhatnak iskolába, mindenhol csak fegyvereket és gránátokat látni” – mesélte az India Timesnak nyilatkozó 45 éves Majid Ahmed, aki néhány hete orvosi kezelések miatt érkezett Indiába, most pedig Új-Delhi egyik külvárosában várja, hogy mi történik majd vele. „A Heratban élő nénikém így számolt be arról, hogy mi folyik épp arrafelé. A tálibok szinte minden házat felgyújtottak a faluban, hogy terrorizálják a lakókat. A rádióban már csak muszlim imákat sugároznak, a korábbi zenei műsorokat betiltották. A művészek, zenészek is nagyon félnek, hogy mi vár rájuk.”
Tálib fegyveresek járőröznek a kabuli reptéren, 2021. szeptember 2-án (Fotó: Haroon Sabawoon/Anadolu Agency via Getty Images)
A 21 éves Fauzia Szajedi az Afganisztán északi határához közeli Kunduzból menekült el, miután tolmácsként dolgozott az elmúlt években. A fiatal nő szerint az elmúlt néhány nap során eddig legalább 21 családtagja halt meg a tálibok és az afgán hadsereg maradványai között zajló harcokban, míg életben maradt rokonai öt napon át gyalogoltak a kopár afgán vidéken át, hogy eljussanak Kabulba, a menekülés reményében.
„Próbálom a szüleimet kijuttatni, de hosszú várakozásra kell számítanunk – mondta Szajedi. – Amikor tudtam velük beszélni, azt mesélték, hogy az emberek a tűző napon alszanak a földön. Nincs ételük, tisztálkodási lehetőségük, de orvosi ellátáshoz, gyógyszerekhez sem férnek hozzá, a számuk pedig napról napra gyarapszik. Még egy sátorért is hajmeresztő összegeket kérnek a kereskedők.”
Nincs jog, nincs igazság
„Főleg a családom nőtagjai és a gyerekek miatt aggódom. A tálibok már átvették az összes hivatalos épületet, piacokat, iskolákat, Afganisztán északi részét – mondta a Kunduztól bő száz kilométerre nyugatra fekvő Balkh-ból származó Mansoor Heeravi, aki szintén Kabulban várakozva nyilatkozott az Economic Times riporterének. – A tálibok bírái ítélkeznek már mindenhol, ők kezelik az összes bűnügyet és ők maguk róják ki közvetlenül a büntetést. Szabályos jogi eljárásról, pláne fellebbezésről egyáltalán nem beszélhetünk.”
Heravi szerint, bár a tálibok korábban azt állították, hogy nem fogják a nőket burka vagy nikáb viselésére kényszeríteni, ennek senki sem hisz – mint ahogy az eddigi tapasztalatok szerint valóban arra szólítják fel az afgán nőket, hogy inkább ne hagyják el az otthonaikat, nehogy a megjelenésükkel felzaklassák a tálib harcosokat.
„A tálibok ezzel a színjátékkal akarják elérni, hogy a nemzetközi közösség elfogadja őket – tette hozzá Ahmad Zia Ghani, az Indiában székelő Afgán Szolidaritási Bizottság (ASC) vezetője. – De mindannyian tudjuk, hogy brutális erőszakot fognak alkalmazni. Most senki sem segít a népünknek. Az embereket magukra hagyták. A tálibok gondoskodnak róla, hogy a nők a négy fal között maradjanak, nem engedik őket nyilvános helyekre. Még az egészségük is a tálibok kezében van. Csalódottak vagyunk, hogy más országok nem háborodnak fel ezen, még azok az országok sem, mint például India, amely elvileg jó barátságot ápol Afganisztánnal.”
„Mindenkit megfigyelnek, különösen azokat, akik korábban együttműködtek a kormánnyal vagy a hadsereggel – tette hozzá a cikk elején idézett Mohamed Popalzaj. – A tálibok arra kérik az embereket, hogy jöjjenek ki a piacterekre és az utcákra, hogy segítsenek azokat megtisztítani, mert meg akarják mutatni, hogy nincs mitől félni. De mindenütt ott vannak és mindenki retteg tőlük. Különösen, hogy sorra ölik meg azokat, akik az afgán hadsereggel szimpatizálnak.
Aznap, amikor Mazar-e Sharif városát is elfoglalták, már tudtuk, hogy nincs többé remény.
További cikkeink Afganisztánról:
- Kiderült, hol helyezik el a Magyarországra kimenekített afgánokat
- Családokat szakítanak szét Kabulban, de egy 5 éves ikerpár megmenekült
- Ingyen szállást ad az Airbnb 20 ezer afgán menekültnek
