Lassan már felháborodni sincs erőnk, belefásulunk a sok rettenetes intézkedésbe, a járvány égisze alatt meghozott törvényekbe, melyeknek távolról sincs köze a járványhoz. Most épp egy ideje rászálltak a politikusaink az árvákra, ami végtelenül, mélységesen elszomorító, mert nekik aztán tényleg az lenne a nagyjából egyetlen esélyük arra, hogy valaha normális életük legyen, ha kiemelik őket a rendszerből az örökbefogadó szülők, akik esetleg szeretetben nevelik fel a gyerekeket, és nem kellene gyermekotthonokban traumatizálódniuk egész gyerekkorukban.
Ám a magyar politikusoknak nem tetszik valamiért, hogy az árva gyerekek otthonra és szülőkre találjanak, mindenáron meg akarják nehezíteni az életüket.
Előbb a melegek nem fogadhatnak örökbe, majd ennek mentén üldözőbe vették az egyedülálló embereket is, akik esetleg otthont biztosíthatnának pár kis elárvult gyereknek. Az egyszeri, földi halandó – értsd: akinek nulla köze van a politikához és csak józan paraszti ésszel éli a hétköznapi kis életét – meg csak néz ki értetlenül a fejéből, hogy mi bajuk van ezeknek, tényleg nincs fontosabb dönteni való ebben az országban, mindenképp az árva gyerekeket, melegeket és egyedülállókat kell boszorkányüldözéshez hasonló intézkedésekkel sújtani?
Miért pont az árva gyerekeket vették célba?
Gondolom, hogy a politikusok fejében úgy áll össze ez a kép, hogy ők most jól megvédik az árvákat az elferdült egyedülállóktól, melegektől, mindenkitől, aki nem bír „normális” párkapcsolati mintát összehozni (mintha létezne normális, hát nézzenek már körül a saját házuk táján!), csak közben az a helyzet, hogy a valóságban egy dolgot tesznek: megszívatják az árva gyerekeket. Máshogy, szebben ezt nem lehet tálalni. Ez történik ugyanis azzal, hogy az örökbefogadók körét ilyen szinten leszűkítik és ennyire megnehezítik, sőt, ellehetetlenítik az örökbefogadást. Semmi mást nem érnek el ezekkel az intézkedésekkel, mint hogy sok gyereknek nem lesz majd családja, és felnőnek azokban a gyermekotthonokban, melyekről számtalan rémtörténet látott már napvilágot, és ezer meg egy interjúban mondták már a szociális szférában dolgozó szakemberek is róluk, hogy csak traumatizálják ezek a helyek a gyerekeket. Ahogy például az a szociális munkás is kifakadt a gyermekotthonokról névtelenül az nlc-n megjelent interjúban:
„Mire kikerülnek innen (a gyermekotthonból – a szerk.), ezek a gyerekek nagyon rossz állapotban lesznek, miközben folyamatosan az ellátórendszer gondoskodása alatt állnak. Itt nincs kit okolni a későbbi szocializációs problémákért, tanulási és magatartási nehézségekért. Azok az esetek, amiken később szörnyülködni lehet, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek egymással, vagy hogy saját maguk ellen fordulnak, így keletkeznek. Az intézményi gondoskodás termeli ki egy részüket.”
Mit ártottak a politikusoknak szerencsétlen árvák, hogy ennyire rájuk kellett szállni? És főleg, ennek mi köze a járványhoz? Tényleg nincs ott a döntéshozók közelében egy józan szakember sem, aki rávilágítana, miért nem jó ötlet hosszú távon a társadalomnak sem, ha tömegesen a gyermekotthonokban ragadnak azok a gyerekek, akiket befogadnának rendes, becsületes, szülőnek tökéletesen megfelelő emberek?
Miért veszik el az örökbefogadás esélyét a gyerekektől? (Kép: Unsplash)
„A gyermekotthon a túlélésről szól”
A tűréshatárunk már olyan szinten kitolódott sajnos, hogy egy szemöldökráncolással elmegyünk az olyan hírek mellett, hogy mostantól Novák Katalin áldása kell ahhoz, hogy egyedülállók örökbe tudjanak fogadni. Mégis kinek ártanak az egyedülállók, akik szeretnének gyereket, de nincs kivel összehozni természetes úton? Megmentenének egy gyereket és közben kiteljesedhetne az életük (ráadásul a gyermekotthonok túlterheltsége sem nőne tovább). Ez már megint miért üldözendő? Annyiféle forgatókönyvet írhat az élet, tényleg nem lehet felfogni, hogy nincs egyetlen igaz út a normálishoz? Hogy egyáltalán nem is létezik a normális? Miért kell ennyire erőltetni azt, ami már 100 éve is elavult volt? Mindezt úgy, hogy csak azok isszák meg a levét, akik a leginkább rá lennének szorulva a segítségre, amitől ezek az intézkedések elvágják őket: az árva gyerekek.
Az egyedülálló szülők örökbefogadásának problémájához talán az is elég, ha mutatunk valós esetekből pár idézetet, melyeket korábbi interjúk során az nlc-nek meséltek olyanok, akik az örökbefogadásban, gyermekotthonban nevelkedésben vagy gyermekvédelemben érintettek valamelyik oldalon.
Ezekből az idézetekből is tisztán látszik, hogy az elárvult gyerekeknek bármilyen nemi identitású, párkapcsolati státuszú szülő jobb, mint a gyermekotthon, ha az a szülő szeretettel neveli.
„Anyám otthagyott a kórházban a szülés után, csecsemőotthonba kerültem, majd a nevelőanyámhoz, és tőle az intézetbe. A nevelőanyám egyedülálló nőként vett magához két és fél éves koromban, mert nem lehetett gyereke.”
A kicsiknek sokkal nehezebb volt, mint nekünk. Mindenért meg kellett küzdeni a többiekkel.
„A gyermekotthon a túlélésről szól. Hogy elérd, hogy ne bántson senki. (…) A legtöbb társam végül nem maradt talpon, kábítószerhasználók, öngyilkosok lettek, vagy csak kicsit elment az eszük. Nem volt meg az alap, amire építkezni tudtak volna.”
„Volt olyan barátom, aki a kezem között halt meg, ő nem tudta elfogadni a segítséget. Sok intézetis embernek az a legnagyobb baja, hogy sajnálja magát, nem pedig előre megy. Az önsajnálatba pedig bele lehet dögleni.”
„Azok a gyerekek, akik ott (a gyermekotthonban – a szerk.) voltak… soknak nem volt hova mennie. Volt, aki tartotta a kapcsolatot a szüleivel, de olyan is volt, akinek csak eltűnt a családja, azt se tudta, hová.
Akinek se szülei, se testvére nem volt, azokról még mi is láttuk, hogy nem sok esélyük lesz később sem.
Lehet, hogy segítség volt nekik a gyermekotthon, mert legalább kaptak enni, meg tudtak hol aludni. De ezenkívül nem sok minden történt velük, és vagy szomorúak voltak egész nap, vagy a többieket piszkálták.”
„Ha olyan családhoz kerül a gyerek, ahol jó dolga van, akkor nagyon szerencsés, és szép jövő állhat előtte. Ha nem sikerül neki, vagy tizenkét évesnél idősebben a saját családjától kerül gyermekotthonba, akkor már hozza magával a szocializációs sémákat, szokásokat, megküzdési stratégiákat. Ilyenkor már nagyon nehéz újat tanulni, elengedni, rájönni, hogy mi a fontos valójában.”
„Volt egy nevelőnk, aki katonás módszereket alkalmazott velünk szemben, a gyerekek pedig próbálkoznak, feszegetik a határokat. Így persze volt pár olyan alkalom, hogy felidegesítettük, kijátszottuk. Az egyik ilyen helyzetben már annyira nem tudta kezelni a dühét, hogy fogta magát, és felakasztott a fogasra, majd ott hagyott lógni, amíg le nem szakadt alattam.”
27 éves voltam, amikor megismertem az akkor 35 éves feleségemet. Már a második randin elmondta, hogy egyedülállóként elindított egy örökbefogadást.
„Az örökbefogadásban van egy alap elutasítottság-érzés, ott van bennük a törekvés, hogy teszteljenek minket, hogy minden rosszalkodás ellenére is még mindig kitartunk, még mindig szeretjük őket. A kislányunk az oviban évekig minden délután hatalmas örömködést csapott, hogy »értem jöttél, értem jött az apukám!« Ami minden más gyereknek teljesen természetes, az számára a szeretet megnyilvánulása volt, annak bizonyítéka, hogy mi nem hagytuk el. (…) Nekik mi vagyunk az igazi szüleik, hiszen a feleségem tanította meg őket biciklizni, velem sütöttek először palacsintát, ezek az élmények számítanak a szülő-gyerek kapcsolatban.”
„Amikor a kislányunkat látogattuk, mindegyik gyerek szaladt oda, hogy őt vigyük haza, rángatták a ruhánkat, ha csak kedvesen hozzájuk szóltunk, másnap már remegve várták, hátha hazavisszük őket. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy még örökbe fogadjunk egy harmadikat is, de aztán be kellett látnunk, hogy nem menthetünk meg mindenkit.”
Már csak egy kérdés maradt: nem lehetne, hogy békén hagyjuk az árvákat, nem akadályozzuk az esélyüket a normális életre, és inkább azzal foglalkozunk, ami tényleg probléma ebben az országban?
