Bár a színdarab egy nő életét mutatja be, régóta házas férfiként azért engem is elgondolkodtatott, hogy vajon bennem is van-e valamennyi Joeból, a férfiből, aki mellett a felesége élete elszürkül.
Balsai Móni: Ez a darab nem csak nőknek szól. Tatabányán mutattuk be először a Shirley Valentine-t, és képzeld, ott például egy fiatal, húsz év körüli fiú jött oda, hogy nagyon tetszett neki. Szerintem az a jó ebben, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek van olyan állapota, amikor valahol megakad az életében. Ez a darab arra biztat, hogy merjünk tenni magunkért és lépjünk túl a saját félelmeinken és gátlásainkon.
Shirley a darabban meg nem élt és elpazarolt életként hivatkozik a sajátjára. Ti éreztétek ezt valaha a saját életetekkel kapcsolatban?
Balsai Móni: Abszolút. És nem Károly miatt. Minden életkornak megvan a maga beakadása. Szerintem az ember az élete során többször találkozik ezzel a lefagyással. Nekem például nem olyan rég, a negyvenedik születésnapom környékén volt egy. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy biztosan jó helyen vagyok-e, azt csinálom-e az életemmel, amit kellene. Azt gondolom, hogy az élete közepe felé minden embernek van egy olyan pillanata, amikor azt érzi, hogy
Oké, eljutottam valameddig és csinálok valamit, de most hogyan tovább?
Ilyenkor végig kell gondolni, hogy mi az, amit legbelül szeretnénk.
Ilyenkor váltani kell vagy meg lehet újra találni az örömöt abban, amit csinálsz?
Balsai Móni: Nyilván minden eset más. Én egy ilyen helyzetben a megoldásokat kutatom. Ha az ember alaposan körbejárta a problémát és mindent megpróbált megtenni a megoldásáért, és akkor sem működik, akkor lehet, hogy váltani kell.
Balsai Móni és Ujj-Mészáros Károly (Fotó: Centrál Színház)
Amikor közös darabon kezdtetek gondolkodni, fontos volt, hogy monodráma legyen? Nagyobb produkció nem jöhetett szóba?
Ujj-Mészáros Károly: Az volt a szándék, hogy ha lehet, akkor monodráma legyen és lehessen vele utazni. Most például örülök annak, hogy beutaztunk vele a fővárosba. (nevet) Nagyon örülünk, hogy Tatabánya után a Centrál Színházban is be tudjuk mutatni.
Balsai Móni: Igazából azért született, mert nagyon sok olyan megkeresésem érkezett, ahol kérdezték, hogy nincs-e valami olyan önálló estem, amivel tudok menni vidékre. És nem volt. Csupa nagy színházi produkcióban vettem részt. Aztán kitört a Covid és ránk szakadt a munkanélküliség és az ezzel együtt járó kétségbeesés. Akkor azt mondtuk, hogy eljött az ideje, hogy eleget tegyünk ennek. Sok darabot elolvastunk, aztán jött a Shirley Valentine, és akkor azt mondtuk, hogy ez az.
Elsőre kissé furcsa nekem, hogy pont akkor kerestetek utaztatható darabot, amikor a kisfiatok miatt gondolom szerettek sokat otthon lenni.
Ujj-Mészáros Károly: Amikor kitaláltuk, hogy ezt a darabot fogjuk megcsinálni, még nem volt gyerekünk. Nem sokkal utána érkezett az életünkbe.
Károly, téged mi fogott meg először a Shirley Valentine-ban?
Ujj-Mészáros Károly: Mindig abban reménykedem, hogy ugyanaz, amit most nézőként te is kaptál. Az első olvasáskor érzett dolgokat szeretném valahogy visszaadni a nézőnek, hogy azt élhesse át, amit én is a darab olvasása közben. Jól szórakoztam rajta, mert ez a darab vicces, és tetszett benne, hogy sokak által átélhető helyzetek sorát vonultatja fel.
Balsai Móni: Egy kicsit mindenki számára ismerős lehet.
Ujj-Mészáros Károly: És érzelmileg is nagyon megmozgatott.
Mi hatott meg a leginkább a darabban?
Ujj-Mészáros Károly: Amikor a darab közepén Shirley ráébred arra, hogy Mrs. Bradshawként elvesztett valamit a fiatalságából meg önmagából. Egy régi osztálytársával való találkozás apropóján eszmél rá arra, hogy milyen volt fiatalon, milyen boldog volt ifjú házasként és mivé vált azóta az évek során. Az a pillanat szerintem nagyon erős.
Most egy színdarab kapcsán beszélgetünk, de téged az ország elsősorban filmesként ismer. Óriási váltás számodra, hogy a filmforgatásokon egy kisebb sereget irányítasz, itt pedig szinte csak ketten vagytok Mónival?
Ujj-Mészáros Károly: Azért sosem vagyunk csak ketten. Oké, ketten voltunk az elején, amikor még otthon, a konyhánkban próbáltuk.
Balsai Móni: Amíg aludt a gyerek. (nevet)
Ujj-Mészáros Károly: A fordításnál meg egyedül voltam, de aztán ez nőtt. Ha a filmforgatás egy kisebb hadsereg, akkor ez egy kis kommandós alakulat volt. (nevet) Sosincs egyedül az ember, mindig ott vannak azok a társak, akikkel valami nézhetőt létre lehet hozni. A színház sosem magányos műfaj, még egy ilyen kis darab esetében sem.
Balsai Móni: Érdekes módon így még sosem dolgoztunk együtt. Nem fordult még elő, hogy ilyen huzamos ideig csak ketten legyünk egy munkában. Csak utólag gondolkodtam el azon, hogy ez akár a kapcsolatunkat is próbára tehette volna. Mégsem így alakult, nem volt semmiféle probléma. Talán ez azért van – bocsánat, tudom, hogy ezt sok helyen elmondtam már – , mert mi dolgozni tanultunk meg először együtt, és csak azután együtt élni. Annyira szépen el tudjuk egymástól választani a kettőt, és annyira tudjuk már, hogy a másik hogyan dolgozik, hogy egyszerűen működik a dolog. Persze ettől még vannak nehézségek, ennyire azért nem rózsaszínű az életünk. Ha én fáradtabb vagy hisztisebb vagyok, nyilván a közös munka is nehezebbé válik, de ez akkor is igaz, ha épp Károly türelmetlen. De legyen bármilyen nehézség előttünk, valamilyen felfedezésnek mindig tudunk együtt örülni.
Ujj-Mészáros Károly: Mielőtt elkezdtünk a darabon aktívan dolgozni pont egy másik monodrámát, a Fekete-fehér című darabot rendeztem Göttinger Palival. Volt Palinak egy nagyon érdekes mondata, amit azóta is próbálok előtérbe helyezni a színházi munkáimban: azt mondta, hogy ne legyek útban.
Balsai Móni: Te?
Ujj-Mészáros Károly: Általában véve értette úgy, hogy a rendező ne legyen útban. Inkább arra törekedjek, hogy hagyjam kiáramlani a színészből azt, ami benne van.
Balsai Móni: Károly nagyon előre tud álmodni. Nyilván a filmezésnél ez egy hasznos tulajdonság, mert ott jó előre kell tudni, hogy mi az irány, de a színház kicsit másképp működik.
Balsai Mónika mint Shirley Valentine (Fotó: Centrál Színház)
Ujj-Mészáros Károly: Nem biztos, hogy szerencsés belepofozni Mónit egy olyan helyzetbe, ami az én fejemben van, hanem inkább arra kell figyelni, hogy mi az, ami neki jól áll, neki természetes és a benne lévő energiák szépen folyjanak ki belőle.
Balsai Móni: Ez jó mondat. Majd megköszönöm Göttingernek.
Ujj-Mészáros Károly: Én filmeken szocializálódtam, ott volt egy olyan fajta rutinom, ami ott működött, de be kell látnom, hogy a színházban még mindig viszonylag zöldfülű vagyok, pedig már nyolc darabot rendeztem.
Móni, te érezted már valaha azt egy közös munka során, hogy Károly útban volt?
Balsai Móni: Színészileg nem annyira, inkább a jelmeznél. Azzal kapcsolatban neki mindig nagyon határozott elképzelései vannak, én meg jövök a női hiúságommal, hogy ezt nem szeretem, mert nem kényelmes vagy nem áll jól, meg itt szűk, meg ott szűk… Panaszkodhatok, de végül akkor is az a jelmez lesz, amit ő elképzelt. (nevet) Ez a probléma minden filmnél és színházi előadásnál előjön. Mindig van egy olyan ruhadarab, amire azt mondom, hogy „Károly, ezt ne! Miért kell nekem ezt hordanom?” (nevet)
Más rendezők jobban hallgatnak rád jelmez ügyben?
Balsai Móni: Több a választási lehetőségem. Meg lehet beszélni.
Shirley és Joe teljesen hétköznapi életet él, viszont a ti életetek nem tűnik hétköznapinak, legalábbis külső szemmel a színészetet és a rendezést nem sorolnám a hétköznapi foglalkozások közé. Ettől még ti is érzitek úgy néha, mintha be kellene menni dolgozni a gyárba?
Balsai Móni: Nekem igen, Károlynak nem.
Ujj-Mészáros Károly: Egy színházi munkában ott van egy folyamat, amíg elkészül, ám miután már készen van, lehet, hogy hosszú évekig játszani fogják.
Balsai Móni: Vagy évtizedekig.
Ujj-Mészáros Károly: Mostanában Móni kicsit kevesebbet játszik, de öt-hat darabban így is benne van. Ez ad valamilyen változatosságot, de amikor repertoárt játszanak, akkor valaki két évig ugyanazt a karaktert nyomja le minden áldott este.
Balsai Móni: Magyarországon azért ez nem teljesen így van, de itt is előfordul, hogy gyakran és hosszan kell játszani egy darabot. Velem előfordult például, hogy tizenkét különböző előadásom ment egyszerre és havi harmincöt előadásom volt. Nincs ennyi nap egy hónapban, vagyis voltak napok, amikor dupláztam, sőt az is előfordult, hogy egy nap hármat játszottam. Ez már olyan mennyiség, amitől meg lehet borulni. A színészi munkában egy darabig nagyon élvezetes, hogy minden nap teljesítened kell és belebújni újabbnál újabb szerepekbe, sőt fiatalon azt érzed, hogy ez maga a mennyei manna. Aztán eltelik néhány év, és már azt érzed, hogy jézusom, hová tűntem én? Miért nem tudok egy jót enni? Miért nem tudok húsvétkor a családommal együtt vacsorázni? Miért kell megint más férfiakat ölelgetnem a párom helyett, akit nem láttam x hete? Ehhez azt is tudni kell, hogy ha az embernek egy nehezebb előadása van, már az előző este stresszesen fekszik le, mert tudja, hogy másnap mennyit kell teljesítenie. Ilyenkor nem úgy alszol, nem úgy reggelizel és nem úgy ebédelsz. Nem tudsz hétvégén megenni egy jó kis csülkös bablevest, mert tudod, hogy pár órával később már ugrálnod kell egy színpadon, azt meg úgy nem lehet. Ez nehéz ügy.
Fotó: Centrál Színház
Károly, te rengeteg reklámfilmet is forgatsz. Abba se lehet beleunni?
Ujj-Mészáros Károly: Én ebből a szempontból sokkal szerencsésebb vagyok. Mindig odáig juttatok el valamit, amíg megszületik, és ha már elkészült, a meglétét már nem kell menedzselnem. Számomra minden munka egy új kaland, és mindenből tudok tanulni valami újat.
Balsai Móni: A színházban viszont a munkáid sokáig veled maradnak, olykor még akkor is, ha valamiért nem szeretsz egy adott darabot. Nem szereted, mégis éveken át viszed magaddal.
A darabot meghagytátok az eredeti idejében, vagyis a nyolcvanas években játszódik. Nem akartátok áthelyezni a jelenbe? Volt benne egy-két apróság, amiket picit talán meghaladt az idő, például amikor Shirley arról beszél, hogy az ő fiatalkorában még azt se tudták, mi az a klitorisz, és a nők számára a szex nem az élvezetről szólt.
Balsai Móni: Szerintem ez egy budapesti gondolat. Egy felvilágosultabb és fiatalabb budapesti ember gondolata. Az a baj, hogy egyáltalán nem vagyunk felvilágosultak az országban. Rengeteg korlát között élünk.
Szerintetek Magyarországon továbbra is az a jellemző a legtöbb családjában, hogy a férfi megmondja, hogy mi legyen, a feleség meg eltűnik az árnyékában?
Balsai Móni: A magyar családok háromnegyede még ma is így él.
Láttál erről valami konkrét statisztikát?
Balsai Móni: Nagyon sok helyen jótékonykodtam és nagyon sok olyan társadalmi projektben vettem részt – például a Tejföl című kisfilmben, ami a verbális erőszak szerepét mutatja be az életünkben – , melyek mindegyike statisztikákra épült. Nagyon szarul állunk minden tekintetben. Döbbenetes, de Magyarországon még mindig az a helyzet, amit ez a nyolcvanas években íródott darab bemutat.
Ujj-Mészáros Károly: Pont most jött ki friss adat arról, hogy a magyarok boldogságindexe mennyire mélyen van.
Balsai Móni és Ujj-Mészáros Károly (Fotó: RTL Klub/Sajtóklub)
Szerintetek a magyar nők boldogtalanabbak, mint a magyar férfiak?
Ujj-Mészáros Károly: Ebben a hagyományos családmodellben, ahol a feleségek tulajdonképpen ellátják, kiszolgálják a férjet a nők mindenképpen rosszabbul járnak, ezért valószínűleg rosszabbul is érzik magukat. A feleségnek is van munkája, a gyereknevelés nagy része is rá hárul és még a családfenntartót is ki kell szolgálnia.
Balsai Móni: Be kell látni, hogy sok helyen ez még mindig így működik.
Ujj-Mészáros Károly: Ha forintosítanánk a munkájukat, akkor már valószínűleg nem az jönne ki, hogy a családfenntartó a valódi családfenntartó.
Balsai Móni: A színdarab bemutatása óta annyit változott a helyzet, hogy ez még mindig jelen van, de legalább már elkezdtünk beszélni róla. Beszélünk végre a verbális abúzusról, készülnek felvilágosító kampányok, és ma már a fiatal gyerekek is kiállnak, ha mondjuk egy pedagógus abuzálja őket. Most már lehet róla beszélni, de ettől ez még van.
A darabban Shirley a negyvenes évei elején jár, amikor kirepülnek a gyerekei otthonról, és hirtelen új célt kell találnia az életének. Nem furcsa belegondolni, hogy mennyi minden változott azóta, és például ti – ahogy én is – már hatvan fölött lesztek, amikor a gyereketek kirepül majd otthonról?
Ujj-Mészáros Károly: Én már hetven fölött.
Balsai Móni: Ha most volt itt az ideje a gyerekvállalásnak, akkor most volt itt az ideje. Ennyire előre még nem gondolkodunk. Annyi minden van, amivel most kell szembesülni, túlélni meg végigcsinálni és jól érezni magunkat közben, hogy ez éppen eléggé lefoglal bennünket.
Ujj-Mészáros Károly: Megpróbáljuk magunkat úgy karban tartani, hogy minél tovább jelen lehessünk az életében.
Balsai Móni: Már amennyire lehet egy ilyen előadás után arról beszélni, hogy jól karban tartjuk magunkat. (nevet)
Ujj-Mészáros Károly: Reméljük, hogy tényleg a hetven az új harminc, mert akkor minden rendben lesz. (nevet)
Balsai Móni: Az biztos, hogy efelé megy a világ. Nem vagyunk ezzel egyedül.
