Körülbelül 10-11 éves lehettem, amikor egy alkalommal a háziorvos úgy ítélte meg, nem vagyok egy súlycsoportban a kortársaimmal. Úgy döntött, jó lenne egy nagyobb kivizsgálás, hátha valami van a háttérben, hiába bizonygatta anyu, hogy ez nálam genetika, hogy a testvéreim is ugyanolyan vékonyak voltak ilyen idősen, mégis egy hét kórház várt rám, ahol a legkülönbözőbb vizsgálatokat végezték el rajtam. Nyilván az alapossága miatt nem lehet a dokit sem rossznak kikiáltani ebben a sztoriban, de végül a zárójelentésemre két nagyon fontos mondat került. Az egyik, hogy semmilyen elváltozást nem tapasztaltak, a másik, hogy a gyermeknek kifejezetten jó étvágya van – konkrétan ezekkel a szavakkal, és igen, még a kórházi koszt mellett is…
Ugrunk egyet az időben, már tinédzser vagyok, amikor az egyik tanárom nyíltan rákérdez, anorexiás vagyok-e. Pislogok, mint hal a szatyorban, hogy miről beszél, mire kiböki, hogy az egyik kollégája ezt terjeszti rólam az iskolában. Érzem, hogy a vérnyomásom kétszázhoz közelít, hogy bizonyítanom kell, nem küzdök étkezési zavarokkal, hanem ez megint csak a géneknek köszönhető. Az osztálytársaim is kiállnak mellettem, ami jólesik, és láthatóan elég, hogy a témát ejtsük, de a seb sokáig nem akar múlni. (Amúgy hálás vagyok a tanárnőnek, hogy érdeklődött, mert legalább a segítő szándéka megvolt.)
A skinny shaming, azaz a vékony testalkat megszégyenítése jelensége talán nem tűnik olyan gyakorinak, mint a túlsúlyos embereké, de ugyanúgy létezik, és ugyanolyan pusztító tud lenni. Ráadásul sok esetben fel sem merül másokban, hogy ítélkeznek, hiszen az ugyebár nem lehet sértő, hogy:
- „Te jó ég, de vékony vagy!” (Te pedig megint híztál, igaz? – Hogy esne, ha ezt válaszolnám?)
- „Egyél már egy kicsit többet, hogy ne legyél ilyen sovány.” (Ööö, oké, köszi a jó tanácsot!)
- „Eszel te rendesen?” (Mit értünk az alatt, hogy rendesen?)
- „Több szalonna és kolbász megoldaná a problémát.” (Ja, és negyvenéves koromra a koleszterinszintem megölne.)
- „Minek sportolsz? Így is olyan vékony vagy.” (Valóban, akkor többet ki sem kelek az ágyból, és pláne nem leszek hasznos tagja a társadalomnak.)
- „Komolyan nem eszel csokit? Hát azért vagy te ilyen sovány!” (De legalább a nagy átlaggal szemben még minden fogam megvan.)
- „A pasik azt szeretik, ha van mit fogni egy nőn.” (Igen, van, aki azt szereti. És van, aki nem. Ez a szép ebben.)
Szerencsére az érzékenyítés már előrébb tart, mint amikor gyerekként kellett ezzel szembesülnöm, és azon szerencsések közé tartozom, akiknek a közvetlen környezete pontosan tudja, érti, hogy ez mennyire bántó tud lenni. Elég azonban csak egy picit kitágítani a körülöttem lévő buborékot, és máris újra jönnek a kéretlen jó tanácsok.
Fotó: Getty Images
Milyen az ideális test?
Nehéz megfogalmazni, ilyen ugyanis nem létezik. Mihez képest lesz valami ideális? Ki határozza ezt meg? A média? Az Instagram? Egy adott ember? És mi tartozik ide? A testalkat? A hajunk? A bőrszínünk? Elég csak arra gondolni, hogy míg egy latin közösség jobban szereti a kerekedő formákat, addig a skandinávoknál egész más számít vonzónak. Vagy, hogy a történelem során mennyit változott a szépségideál.
Amikor Czukor-Szabó Anettet, a Szeretest projekt ötletgazdáját kérdezem, hogy szerinte mi a legmeghatározóbb testkép formáló, egyértelműen a médiát említi. 16 ezres követőtáborukban gyakran felmerül, hogy kit, mennyiszer bántottak a testalkata miatt, és mindezt a média számlájára írja.
Mennyiszer gondoljuk azt, hogyha valaki közelebb áll ahhoz az ideális testalkathoz, amit a média sugall felénk, akkor abból nem lehet baj! Pedig… Sajnos társadalmi szinten sokszor felvértezve érzik magukat az emberek, hogy kedvesnek szánt félmondatokkal bántsák őket is, akik valamiért a vékonyabb testalkattal rendelkeznek. Sokan küzdenek ezzel a problémával és nagyon kevés lehetőségük van nyilatkozni. Meg közben van egy ilyen legyintés társadalmi szinten erre, hogy ez nem is valós probléma.
És valóban, ha csak a saját példámat nézem is, gyakran belefutni ebbe az ítéletbe, pedig hízni egyébként pont olyan nehéz, mint fogyni, egy gyors anyagcserének ugyanis nem tudod azt mondani, hogy lassulj már le légyszi egy picit.
Szeretest projekt
2020-ban pattant ki Czukor-Szabó Anett fejéből az ötlet, hogy létrehozzon egy érzékenyítő projektet. Három másik nővel – Gőbel-Szabó Szandrával, Hajdú Zsófiával, és Visnyei Barbarával – karöltve, akiket egyébként az Instagramról ismert, közös fotózást szervezett, ahol egyetlen céljuk volt: hogy minél többféle, minél több típusú, alkatú, formájú, más történettel rendelkező nőt mutassanak be, hogy mennyire sokfélék vagyunk, és hogy mennyire sok bántás ér bennünket, sokszor pont a nőtársainktól.
Ezután folyamatosan, tematikusan fotózásokat szerveztek, például az idősebb korról, vagy sportolókat szólítottak meg, illetve a legutóbbi kampányukban a skinny shaminget mutatták be emberek történetein keresztül – szerencsére itt már férfiak is voltak a jelentkezők között – az ő tapasztalataikon keresztül próbálnak érzékenyíteni, tabukat döntögetni, olyan témáknak lehetőséget adni, amiről keveset beszélnek. „Megpróbálunk teret adni az embereknek, hogy hallathassák a hangjukat, és ezzel érzékenyítsék a társadalmat.”
Azt is hozzáteszi, hogy nehéz a vékonyságot és a túlsúlyt mérlegre tenni, és hangsúlyozza, hogy nem is fontos. „Semmiképpen sem szeretnénk ebből egy versenyt, hogy kit, mennyi bántás ér, önmagában nincs rendben az, hogy megjegyzést teszünk a másik testére.” Amikor pedig arról kérdezem, hogy szerinte miért kapnak rosszabb megítélést azok, akik „gyárilag vékonyabbak”, megint csak a média szerepét említi, méghozzá még az Instagram előtti időkből.
„A kétezres években, amikor még nem a social media adta a fő hangsúlyát, hogy milyen kép alakul ki, hanem a magazinok, általában a skinny, a vékony nők voltak felülreprezentálva. Azt hiszem, akkor kezdett el kialakulni egy rossz érzés – jobb szó híján – a vékony emberekkel kapcsolatban, és így rajtuk csapódott le ez az egész.”
Claire Mysko, a National Eating Disorders Association (NEDA) vezérigazgatója a Healthline-nak szintén kiemelte a magazinok bántó metódusát. „A bulvármagazinok a legnagyobb támogatói a testszégyenítő gépezetnek. Példa erre olyan hírességek fotóinak közzététele, amelyek kiemelik és kigúnyolják a narancsbőrt.”
Ebből nem lehet igazán profitálni
Egy 2020-as orosz tanulmány, ami a skinny shaming tanulmányozásával foglalkozott, kiderítette, hogy azok, akik áldozatául esnek a megkülönböztetésnek, nagyon sok helyről kaphatják a kritikát. Rokonok, osztálytársak, barátok, egészségügyi dolgozók, idegenek, és nyilvánvalóan a média és a közösségi platformok is felelősek azért, hogy a testsemlegesség és elfogadás még sosem volt fontosabb téma, de ennél is lényegesebb, hogy a kutatás rámutat, a megszégyenítés áldozatai sokkal gyakrabban gyakorolják a testük önellenőrzését, mint bárki más.
Bár ennek akár pozitív hozadékai is lehetnek (például egy időben észrevett bőrelváltozás), az ítéletalkotás nagyon is valós veszélyt jelent fizikai és mentális értelemben is. Széles körű kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a súly-stigma (és mindegy, hogy melyik változatáról beszélünk) a depresszió, a szorongás, az alacsony önbecsülés, a testtel való elégedetlenség egyik kockázati tényezője, ami könnyen egészségtelen viselkedési formákba torkollhat, például ebben az esetben falásrohamokba, étkezési zavarokba, vagy akár egy testdiszmorfiás zavarba is, ami olyan ördögi kör, hogy még szakember segítségével is borzasztóan nehéz kimászni belőle.
Visszakanyarodva az orosz tanulmányhoz, arra is rájöttek, hogy a vékony testalkat megszégyenítése nem kizárólag a nőkre korlátozódik, ilyen szempontból teljesen nemsemleges jelenségről beszélhetünk, és ezt remekül bizonyítja a Szeretest projekt két résztvevőjének története is, Bence és Adolf ugyanis a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen az, amikor valaki férfi létére nem pont az az alkat, amilyennek a társadalom szerint illene lennie.
„Nekem nincsenek kutatásai alapjaim – magyarázza Anett –, de én is azt látom, hogy férfiak esetében például egy apatest rendben van. Az olyan vicces, és aranyos és kedves, és hát tudjuk, hogy 100 kiló alatt nem férfi a férfi…
És szerintem ebből következik, hogy egy megtermett férfi sokkal kevesebb bántást kap, mint egy vékony, akinek alapvetően olyan a csontozata, az izomzata, hogy a társadalom szerint nem férfias. A férfiak sokkal toleránsabbak a plusz kilók és a túlsúly felé, mint lefelé.
Testsemlegesség rulez!
Ahogyan nagyon sok mindennek, úgy ennek sem alakult ki igazán kultúrája, és egy-egy olyan dicséretes kivételt leszámítva, mint a közösség, amit Anették teremtettek, az érzékenyítés itthon még gyerekcipőben jár. „A magyar iskolarendszer nagy hibája, hogy nem foglalkoznak az igazi problémákkal. Nagyon fontos lenne workshopokat tartani, vagy egyáltalán lehetőséget adni arra a fiataloknak, hogy erről beszélgetni tudjanak, hogy kit, milyen problémák érnek, érintenek.”
Azt is hozzátette, hogy a social media platformok ilyen szempontból nem ördögtől valók, aki keres, azért talál olyan idevágó tartalomgyártókat, akik teret engednek ezeknek a témáknak, és általuk egy biztonságosabb közegben lehet ezzel foglalkozni.
Az is fontos előrelépés lehet, ha a saját testünkkel szemben pozitív megítélést alakítunk ki, és észreveszünk olyan tulajdonságokat, amiket szeretünk, értékelünk magunkban, ehhez persze az önismeretnek egy egészen magas szintű művelésére van szükség, de ez tanulható dolog, és sok szempontból is hasznos lehet. Ilyen magabiztossággal már könnyebb kiállni mások érdekében is, és azt kommunikálni, hogy a teste mindenkinek a magánügye, és nincs jogunk véleményt formálni róla, főleg nem negatív értelemben.
De persze a legjobb az lenne, ha ejtenénk a sovány és a kövér jelzőket a fenébe, és inkább ünnepelnénk azt a tényt, hogy különbözőek és egyediek vagyunk, és egyszerűen csak jól éreznénk magunkat a bőrünkben.
(Forrás: HSE University, Loma Linda University, Healthline)
