1196-ban az oxfordshire-i Eynsham bencés apátságban egy Edmund nevű szerzetesnek, miután felépült egy hosszú és súlyos betegségből, különös és kissé zavarba ejtő látomása volt, amelyet a kolostor egy másik szerzetese, bizonyos Adam részletesen le is jegyzett; a latin nyelvű Visio Edmundi Monachi de Eynsham szövegét a 15. században németre és angolra is lefordították, az utóbbi változat címe The Revelation of the Monk of Eynsham (online itt olvasható, ha valakit érdekel).
Edmund víziója alapvetően a túlvilágról, illetve egészen pontosan a purgatóriumról szólt, de most kivételesen nem is igazán ez az érdekes, hanem az, amit előtte látott és tapasztalt. A szerzetes – mármint a látomásban – nagypénteken elment a kolostorhoz tartozó Szent Lőrinc-kápolnába, és leborult a kereszt előtt, ami hirtelen vérezni kezdett. Ekkor Edmund összegyűjtött annyi vért, amennyit csak tudott („Összekulcsolt kezembe fogtam, nem is tudom, hány cseppet abból a drága vérből”), bedörzsölte vele az arcát („és megfürdettem vele a szememet, a fülemet és az orrlyukaimat”), sőt, egy kicsit meg is ízlelte („Aztán egy cseppet a számba vettem abból az áldott vérből, és nagy vágyakozással a szívemben lenyeltem.”); bár abban nem volt egészen biztos, hogy amit tett, helyes volt-e („És hogy ezzel megbántottam-e Istent, vagy sem, nem tudom.”).
A vérző Krisztust ábrázoló látomása után Edmund a káptalanteremben találta magát, a fehérbe öltözött perjel kíséretében. A perjel feloldozást adott neki (mivel betegsége miatt kihagyta a nagyböjti istentiszteleteket) és hat nyírfavesszőcsapást mért rá, ami olyan jól esett Edmund testvérnek, hogy még többet kért („Többször kértem, hogy hosszabbítsa meg a vezeklésemet, mert minden egyes csapásnál a fájdalom és bánat helyett felbecsülhetetlen és hihetetlen édességet és örömöt éreztem.”). Miután Adam testvér nagy figyelemmel végighallgatta Edmund történetét, arra jutott, hogy valójában semmi ilyesmi nem történt, és a tiszteletreméltó perjel nem fenekelte el a szerzetest. Edmund úgy vélte, hogy akkor bizonyára egy angyal lehetett a tettes (és talán éppen ezért volt olyan élvezetes verés).
A fenekelés – még pontosabban: az erotikus vagy minimum pajzán jellegű fenekelés – amúgy egyáltalán nem volt ismeretlen tevékenység a középkorban. Német nyelvterületen Schinkenkloppen (talán sonkapaskolás) néven ismerték, a franciáknál Main Chaude (meleg kéz) vagy Hautes Coquilles (finom kagylók?) néven futott, de számos helyen számított kedvelt időtöltésnek a holland Németalföldtől egésze Angliáig, ráadásul a fényűző királyi udvarokban éppolyan lelkesedéssel játszották, mint a legszegényebb, legeldugottabb kis falvakban. Magyarul nevezhetnénk akár seggrepacsinak is, habár mifelénk valószínűleg nem volt annyira elterjedt. A több változatban is ismert játék legnépszerűbb verziója nagyjából a következőképpen nézett ki:
összegyűlt egy csapat – többnyire fiatal – hölgy és úr, majd az egyikük térdre ereszkedett, arcát egy széken vagy valamilyen zsámolyon ülő játékos ölébe temette (illetve előfordult, hogy még a szemét is bekötötték a biztonság kedvéért), ami már önmagában is pikáns helyzet volt, és megadóan várta a seggrepacsit. Ha kitalálta, hogy ki ütötte meg, akkor helyet cseréltek, és a fenekelő foglalta el a térdelő pozíciót; ha pedig úgy álltak a dolgok – és rendszerint úgy álltak –, akkor előtte még egy ártatlan, ám annál kellemesebb és pajkosabb csókot váltottak.
Azaz nem kifejezetten szofisztikált, ám annál szórakoztatóbb játékról van szó. A seggrepacsi legkorábbi (és egyúttal talán a legszebb) ismert ábrázolása egy 14. századból származó, elefántcsontból készült, aprócska faragványon látható, amely élőben egyébként a Louvre-ban tekinthető meg. Az önfeledt hangulatú, mozgalmas tömegjelenet egymást fenekelő és szemlátomást igen jókedvű (és ha tippelnünk kellene: minden bizonnyal kissé ittas) nőket és férfiakat örökít meg: érdekesség, hogy a térdelő férfi, akinek hátsójára éppen nagy lendülettel készül lesújtani egy elegáns hölgy, nem szemkötőt vagy más effélét visel, hanem szemérmetlenül befúrja a fejét a vánkoson ülő nő hosszú szoknyája alá, ami utóbbit látszólag nem különösebben zavarja; micsoda erkölcsök!
Egy egészen hasonló, és ugyancsak a 14. századi Franciaországban készült táblácska található a British Museumban is; ezen szintén egy nő szoknyája alá bújó férfit láthatunk heveny fenekelés közben, ráadásul a háttérben még egy vadul smároló pár is feltűnik; ők már nyilván túl vannak a seggrepacsin, és végre a lényegre térhettek.
A Schinkenkloppen népszerűsége jócskán túlélte a középkort, és meglepően sokáig – minimum a 19. század végéig vagy akár a huszadik század elejéig – közkedvelt társasjátéknak számított Európában: még a francia rokokó egyik legjelesebb képviselőjének, a főúri léhaságok könnyű kezű, nagy krónikásának, Jean-Honoré Fragonard-nak is van fenekelős udvari mókázást megörökítő festménye, pedig az ugye már a 18. század második fele. De még jó száz évvel később is készültek olyan zsánerképek, amelyek vad seggrepacsizást ábrázoltak. Sőt: ehhez az időtöltéshez még csak ellenkező nemű résztvevők sem feltétlenül kellettek, hisz állítólag például a Kaiserliche Marine, vagyis a Német Császári Haditengerészet matrózai is előszeretettel játszottak ilyesmit hajófedélzeten (igaz, ebben az esetben inkább afféle beavatási szertartás lehetett, mintsem pajzán szórakozás).