A hajléktalan embert nem csupán az jellemzi, hogy nincs hol laknia. Az életét átjáró folyamatos bizonytalanság karöltve jár a rossz megküzdési stratégiákkal és a mentális betegségekkel, mindkettő gyökerei gyakran gyerekkori traumákban rejlenek. Többek között erről beszélgettünk egy orvossal, aki 15 éve nyújt pszichiátriai segítséget hajléktalan embereknek.
Mióta tart rendeléseket hajléktanoknak és milyen formában?
2007 óta rendelek a BMSZKI-nál, a Budapesti Módszertani Szociális Központnál, ez a Fővárosi Önkormányzat hajléktalan embereket segítő szervezete. A legelején ez egy álláslehetőség volt, amit elfogadtam, de azóta kialakult egy erős elkötelezettség, bár sokszor nehéz, vannak sikerélmények, de gyakran érzem, hogy keveset tudok segíteni.
Kevés siker alatt mit ért, mennyit tud tenni ezekért az emberekért?
Átlagban húsz percenként kell valakit fogadnom, hogy az aznapra jelentkezők legalább nagy részét el tudjam látni. Sokszor az a feladatom, hogy a pácienst benne tartsam az ellátórendszerben, és ez akár kompromisszumokat is kikényszeríthet. Az eszköztáram csekély, tudok gyógyszert felírni, és tudok javasolni ellátóhelyeket. Az szerencsés helyzet, hogy a BMSZKI-nál rendelnek pszichológusok, akik ingyen fogadnak hajléktalan embereket, ide tudom őket irányítani, vagy léteznek önsegítő csoportok, ez is opció lehet a számukra. A gyógyszer tüneti kezelés, az említett helyeken érdemi segítséget is tudnak kapni.
Dr. Tóth András
Mit okoz a hajléktalanság pszichiátriai értelemben, mivel jár mentális értelemben az, ha valakinek nincs biztos lakhatása?
Az ilyen élethelyzet folyamatos stresszel jár, a bizonytalan állapot még az alapból egészséges embereket is megviseli, ehhez hozzájárul az, hogy milyen körülmények uralkodnak a szállókon. Most nem a tárgyi feltételekre gondolok elsősorban, hanem arra, hogy kialakul egy hierarchia, a csicskáztatás rendszere, és ez a kevésbé agresszívak, a kevésbé önérdek-érvényesítők számára roppant megterhelő, egy rossz szó vagy egy csúnya pillantás is komoly stresszhelyzetet tud eredményezni. Persze nem mindenki él szállón, de ugyanilyen stresszes, ha az utcán lakik vagy egy sátorban az erdő szélén. A hajléktalanok egy ördögi körben élnek, aki nehéz szociális helyzetben van, és a mindennapos túlélésért küzd, akinek az a dilemmája, hogy elmenjen-e az ingyen ebédért annak árán, hogy akkor nem megy el az orvoshoz, annak nagyon nehéz a saját építésén dolgozni, hiszen az energiáit leköti a felszínen maradás.
Úgy értsük, hogy a hajléktalan reggel felkel, azzal kell foglalkoznia, hogy miképp szerezzen ingyen ebédet, aztán azzal, honnan legyen kabátja, mert jön a hideg, a következő kérdés pedig az, hogy hol tudja meghúzni magát éjszakára?
Sokaknak igen, de azért a hajléktalantársadalom rétegzett, vannak, akik fix szállón laknak, dolgozni járnak, a skála széles, de a létbizonytalanság alap. Van olyan páciensem, aki már albérletbe költözött, de még mindig hajléktalannak tekinti magát, ez válik az öndefinícióvá. Ha rákérdezek, hogy miért, akkor azt válaszolja, hogy bármikor visszakerülhetek. Úgy gondolom, hogy ez az állandó bizonytalanságérzés, ami jellemzi a hajléktalanokat, hozott. Arról szól, ők hogyan élik meg a világot, tudnak-e bízni abban, hogy a világ egy jó és biztos hely, hogy a dolgok képesek jóra fordulni. Ezek a gyerekkorból származó tapasztalatok és minták, ebben a korban kell kialakulnia annak a biztonságérzetnek, ami tartalmazza, hogy a világ jó, léteznek biztos pontok és kapaszkodók. Rengeteg tragikus sorssal találkoztam, a hajléktalan pácienseim mentális beteg, szenvedélybeteg szülők gyerekei, volt állami gondozottak, vagy „csak” minden tekintetben elhanyagolták őket gyermekkorukban.
Mit eredményez az említett állandósult stressz?
Minden folyamatos szenvedés leépíti az ember mentális ellenálló képességét, azokkal a problémákkal is nehéz lesz megküzdeni, amiken a szociálisan jól beágyazott emberek könnyen túllépnek. Akinek nincsenek emberi kapcsolatai, anyagi háttere, annak minden nehezebben megy. Nő a szorongás, ami depresszióhoz vezethet, a kilátástalanság, reménytelenség érzése uralkodik el. Esetleg azért is, mert már megpróbált visszakapaszkodni a kicsit jobb életbe, de visszacsúszott. Ez egy gyakran megfigyelhető ciklus.
Alkohol és droghasználat milyen mértékben van jelen náluk?
Az állandósult szorongás miatt gyakran nyúlnak a szerekhez, ami átmenetileg csökkenti a szenvedést, átmenetileg megakasztja este a zakatoló gondolatokat, amik miatt nem tud aludni. A nyugtatók, az alkohol lecsendesíti az agyat, de hosszú távon nem tarthatóak, hiszen egyre több kell, hogy fennmaradjon a hatás, illetve ezek csak pillanatnyi megnyugvást adnak. Ha elmúlik a hatás, akkor a szorongás, a félelem fokozottabban tér vissza. De ez a ciklus nem csak a hajléktalanoknál, az alapellátásban is megvan. A háziorvos felír egy kis Frontint az álmatlanságra panaszkodó betegnek, mert mi baj lehet abból.
Az átlag lakosságban is nagyon magas a gyógyszerhasználók aránya, a hajléktalanok között pedig végképp, de ugyanez igaz az alkoholra is.
A gyógyszereket nem csak orvosi ellátásból szerzik, megvannak a dealerek, akik a patikai árnál jóval magasabban árusítanak, aztán megfigyelhető a droghasználat, azon belül is a dizájnerdrogok használata, hiszen ezek a legolcsóbbak.
Viszont mind a gyógyszerre, mind az alkoholra igaz, hogy a függő megküzdési stratégiáit kell kialakítani, ha azt szeretnénk, hogy véglegesen leszokjon.
Fotó: Neményi Márton
Felmerülhet az emberben a gondolat, hogy a hajléktalanok pszichiátriai állapota nemcsak orvosi, hanem szociális probléma is, az emberhez méltó körülményeket kellene megteremteni a gyógyuláshoz.
A két rendszernek együtt kellene működnie. A hajléktalan helyzete a róka fogta csuka esete, teljes bizonytalanságban él, ez pszichés zavart okoz, ezért nincs ereje változtatni, nincsen energiája a társadalmi reintegrációra. Ezt a kört kellene megtörni, ami könnyebb, ha a szakemberek között közvetlen az információcsere, és maguk a hajléktalanok is értesülhetnek arról, hogy hova fordulhatnak. Történt egy pilote program, amelynek a keretében helybe, a szállóra vitték a megoldásokat, így olajazottan működhet az információcsere az orvos, a pszichológus és a szociális munkás között.
Ennek a programnak volt még egy nagyon fontos tapasztalata. Az, hogy a kimeneti utakból hiányoznak nagyon fontos lépcsőfokok. A szálló után az albérlet lenne a következő lépcsőfok, de amíg a szálló mondjuk került húszezerbe egy hónapra, addig az albérlet havi 150 ezer, és le kell tennie egyben kéthavi kauciót. Ez csaknem félmillió forint, óriási ugrás.
Viszont az is része a problémának, hogy hiányoznak olyan készségek, tudások, amikkel mindennapos problémákat meg lehet oldani. Például nem tudnak kérvényt leadni, utánajárni dolgoknak. A kislányom minap kérdezte tőlem, hogy hol tanultam meg kihívni a vízvezeték-szerelőt. Ezt senki nem tanította meg, láttam a szüleimet, miképp csinálják, meg már gyerekként kezdtem megoldani helyzeteket, fokozatosan kialakultak ezek a tudások.
De ha az alap nincs meg, például azért, mert az illető állami gondozott volt, vagy a szülei nemcsak a gyereküket, hanem magukat is teljes mértékben elhanyagolták, akkor az illetőnek nagyon nehéz a kezébe venni a sorsát.
Ilyenkor jön az a tételmondat, hogy a hajléktalan ember maga tehet arról, hova jutott.
Mondok egy tipikus történetet, hogy miképp lehet hajléktalan valaki. Van egy lakása, ami ér 20 milliót, felvesz négymillió forint hitelt egy autóra, de mondjuk pár év múlva nem tudja már fizetni. Azt hiszi, hogy eladja az autót, és abból visszafizeti a maradék tartozást, ami mondjuk 3 millió. De addigra a kocsi már csak 400 ezret ér, a bank viszi a lakást. Az illetőnek nem voltak meg azok a praktikus ismeretei, amivel elkerülhette volna ezeket a csapdákat. Lehet erkölcsi szempontból megítélni dolgokat, lustaságnak, nemtörődömségnek bélyegezni, de pszichológiai szempontból egyértelmű, hogy az illetőnek hiányoznak olyan készségei, amik segítségével megállapítja, hogy mi a baj, mit lehet tenni.
Másrészt ők nem elég fontosak saját maguk számára, ezért sem tesznek magukért.
Fotó: Neményi Márton
Az „átlag” lakosság és a hajléktalanok mentális állapota között mi a különbség?
A tavalyi évben készült egy felmérés 2500 hajléktalan személy megkérdezésével. 7,8 százalék mondta magát pszichiátriai betegnek. Az átlag népességben ez 3 százalék. A betegségeik nagyon sokfélék, széles a spektrum, a depresszió és a szorongás nagyon gyakori, sok a krónikus beteg, például skizofrének vagy bipoláris zavaruk van.
Ön reálisnak látja ezt a 7,8 százalékot?
Nehéz megítélni, mert hozzám a rendelésre olyanok jönnek, akik betegnek érzik magukat. De ezek a válaszok önbevallásoson alapulnak, nyilván szubjektívek. Viszont volt egy kérdés ugyanebben a kérdőívben, amikor azt tudakolták, hogy általában hogyan érzik magukat. A következő lehetőségek közül lehetett választani: jól, elfogadhatóan, rosszul, elfogadhatatlanul. Itt a válaszok aránya nem tért el az átlag népességtől, holott racionálisan belegondolva ez nagyon nem indokolt.
Az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy rosszul érzik magukat, szoronganak, feszültek, hiszen a környezetük pont ugyanígy érzi magát. Ez válik a normává, eszükbe sem jut, hogy esetleg boldogok is lehetnének.
Illetve ott van a hideg vízbe tett béka esete, aki alatt lassan forralják a vizet.
A mentális betegségek nyilván nehezítik az amúgy sem könnyű hétköznapokat.
Ilyen állapotban sokszor még akkor is nehéz megtartani az egzisztenciát, ha rendezett családi kapcsolatai vannak valakinek. Különösen akkor, ha nem szedik rendszeresen a gyógyszereiket, például azért, mert ellopták tőlük. A nyugtatókkal, altatókkal kapcsolatban előfordulhat, hogy célzottan kirabolják őket a szállókon, de könnyen megtörténhet, hogy az utcán megtámadnak egy hajléktalant, és minden mással együtt elviszik a gyógyszereit is. Ha kimarad egy-egy adag, akkor nagyon hamar le tudja magát nullázni egy beteg, ha van munkája, azt könnyen elveszti, hiszen jellemzően feketén dolgoznak. Ez olyan faktor, ami megnehezíti számukra a szinten maradást, a társadalomba való visszatérés pedig lehetetlenné válik.
Akik elmennek önhöz a rendelésre, miről beszélnek először, mire panaszkodnak?
Valahogy a szorongást fogalmazzák meg, például azzal, hogy stresszes vagyok, nem tudok aludni, állandóan kattog az agyam. Volt, aki azzal kezdte, hogy az édesanyja meghalt, és emiatt feszült. A pillanatnyi szorongást ennek tulajdonította, hiszen ez egy megfogható ok, pedig további kérdezésre kiderült, hogy az anya már két és fél éve hunyt el, ő pedig nem úgy tűnt, hogy a gyászmunkában akadt el.
Fotó: Neményi Márton
A munkája során szerzett tapasztalatok alapján mit mond, mi az a minimum, amire az embernek szüksége van, hogy kiegyensúlyozottan tudjon működni?
A fix lakhatás mindenképpen, emellett az emberi kapcsolatok, az érzelmi és a praktikus biztonság. Fontos, hogy ha anyagilag megszorulok, akkor tudjak kitől segítséget kérni, legyen valaki, aki esetleg elkísér ügyeket intézni. A hajléktalanok alapvetően izolálva élnek, ha megkérdezem őket, hogy van-e családjuk, akkor azt mondják, hogy nincs, vagy ha van, akkor érdemi segítségre nem lehet tőlük számítani. Ha a baráti kapcsolatokra kérdezek rá, arra is azt felelik, hogy nincsen.
Pedig azt gondolnám, hogy a szállókon a sorstársak egymásra találnak.
Nem, nem így történik. Talán mindenki el van foglalva a saját bajával, de az is szempont, hogy olyan közegből érkeztek, ahol a saját szüleikre sem számíthattak. Akkor hogyan bízzon meg egy vadidegenben? A körükben van egy ilyen meggyőződés, hogy magamnak kell megoldani a problémáimat.
Öngyilkossági vágy mennyire jellemző?
Az említett felmérés erre is rákérdezett. Kétharmaduk soha nem gondolt rá, ez az átlag populációnál is hasonló. De a hajléktalanok között, aki már eljátszott a gondolattal, azoknak a 20 százaléka már kísérelt meg öngyilkosságot, az átlag populációban ez az arány ennek a hatodrésze. Ha egy hajléktalan eljut eddig a gondolatig, akkor jóval nagyobb eséllyel meg fogja próbálni, hiszen nincs körülötte támogató közeg.
Sikersztorikkal találkozik a munkája során?
Az évek alatt megtanultam újradefiniálni a siker fogalmát ebben a közegben. Sokszor a felszínen maradásban tudom őket segíteni, ez már siker. Egyszer-egyszer van valaki, aki akut betegséggel érkezik, például pánikzavarral, abból ki lehet gyógyítani őket. A legreménytelenebb és legperspektivikusabb betegcsoport a függőké, mert amíg valaki a belátásig nem jut el, addig nem lehet elérni nála semmit, de ha sikerül felkelteni a motivációt a változásra, akkor jó lehetőségei vannak. Például Budapest nagyon jól el van látva az Anonim Alkoholisták csoportjaival, ők a leghatékonyabbak.
Nem néznek ki onnan egy hajléktalant?
Nem, ezekben az önszerveződő csoportokba való befogadás egyetlen kritériuma az, hogy az illető fel akarjon hagyni az ivással. Toleráns, elfogadó, testvéries sorsközösség, nagy szeretettel fogadnak mindenkit. Ez egy személytelen szeretet, annak szól, hogy közénk tartozol. Azt szokták mondani, hogy mi szeretünk téged, amíg te meg nem szereted magadat.
