A svájci farkas kilövését egy emberként gyászolják a közösségi oldalakon a felhasználók, míg a csomagtartóban talált halott kétévesről és mellette fekvő kistestvéréről nem látni olyan óriási felháborodást.
Mondhatjuk, hogy a múlt héten a legnagyobb vihart az az eset kavarta, amikor egy magyar vadász lelőtte az M237 jelű, nyomkövetővel ellátott, Svájcból indult farkast, akinek a vándorlását rengetegen követték, az útjáról rendszeresen beszámolt a helyi sajtó is. Az eset után aláírásgyűjtés indult, mostanra több mint 40 ezren követelik a petícióban, hogy a vadász a kiszabható legnagyobb büntetést kapja (ami három év) a svájci farkas kilövéséért.
Jó vs. gonosz
Az óriási felháborodás érthető, nem kisebbíteni akarjuk az eset jelentőségét, de közben történt ennél megrázóbb esemény is, ami viszont úgy tűnik, nem igazán érte el a közvélemény ingerküszöbét. Annyira legalábbis nem hagyott nyomot a közösségi média felületeken, mint a farkas halála, hogy egy kétéves gyerek holttestét találták meg a nevelőszülők autójának csomagtartójában: az alultáplált kisgyermek állítólag magzatpózban feküdt a kocsiban, mellette pedig ott volt a kistestvére is, akin zúzódásos sérüléseket találtak. A gyerekeket három hónappal ezelőtt helyezte el a gyámügy a nevelőszülőknél, az édesanyjuk még csupán 17 éves, az elhunyt Sanyikán és kistestvérén kívül még van egy gyermeke, akivel anyaotthonban él.
A történetben annyi tragédia van összesűrítve, hogy ha valami, akkor ez kellene, hogy kiverje a biztosítékot az emberekben, de valamiért nem igazán érte el azt a hatást, amit a farkas igen.
A felelősök keresése természetes reakció mindkét esetben, és talán a farkas kilövésénél egyértelműbb a helyzet, ami adhat magyarázatot arra, hogy miért indult petíció ebben az ügyben, és miért nem történik semmi a kisgyerekekkel kapcsolatban. Ott a vadász, akit börtönbe lehet vetni, amiért egy olyan állatot ölt meg, akit nem szabadott volna, és még dicsekedett is vele. Egy ember tehető felelőssé, egy embert lehet gyűlölni, nincs kérdés, a farkas a jó, a vadász a rossz, a történet egyszerű és könnyen eldönthető, kire kell haragudni. Talán ennyi a titka annak, hogy a farkas miatt csaknem 50 ezer ember már aláírt egy petíciót, hiszen szeretjük megbünteti a gonoszokat, megtanultuk már a mesékben is gyerekkorunkban, hogy a rosszaknak bűnhődni kell.
Instant lelki kielégülés
A farkas esetében gyorsan tudunk ítéletet mondani, és instant megkaphatjuk azt az érzést, hogy kiállunk az igazság mellett, míg a csomagtartóba zárt gyerekek esetében ennél bonyolultabb a helyzet és több gondolatot, érzelmet kell rááldozni ahhoz, hogy átgondoljuk a felelősség kérdését. És még csak tenni sem tudunk értük semmit, mert míg a farkasnál megkaphatjuk azt a lelki kielégülést, hogy esetleg lecsukják a vadászt, a gyerekek esetében a felelősök igazából jóval túlmutatnak a nevelőszülőkön. Azt már megtanultuk az elmúlt évtizedek alatt, hogy a politikával, rendszerrel, szociális problémákkal úgysem tudunk tenni semmit, hatástalan minden megmozdulás és erőlködés.
A gyerekeknél pedig bőven akadnak rendszerbeli hiányosságok, felvetődik például a gyámügy felelőssége.
Sőt, egészen odáig kell gondolkodni, hogy miért nem segít a szociális rendszer a fogamzásgátlásban egy nyilvánvalóan bajban lévő 17 évesnek, akinek már három gyereke született annyira nem megfelelő körülmények közé, hogy el kellett tőle venni a két nagyobbat (akik még szintén nagyon kicsik). Olyan kényelmetlen kérdéseket vet fel a két kisgyerek esete, amikkel nem szívesen foglalkozik az emberek többsége, mert akkor lehet, hogy a rendszer problémáival szembesülnének, pedig sokkal békésebb az élet, ha a homokba dugják a fejüket, és úgy tesznek, mintha nem lenne semmi a saját buborékukon kívül.
Fotó: TV2/Tények
A tehetetlenség megbénít
Nem azért van ez így, mert az emberek gonoszak lennének és ne törődnének két kisgyerek sorsával. Inkább csak arról lehet itt szó, hogy a farkas kapcsán úgy érzik, tehetnek valamit, múlik rajtuk az igazság azzal, ha megosztják, aláírják a petíciót. Az elhunyt Sanyika és testvére történetében azonban csak a tehetetlenséget találják. A hatalom ellen esélyük sincs, ahogy a tanárok is hiába küzdenek a jobb körülményekért, vagy ahogy az egészségügy szétesése ellen sem tudunk tenni semmit, úgy a szociális ellátás hiányával is tehetetlenek vagyunk.
Elolvassuk a hírt és már csak a lemondás van bennünk, hogy a történet hány pontján meg lehetett volna menteni a halott kisgyereket, ha olyan a szociális háló Magyarországon, ami tényleg segítséget tud nyújtani. Ha úgy működne a gyámügy, ahogy kellene. Közben mégsem hibáztatható a gyámügy sem teljes egészében, ami engedte ezekhez a nevelőszülőkhöz a gyerekeket elhelyezni, hiszen jó eséllyel nem mulasztás történt, hanem ennyi eszköz volt a kezükben, amivel ezt a döntést tudták meghozni. A farkas esetében a vadász a hibás, a gyerekeknél azonban a rendszert lehetne hibáztatni, az ellen meg manapság a mi kis országunkban nem nagyon lehet tenni semmit, legalábbis a tanult tehetetlenség mozgatja a cselekedeteinket, mert „úgyse lesz semmi eredménye”, bármit csinálunk.
Odáig jutottunk, hogy egy farkas jobban érdekel, mint egy halott gyermek és a zúzódásokkal talált egyéves testvére, mert ennyire tehetetlennek érezzük magunkat.
Elfogadjuk, hogy ez már csak így van, a hátrányos helyzetű, árva, nehéz sorsú gyerekek helyzete rossz, a védelem nem működik jól a bántalmazás esetén, és bár látjuk akár csak a környező országokban is (elég Ausztriáig menni), hogy működik ez sokkal jobban máshol, már nem is próbálunk belegondolni sem, hogy lehetne itt is változtatni. Beletörődtünk, hogy hiába is ugrálnánk, hiába mennénk tüntetni, hiába írnánk alá petíciókat, úgysem lenne változás, nem tudunk segíteni az éhező, bántalmazott, rossz körülmények közé került gyerekeknek, ezért inkább arra indulunk, amerre érzünk némi kontrollt a kezünkben, megosztjuk a farkast, aláírjuk a petíciót ott, ahol egy ember el tudja vinni a felelősséget.
Ennek a szégyene nem a farkassal jobban törődő embereké, hanem a rendszeré, ami ezt tette velük, ami ennyire eltompította, kiölte belőlük az empátiát és tenni akarást.
