Mennyi idővel gazdálkodunk?
„Nagyon sokáig nem volt kérdés az életemben, mi után mi következik – mondja a most 60-as éveiben járó Marcsi. – Gyerekkoromban az volt a dolgom, hogy tanuljak, aztán leérettségiztem, jött az egyetem. Kollégiumba költöztem, és ott az egyik buliban ismerkedtem meg egy fiúval, szintén egyetemista, ő jogra járt, én bölcsészkarra. Egyetem után összeházasodtunk. Nem voltam szerelmes, de természetes volt, hogy most ez jön, ez lesz a következő szakasz, mert huszonnégy évesen így kell történnie. Aztán megszületett a lányunk. 12 év házasság után végül elváltunk, és utána, a harmincas éveim közepén néztem csak először körül, hogy mi is a helyzet, milyen lehetőségek vannak egyáltalán az életben még azon kívül, ami a megszokott, az elvárt. Elmúltam már negyven, mikor a mostani férjemmel találkoztam.
Mindenki azt mondta, milyen szép dolog, mekkora ajándék, hogy ilyen későn is megérkezhetett a szerelem az életembe. Most már inkább nevetek rajta, hogy te jó ég, milyen fiatal voltam, több, mint húsz éve! De akkor a világ csodájának tűnt, hogy negyven fölött is lehet ismerkedni és párt találni.
A „negyedik ikszen túl is van élet” még mindig népszerű szlogen, nehezen szabadulunk meg a jól berögzült sémáktól annak ellenére, hogy a körülöttünk levő világ folyamatosan rácáfol a régi szokásokra. Egyszerűen már nem addig és nem úgy élünk, mint akár egy évszázaddal ezelőtt. Ma már az, hogy valaki 70 fölött még aktív, egészséges, esetleg dolgozik, egyáltalán nem ritkaság, és egyre többen ünnepelhetik meg a 100. születésnapjukat viszonylag jó egészségi állapotban. Mindez azt jelenti, hogy sokkal több időnk van mindenre.
Míg a régebbi korok emberének csak két-három olyan évtized jutott, mikor teljes értékű felnőtt életet élhetett az öregkor beköszönte előtt, és ebbe a szűk időkeretbe kellett belepréselnie mindent, vagy éppen lemondani vágyott dolgokról, mert belátta, hogy nem fér bele minden az időbe, nekünk ehhez képest plusz évek, sőt, plusz évtizedek állnak rendelkezésünkre egy hasonló életprogram beteljesítéséhez.
Mi mégis a régi életszakaszokban gondolkodunk: gyerekkor – ifjúkor – felnőttkor – öregkor. Holott a kép ma már sokkal árnyaltabb.
Egyre kevésbé lehet megmondani ránézésre, ki mennyi idős, és a leélt évek száma nem feltétlenül ad információt arról, ki hol tart a tervei megvalósításában. Ha valaki kicsit később ér el egy életszakaszba, mint mások, akkor – bármennyire is szeretjük ezeket a szavakat – nem biztos, hogy „bátor”, „inspiráló” vagy „mer önmaga lenni”; lehet, hogy egyszerűen csak akkor érett meg arra, hogy döntsön vagy lépjen egyet tovább. És ebben nincs semmi különleges, a 21. században legalábbis.
Fotó: Profimedia
Új életszakaszok – régi beidegződések?
A társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek már egy ideje aktívan foglalkoznak azzal, hogy a korábban általánosan elfogadott életszakaszok rendszerét kicsit felfrissítsék. A kutatások azt mutatják, hogy új, korábban nem ismert fázisokkal kell megbarátkoznunk a kitolódott átlagéletkor és a modern világ változásait követő, megváltozott életmód miatt.
A gyerekkor és a felnőttkor közé beékelődött egy időszak, amikor a fiatalok még a szüleik támogatását élvezik: tanulnak vagy próbálgatják magukat a munkaerőpiacon, de még nem terheli őket a felnőtt élet minden felelőssége. Ez részben annak köszönhető, hogy sokkal több lehetőség áll előttük, mint a korábbi évtizedek huszonévesei előtt, ezért hosszabb idő, mire dönteni tudnak, merre tovább, és sokkal szabadabban is dönthetnek. A másik ok, hogy a szüleik korosztálya is sokkal életerősebb, aktívabb, munkabíróbb, mint az előző generációk voltak ugyanannyi idősen, így megengedhetik maguknak, hogy tovább maradjanak szülőszerepben.
Ma a valódi felnőttkor csak 30 körül kezdődik, és ebből logikusan következik, hogy tovább is tart: a 40-eseket már nem igazán tartjuk középkorúnak, ezt a kifejezést inkább az 50 felettiekre használjuk.
Az American Psychological Association kutatása során kiderült, hogy az Egyesült Államokban a 65 és 69 év közöttiek közel fele, a 70-es éveik elején járóknak pedig egyharmada tartja magát középkorúnak. A megkérdezettek arra alapozták a véleményüket, hogy mennyire aktívak, dolgoznak-e, milyen szerepet töltenek be a családjukban és tágabb közösségükben, illetve milyen terveik vannak a jövőre nézve. Az öregkor határát a legtöbben 80 éves korban húzták meg, illetve azon a ponton – ez életkortól független -, ahol már jelentkezik a testi gyengeség vagy olyan tartós, krónikus betegség áll fenn, ami az életminőséget alapvetően befolyásolja.
A fenti felmérés alapján a kutatócsoport az alábbi, új szemléletű szakaszolásra tett javaslatot:
- 19 és 29 éves kor között van a fiatal felnőttkor ideje. Aki ennyi idős, még nem teljesen felnőtt, de ekkor szerzi meg azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyekre a valódi felnőtt életét alapozhatja. Ekkor még szoros a kapcsolat a szülőkkel is, akik támaszt jelentenek ebben az életszakaszban.
- A 30 és 45 év közötti időszak számít az élet csúcsidejének. Ma már ez az életkor, amikor a legtöbben családot alapítanak, és igyekeznek a karrierjükben is határozottabb lépéseket tenni. A tanulás is folyamatosan jelen lehet, hiszen az új kihívások új, kiegészítő ismeretek megszerzését igényelhetik. Így már nem igaz, ami régen kézenfekvő volt, hogy az ember egy adott életszakaszban tanul, aztán azt befejezi, és munkába áll. A társadalom elvárásai rendkívül magasak azok felé, akik ebben a korban vannak, hiszen az összes szerepben egyszerre kell csúcsteljesítményt nyújtaniuk. Ez alapján jól látszik, hogy Marcsi nem újrakezdő volt ennyi idősen, korának megfelelően haladt az életpályáján, még ha ő maga és a környezete ezt nehezen is hitte el akkoriban.
- Akiket ma hívunk középkorúaknak, azok átlagosan 45-60 évesek. Ekkorra már a legtöbben stabil egzisztenciát építenek, és kisebb rajtuk a gyerekneveléssel járó nyomás is. Így sokak számára ez lehet az önmegvalósítás, az új dolgok kipróbálásának időszaka; és akik éppen partner nélkül vannak, azok számára a társkeresésé is. Ami plusz terhet jelenthet, az az idősödő szülőkkel való kapcsolat, a róluk való gondoskodás.
- Az időskornak nincs stabilan meghatározható felső határa, mert ma már számos olyan lehetőség áll rendelkezésre, amely jelentősen javítja az életminőséget. Egyre több betegség gyógyítható vagy szelídíthető olyan problémává, amellyel teljes életet lehet élni. Arra is sokkal több figyelmet fordítunk, mint régen, hogy sokáig maradjunk szellemileg frissek. Napjainkban többen dolgoznak a 60-as éveik végén és a 70-es éveik elején, mint valaha, de nagyobb szabadságuk van annak megválasztásában, hogyan csinálják, legyen szó részmunkaidős munkáról, kisvállalkozás alapításáról vagy valami olyan kipróbálásáról, amit mindig is szerettek volna.
Fotó: Getty Images
Nem mindegy, ki hány éves?
Van egy gyakran idézett mondat, amelynek az eredete már homályba vész: „Fogalmam sincs, hogy az én koromban hogy illene viselkedni, hiszen még sosem voltam ennyi idős.”
Igaz, ami igaz: nehéz fogódzót találni csak a naptár alapján, mit illene tenni és hogyan, hiszen a világ olyan gyorsan változik, hogy egészen más a helyzetünk, az életkörülményeink, a lehetőségeink, mint az előző generációnak ennyi idősen. Ha mindezt mérlegeljük, akkor kézenfekvő a kérdés: miért él mégis még mindig az elvárás, hogy kinek hol kell tartania az életpályáján a korától függően? Ha elhisszük, elfogadjuk, sőt, nap mint nap tapasztaljuk, hogy nincs már rendelt ideje a párra találásnak, a családalapításnak, a karrierépítésnek, a visszavonultan megpihenésnek, akkor miért van tele minden „50 fölött is van élet” című cikkekkel, megható, „kései” szerelmi történetekkel, és bátor újrakezdők motivációs üzeneteivel?
A válasz egyszerű és kiábrándító: mert félünk.
Egyszerre szenvedünk az idő bőségének zavarában, és időhiányban: már érzékeljük, hogy rengeteg a lehetőség, de még nem tudjuk, hogyan éljünk vele, hogyan osszuk be az időnket, ha nem úgy, ahogy a szüleink, nagyszüleink tették. A korábban logikusan egymásra épülő lépések nagy biztonságot adtak: megvolt, melyek a tanulás évei, a családtervezés évei, a karrierépítés évei, és azok az évek, amelyek alatt mindezeknek a gyümölcsét learathatjuk. De mióta ezek a szokások kialakultak, az életünk hossza megkétszereződött.
A fejlett országokban 2000 óta született csecsemők többsége 100 éves vagy akár annál idősebb megélt korra számíthat. ennyi évet beosztani, hasznosan eltölteni nem könnyű, különösen úgy, hogy nincs kitől tanácsot kérni, hogyan csináljuk, mert az előttünk lévő generáció is csak kapkodja a fejét és keresi a válaszokat.
Nincs jobb ötletünk, mint a régi sémákat használni addig is, amíg nem akad jobb: így akkor is sóhajtozunk, hogy itt a B-oldal, amikor látjuk és érezzük, hogy még nagyon sok időnk van. A sztereotípiák csökkentik az elveszettség érzését, de a probléma megoldását csak elodázzák: muszáj kitalálnunk, mit kezdjünk az idővel, ami megadatott. Ebben sokat segíthetnek az olyan kutatások, mint amit az American Psychological Association is végez: az elemző gondolkodás alakítja az elvárásokat és a tapasztalatok értelmezését, segít kapaszkodókat találni, és megérteni, hogy milyen kereteken belül tervezhetünk. A felnőttkori fejlődésre vonatkozó számos meggyőző és izgalmas új megállapítás rámutat a felnőtt élettel kapcsolatos korábbi elméletek, feltételezések és sztereotípiák újragondolásának fontosságára. És tanulni sem késő soha: ha jól csináljuk, lehet rá akár száz évünk is.
