Édesanyám, Ilona és atyai nagyanyám, Klára
A legkedvesebb emlékeim édesanyámmal a vízhez kötődnek. Nagyon szerette a vizet, imádott úszni, és mivel apám sokat dolgozott, nem nagyon ért rá, így anyu volt az, aki a Balatonra járt velem. Ő is sokat dolgozott, de könyvelőként haza tudta hozni a munkáját. Nappal inkább velem volt, és késő este dolgozott, amikor senki nem zavarta. Emlékszem a sok-sok közös kirándulásra: volt, hogy vízibuszoztunk a Dunán vagy felmentünk együtt a Gellért-hegyre…
Hihetetlen munkabírása volt, és a legapróbb részletekig odafigyelt a dolgokra. Képes volt akár éjjel kettőig vagy háromig is fennmaradni, ha hibát talált a könyvelésben, és rá kellett jönnie, hogy hol rontotta el. A munkabírásomat szerintem tőle örököltem. Kemény élete volt. A családunk együtt élt az atyai nagyszüleimmel, vagyis az édesanyám hosszú éveken át egy fedél alatt élt az anyósával, az én nagyanyámmal.
A nagyanyámról tudni kell, hogy vérbeli mátriárka volt, aki szerette a család minden ügyét kézben tartani, és fontos volt számára, hogy ő döntsön minden fontosabb kérdésben, sőt gyakran még a kevésbé fontosakban is.
Édesanyám a mérleg jegyében született, ezért a nehézségek ellenére egész életében nagyon ügyesen egyensúlyozott az anyósa, a férje meg a gyerekei között. Valahogy mindig megállta, hogy ne szóljon be jobban az anyósának. Néha-néha egy csipkelődést azért megengedett magának, de hihetetlen volt az önuralma. Anyámnak még a konyhában sem volt nyugalma, márpedig két nő egy konyhában azért elég veszélyes kombináció. Ehhez képest tényleg csoda, hogy igazán sosem vesztek össze, csak kisebb összezördülésekre emlékszem köztük. Fantasztikus volt az alkalmazkodóképessége.
Mamácskával, első balatoni nyaralásom (Fotó: magánarchívum)
A bátyám kétéves korában elhunyt, így amikor megszülettem, sok-sok aggódásban volt részem, és nagyon-nagyon figyeltek rám a szüleim. Egy nagy gyászfolyamat közepébe érkeztem, mindenki engem óvott a családban. Szabad szellemnek tartom magam, idővel rájöttem, hogyan szabadulhatok ki ebből a sok-sok féltésből, és édesanyám is rájött, hogy engem nem tud megkötni. Ettől még nem volt olyan elbúcsúzásunk, amikor ne mondta volna el, hogy nagyon-nagyon vigyázzak magamra. Abba sem szólt bele, amikor elmondtam, hogy színész akarok lenni. Rám hagyta a dolgot, de arra emlékszem, hogy nagyanyám nem örült a döntésemnek. Ő orvosi pályára szánt, és persze ő volt a főnök a családban.
Nagyanyám az angolkisasszonyoknál nevelkedett Egerben, a híres Líceumban. Ennek ellenére nem finomkodott, rendkívül praktikus asszony volt: emlékszem, amikor kaptunk egy nyulat édesanyám munkahelyéről, az erdészetből, kiszögelte a furnérból készült elválasztó falra a konyhába, nem volt szívbajos. Fogta, ahol kell, és simán lenyúzta a bőrét, én meg csak pislogtam. Egy volt angolkisasszonytól nem pont ezt várná az ember. Amúgy remekül főzött, erre máig emlékszem.
Nagyanyám jó egészségnek örvendett szinte a haláláig, igazából a bánat vitte el. Édesapám nagyon fiatalon, 54 évesen hunyt el, nagyanyámnak tulajdonképpen bánatában szakadt meg a szíve. Igazi tragédia volt, mert két hónapon belül vesztettük el mindkettőjüket.
A helyzet magaslatán nagyanyámmal (Fotó: magánarchívum)
Én akkorra már költözőfélben voltam otthonról, így anyám hármasban maradt húgommal és unokaöcsémmel a nagy lakásban. Lassacskán az évek alatt ott öregedett meg, egyszer szegénynek még combnyaktörése is volt, de abból is felgyógyult.
Nagyon büszke volt rám, ha volt új előadásom a színházban, ő mindig megnézte. Most éppen egy olyan darabot rendezek – a Forgószínpadot –, amire annak idején elvittem őt, és nagyon szerette. Egy olyan színészotthonról szól, ahol idős színészek élnek. Emlékszem, édesanyám kétszer is megnézte, és megkérdezte tőlem, hogy tényleg ilyen-e egy színészotthon a valóságban is, mert, ha igen, ő szeretne idekerülni. Miután már húgomék is elköltöztek addigra, nem szeretett egyedül lenni abban a nagy lakásban, nyomasztotta apám emléke. Végül elintéztem neki egy helyet, ő pedig áttette a székhelyét egy színészotthonba, ahol ő gondozta és katalogizálta a könyvtárat.
Pótanyám, Psota Irén
Irénke tulajdonképpen egy évben született anyámmal, és miután anyám meghalt, ő mondta, hogy akkor ő lesz az én pótanyám, pontosabban psótanyám. (nevet) Úgy hívott engem, hogy fió-mió, én meg őt úgy, hogy anya-vaja. Mindig minden érdekelte velem kapcsolatban, mi van velem, mi történt, éppen kivel élek, miért vagyok egyedül, kit ismertem meg… A színházzal kapcsolatban meg ellátott tanácsokkal. Anya halála után különösen jó volt tudni, hogy van valaki, aki mindig megkérdezi, hogy vagyok és odafigyel rám.
Psótanyámmal a Dr. Herz-ben (Fotó: magánarchívum)
Akkor ismertük meg egymást, amikor a Nemzeti Színházból elkerült a Madáchba, ahol a Doctor Herzben szerepeltünk együtt. Ez egy egészen fantasztikus darab, a mai napig jönnek hozzám oda az emberek, hogy megkérdezzék, játsszák-e még valahol. Kétszer is megrendeztem az életem során, egyszer Kecskeméten, egyszer meg Zalaegerszegen, mindig fontos volt számomra. Sokak számára volt meghatározó fiatalkori színházi élmény, ezért szeretnék újra látni. A darabban egy anyakomplexusos, alkoholista színészt játszottam, ő pedig az élettársamat. Furcsa is volt, miért én kaptam ezt a szerepet, mert még elég fiatal voltam, de az alakításunk mély nyomot hagyott a nézőkben.
Engem nagyon meglepett, hogy a színésznő, akitől mindenki rettegett, még a rendezők is, milyen előzékeny és kedves volt velem a színpadon, tulajdonképpen engem segített, engem tolt előtérbe a játékával és az energiájával. Innen indultak a beszélgetéseink, és ebből született a barátságunk.
A végén már úgy volt, hogy amikor a televízióba hívták, mindig megkért, hogy menjek vele, és kért, hogy nézzem meg és mondjam el a véleményemet. Az egyik utolsó kolléga voltam, akit még beengedett a lakásába a halála előtt. Huszti Péter és én tartoztunk a belső körébe, illetve még Vámos László és Szirtes Tamás, akiket tisztelt. Másokkal viszont nem volt ilyen nagylelkű és törődő. ’88-ban kezdődött a barátságunk, és egészen a haláláig tartott. Nagyon sokat tanultam tőle a színészi alázatról. Tőle tudom, hogy ha senki nem tisztel téged egy társulatban, akkor először neked kell tisztelned önmagad, és kikövetelni magadnak a respektet! Ha úgy viselkedsz, mint egy nagy színész, annak is tartanak majd.
Feleségem, Szilvia
Tizenhárom év távlatából már bátran tudom mondani, hogy nálunk megtalálta zsák a foltját. Együttálló bolygóink vannak, mindketten a halak jegy szülöttei vagyunk. Hasonló a humorérzékünk, és bár bő tizenöt évvel idősebb vagyok nála, mégis sokat tudok tőle tanulni, főképp abban, ahogy a kozmosz, a Jóisten, a teremtő felé halad az életében. Ezekben a kapcsolatokban nagyon magas szinten jár, és így is képes folyton szintet lépni az életében. Jelen pillanatban például azon dolgozik, hogy elsajátítsa az energiagyógyászatot, és én maximálisan támogatom ebben. Csodásak az eredményei is, van pár barátom, akinek ő segített meggyógyulni.
Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, és hálát adok Istennek azért, hogy nekem ő az a nő, aki a hátteret biztosítja. Csodálatos látni, mennyire közel áll a Jóistenhez, úgy tudja bevonzani a dolgokat, hogy az hihetetlen. Amikor megismertem, már akkor érdekelt az asztrológia, megpróbáltam kifürkészni Isten kifürkészhetetlen szándékait, de valójában együtt indultunk el ezen az izgalmakkal teli úton, egymást toltuk ebbe az irányba.
Szerednyei Béla és felesége Szilvia (Fotó: magánarchívum)
Ő a megismerkedésünk idején még cukrászmesterként és üzletvezetőként dolgozott a családi cukrászdájukban, és a cukrászda eladása után indult el az új élete felé. Nagyon komolyan veszi ezt, most például a Kaukázusba készül egy gyógyászati tanfolyamra, és úgy fest, nekem is sikerül a dolgot összeegyeztetnem a hat színházzal, ahol játszom, így én is vele tartok. Ennek nagyon örül, mert nem szeretett volna egyedül utazni.
Tudom, hogy nem könnyű találni valakit, akivel együtt fejlődsz, akivel egyformán látod a világot. A legtöbb színész több időt tölt a kollégákkal a színházban, mint az otthoniakkal, ezért is lesz ez egy kissé belterjes világ. Az első feleségemmel való válásomhoz is ez vezetett. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha a szakmán belül próbálok párt találni. Persze látni példát hosszú távon jól működő, színészek közti házasságra, de nem ez a jellemző. Ahhoz az kell, hogy az egyik fél kicsit alárendelje magát a másiknak, és erre az önfeladásra kevés művész alkalmas. Ez egy olyan szakma, amiben elkél a segítség. A feleségem például a segítőm is, gyakorlatilag titkárnői feladatokat lát el. Amikor reggel felkelek, ő mondja el, hogy este hová fogok menni: az egyeztetés hat színház között azért elég melós.
Mindig mindenért meg kell dolgozni, egy jó kapcsolatért is, de ha az alapok rendben vannak, és ha a humorérzék működik, akkor nem lehet nagy baj.
