Szerednyey Béla: „Nem azonosítottak egyik szerepemmel sem”

Nagy balatoni vitorlázóként milyen érzés, hogy a 200 első randi forgatása miatt zsinórban a második nyarat kellett végigdolgoznia?

Nem jó. (nevet) Ezt is ki kellett próbálni. Egyszer már voltam napi sorozatban, a Barátok köztben, de azt csak rövid időre vállaltam, összesen öt napot forgattam velük. Akkor belekóstoltam, de ez most sokkal keményebb volt, mivel lényegében főszerepről van szó. Volt olyan, hogy egy nap tíz jelenetet kellett egymás után felvenni, ami azért elég embert próbáló mind szellemileg, mind fizikailag. Aminek nagyon örülök, hogy jó a fogadtatása, és tetszik az embereknek, de nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer napit csinálnék. A heti sorozatok forgatásában azért sokkal több lazaság van. Itt nagyon feszített volt a tempó. Trokán Péterrel a ruhaátvételt két jelenet között többször is a díszletben kellett megoldanunk. Nagyon ódzkodtam ettől a munkától, nem akartam megcsinálni, mert amúgy is rengeteget dolgoztam tavaly nyáron a színházban a Mamma Miával. Nem hiányzott, hogy a 12 órás napi forgatás után este még bejöjjek a színházba játszani. 16 óra munka az én koromban már nem olyan jó.

Végül mégis beadta a derekát…

Mert nagyon vonzó volt a színészkollégák csapata, akikkel együtt dolgozhattam: Pápai Erika, Trokán Péter és Sajgál Erika. Túlnyomórészt négyesben forgatunk. Ezt ígérték, és ez így is lett.

Mindegyiküket ismerte személyesen korábbról?

Pápai Erikával már dolgoztam együtt, Sajgál Erikával még nem, de rádióban már találkoztunk, Trokán Peti meg sokáig itt volt a Madách Színházban. Manapság elég ritka, hogy egy napi sorozatban az ember ilyen színészekkel lehet körülvéve.

Pápai Erika és Szerednyey Béla (Fotó: Labancz Viki)

Említette, milyen rengeteg jelenet jutott egy napra. Hogy lehet ennyi szöveget megtanulni?

A napi tíz extrém eset volt, átlagban hat-hét jelenetünk volt naponta. A két évad között volt pár beszélgetés, amikor felmerült, hogy legközelebb már úgy legyen, hogy a szövegtanulásra szánt időt is jobban figyelembe veszik. Ha egy színész tudja a szövegét, az mindenkinek jó, mert hamarabb végzünk. Az volt a kérés részünkről, hogy lehetőség szerint adjanak egy hetet. Nem mindig sikerült, de sokszor igen.

Egy napi sorozat forgatásán szabad improvizálnia egy színésznek, vagy szigorúan ragaszkodni kell a leírt sorokhoz?

Ha valakinek a szájára jobban illik egy megváltoztatott szöveg, abból nem szoktak ügyet csinálni. Ezt én úgy mondom, hogy hagyták „szájízesíteni” a szöveget. Az volt fontos, hogy a lényege és az értelme ugyanaz maradjon.

Azért maradt némi ideje a forgatás mellett a Balatonon vitorlázni?

Ha összeadom a napokat, több mint két hét azért összejött. Végül is az nem olyan rossz.

Már vagy féltucatnyi sorozatban forgatott a karrierje során. Színészként van esélye beleszólni egy karaktere sorsába?

A véleményemet nyilván nem kéri ki senki, de végül is úgy alakítom, ahogy én akarom. Onnantól, hogy elindul a kamera, már rám van bízva. Nincs arra idő egy forgatáson, hogy a filmrendező odajöjjön közben, és cizellálja a karaktert. Ez az én dolgom. Negyvenéves gyakorlatom van benne, gondolom, tudják, hogy körülbelül mit várhatnak tőlem, és ezért hívnak.

A 200 első randiban a karakterem egy vidámabb vonalat képvisel, de nem nélkülözi a tragikumot sem. Kénytelen a pénzhiány miatt az exfeleségével és annak új férjével egy házban élni, ami azért elég hülye helyzet. Humorral azonban mindent meg lehet szelídíteni. Nekem ez menni szokott, ezért is osztották rám.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Az Egynyári kaland forgatása a Balaton közelsége miatt volt csábító?

A casting főnöke az unokaöcsém/nevelt fiam volt, és elhívott a meghallgatásra. Egy hajóskapitány szerepére hívtak eredetileg, ezért is érdekelt a dolog, de végül nem azt kaptam meg, hanem egy másikat. Nem volt túl sok nap, talán tizenvalahány.

Olvastam egy interjút a feleségével, aki jó emberként jellemezte önt, és feltűnt, hogy meglehetősen gyakran játszik jó embereket. A 200 első randiban például ön az, aki rendszeresen elsimítja mások vitáit, veszekedéseit. Szereti, ha a karakterei közel állnak a saját személyiségéhez?

Nőügyeiről vallott Szerednyey Béla

Ebben a sorozatban egy nagyon jól megírt figurát kaptam – nem mintha a többiek karakterei ne lennének jók –, aki nagyon kedves, és megpróbálja a maga habitusával elgömbölyíteni az éleket az életben. Hol sikerül, hol nem. Rengeteg ilyen szerepet kaptam már. A Páratlan párost 34 éve játsszuk Cseke Petivel, és ott is hasonló karaktert játszom. A taxisofőrnek van két felesége, az egyik az egyik kerületben lakik, a másik a másik kerületben, és én vagyok a barát, aki elsimítja ezt az egész konfliktust. Kísértenek engem az ilyen szerepek. Hál’ istennek nem én szoktam lenni a balhé közepén, ennek örülök. (nevet)

34 év? Nem lehet egy darabra ráunni ennyi idő után?

A Páratlan páros többi színészével mindig örülünk egymásnak, amikor találkozunk. Nem sokat játsszuk, csak havi egyszer-kétszer. Cseke Peti idejön Kecskemétről, máskor amúgy sem látom a városban, Tóth Enikőt is alig látni már a Madáchban, szóval máskor nem nagyon találkozunk… Nekünk mindig ünnep egymással találkozni. Mindenki mindig elmondja, mi történt vele az elmúlt hetekben, és ezzel el is megy az idő. Beöltözünk, aztán színpadra állunk.

Ha hivatásszerűen futballozik valaki, hiába találkozik mindig ugyanazzal a csapattal, az mindig másik meccs. A színészi munkával is ugyanez a helyzet. Ugyanaz az előadás minden este más egy kicsit, és a nézők reakciója is előadásról előadásra változik. Ez mindig egy meccs, pláne vígjátékban. A vígjátékot sok színész szereti lesajnálni, azt szokták rá mondani, hogy ez a könnyű műfaj. Próbálja meg! Nem olyan egyszerű ám megnevettetni a nézőt. Én ezt nehéz műfajnak tartom. Minden este ott kell lenni a színpadon, és történjék bármi rossz az ember életében, akkor is be kell jönni, és fent a színpadon úgy csinálni, hogy én most nagyon vidám vagyok.

Szerednyey Béla és Trokán Péter (Fotó: Labancz Viki)

A Páratlan párost még mindig játssza, a Macskákból viszont kilépett. Megunta?

Nem vagyok megunós típus. Ha az lennék, akkor nem lennék negyven éve a Madáchban. A Macskákban én voltam a rekorder, én játszottam a leghosszabban az előadást, végig ugyanazt a szerepet. A 890. előadás környékén szálltam ki, és akkor sem azért, mert meguntam, hanem azért, mert az akkor még működő kamaraszínházunkban kaptam egy szerepet, és a Macskák ezzel ütközött volna. Eleinte felváltva játszottuk a szerepet Barabás Kiss Zolival, végül átvette tőlem teljesen.

Ha visszahívnák, hogy újra ön játssza, menne?

Hívtak, de akkor már úgy voltam vele, mint amikor a színészválogatottban fociztam. Én miután berúgtam egy gólt, mondtam a Nemcsák Karcsinak, aki a csapatkapitány volt, hogy most már leülnék. Egy sikeres próbálkozást nem kell megismételni. (nevet) De a Macskákról jut eszembe. A Macskafogót pont tegnapelőtt mutattuk be a József Attila Színházban, és pontosan ugyanolyan macskasminket kellett felraknom, mint amilyet évekig csináltam a Madáchban. Csak a színek voltak mások. Meglepő volt a sminkes hölgynek is a felkészültségem. Elkezdte kenni, én meg mondtam neki, hogy tessék abbahagyni, majd én ezt megoldom. Három perc alatt kész voltam vele. (nevet)

A decemberben mozikba kerülő Macskák film előzeteséhez volt szerencséje?

Igen, láttam a trailert. Nem tudom, hogy ez majd a nagy vásznon hogyan fog kinézni, de első ránézésre ezek a félig macska, félig ember lények engem elidegenítettek. Szerintem erre nem lett volna szükség. De nem tudom biztosan, nem láttam a filmet, nem akarok előre ítélkezni. Majd megnézem. Amit láttam belőle, az nekem disszonáns. Az a szép ebben a darabban, hogy itt emberek vannak macskatulajdonságokkal felruházva. A színész mint ember játssza el a macska történetét, és ez találkozik az emberi történettel. Haumann Péter például olyan mondatokat mondott, amit egy öreg színész tud mondani. Az, hogy közben macskának volt kikenve, igazából nem osztott, nem szorzott. Ilyen furcsa, digitálisan animált lényekkel ez nem biztos, hogy jó lesz.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Visszatérve picit a 200 első randihoz: a sorozatban egy vér szerinti lánya van, és egy nevelt, de mintha az utóbbival jönne ki jobban. A való életben is nevelt gyerekei vannak. Tényleg így működik ez?

Szerintem igen. Ahogy nézem magam körül a barátaimat, és a nagykamasz gyerekekkel vívódó szülőket, én mindig ezt látom. A nevelt fiam és a nevelt lányom amúgy már felnőttek: az egyik 22, a másik 24 éves. 13 és 15 évesek voltak, amikor beléptem az életükbe. Erőből én sosem próbáltam nevelni őket. Egyszerűen csak mutattam nekik dolgokat, mentem előttük. Ezt vagy ellesték, vagy nem. Egy idegen ember szerintem erőből nem tud nevelni. Szerintem nevelt gyerekkel könnyebb. Olyasmi, mint nagyszülőnek lenni. Igazából nem nekem van felelősségem abban, hogy jó irányba megy-e a nevelésük, mert nem én vagyok a szülő. Én csak segítgetek, esetleg tanácsot adok, amit vagy megfogad, vagy nem. Nincs az a gyomorgörcs, mint egy apánál, hogy „Úristen, nem sikerült!”

A családja nézi a sorozatot?

A nevelt lányom nézi. Én nem. Ha elindul, átmegyek egy másik tévéhez. Nem szeretem a saját fizimiskámat viszontlátni. Amikor még fiatal voltam, néztem a dolgaimat, aztán ráuntam magamra.

A nagyon sikeres tévésorozatainak köszönheti, hogy a mozifilmszerepek eléggé elkerülték?

Valószínűleg igen. Hallottam már ilyet a szakmában – nagyon nem tetszik –, hogy elhasználódik az arca az embernek. Szerintem csak Magyarországon gondolkodnak így. Ezt egy nagyon sértő mondatnak tartom. Nem lehet visszacsinálni az életet. Nem lehet visszamenni, és nem elvállalni azt a tévésorozatot, amit huszonévesen elvállaltam. Nekem még szerencsém is volt, nem azonosítottak ugyanis egyik szerepemmel sem. A mai napig vívódnak azon, hogy én vagyok az Emő a Lindából vagy a Rabó az Angyalbőrbenből.

Elég különböző karakterek.

Abszolút. Ezért volt szerencsém. Nem ment végig az, hogy én vagyok a Vágási Feri. Őt így hívják az utcán. Nekem előbb-utóbb megtanulták a nevemet. Nem szeretem, ha bármelyik karakteremmel azonosítanak, mert egyik sem én vagyok. Az egyik keményebb nálam, a másik meg puhább. Valahol ott vagyok középen.

Fotó: Labancz Viki

És nem bánja, hogy elmaradtak a filmszerepek?

Bizonyos szempontból jól jött, mivel így a színházra tudtam fókuszálni. A mai napig több mint húsz előadással dolgozom havonta. Tizenhárom darab van a fejemben, szóval megdolgoztatnak rendesen. Nem hiányzott.

Sokáig szó volt a Linda mozifilmes visszatéréséről is. Ön abban mennyire volt benne?

Volt ott mindenféle. Mindig történik azzal valami, mindig van valakinek valamilyen terve. Én mindig, mindenkinek azt mondom, hogy elolvasom a forgatókönyvet, aztán meglátom.

Kapott forgatókönyvet?

Igen, egyszer. Inkább szinopszisnak nevezném, annak egész jó volt. Aztán mindig történt valami, ami miatt nem indulhatott el. Valamiért nem akarja a kozmosz, hogy ez összejöjjön. Úgy volt jó, ahogy volt. És tudja: egy sikeres kísérletet nem muszáj megismételni.

Az Angyalbőrben forgatására hogy emlékszik vissza? Gondolom, nem volt egyszerű kordában tartani ezt a sok fiatal színészt.

Az Angyalbőrben megfordította a magyar honvédség negatív image-ét. Sokat is fizettek érte

Én voltam az egyik kordában tartó. Vagy legalábbis azt szerették volna, ha kordában tartom őket. Hozzájuk képest már vén ló voltam, olyan harminc körüli, és ott voltam körbevéve a sok tizennyolc évessel. Usztics Matyi és én voltunk a két felügyelő tanár. Nem voltak kirívóan nagy balhék. Tizenhárom rész volt, de majdnem egy komplett év kellett, hogy megcsináljuk. Kétszázhuszonvalahány napot forgattunk. Kemény volt. A Pilisben vettük fel, én meg Rabovicsként nagy tölténytárral és AK-val a kezemben kúsztam-másztam a térdig érő sáros-agyagos vízben. Ezt megcsináltam vagy tízszer. Jöttünk kifelé, és ott áll két sorkatona, akik akkor őrizték ezt a területet. Az egyik rám nézett, és mondta, hogy „Hű, öcsém, én ekkorát nem szívtam már egy éve.” Ott is tizenkét óráztunk. Volt olyan időszak, amikor együtt forgattuk a Lindával. Szurdi Miki és Gát Gyuri együtt dolgoztak: a Gát forgatta ezt, a Szurdi meg a másikat, aztán cseréltek. Belőlem viszont csak egy van. Forgattam reggel nyolctól este hatig az Angyalbőrbent, és este mentem át a Lindába. Ha nappal és éjszaka is forgatok, mikor alszom? Emlékszem, egyszer beültem egy taxiba, és ott aludtam a sofőr mellett.

Szinkronizálni még szeret?

Hát… nem. Rettenetesen melós. Régen egy nagyjátékfilmet egy héten át szinkronizáltunk. Találkoztunk a Pannónia büféjében a kollégákkal, rengeteget trécseltünk, ezért szerettünk oda járni. Mellesleg bementenünk, és lenyomtunk tizenöt tekercset. Ma egy nagyjátékfilmnél bemész, és ki se jössz, amíg nem végzel. Ez tizenkét órázás, ráadásul eközben egyedül vagy a sötétben, mert most már könnyedén lehet emberenként felvenni, ezer sáv van. Ez kulimunka. Rossz felé változott a szakma.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Azért időnként még menni szokott…

Ha kapok egy ajánlatot, elgondolkodom rajta. Munkának fogom fel. Már nem olyan jó érzés csinálni. Bemegyek, nagy levegő és bam-bam-bam-bam-bam, darálom a tekercseket.

A Hupikék törpikék Tréfijének hangját hogyan sikerült kitalálni? Ugye, ez nem az eredeti másolása volt?

Nem az volt. Volt akkor egy fogtechnikus ismerősöm, akinek ilyen furcsa sz betűi voltak, mintha a zápfogán mondta volna őket. Sosem hallottam mástól ilyen sz betűt, pedig még logopédiát is tanultunk a főiskolán, szóval nagyon tetszett. Bementünk a szinkronra, a legviccesebb kollégákat válogatták össze ehhez, Mautner Józsi nagyon ügyesen osztotta be az embereket. Először az volt az ötletem, hogy majd raccsolok, de raccsolós már volt. Aztán jött, hogy legyek pösze, de már pösze is volt. Aztán elővettem ezt az sz betűt, és mondtam, hogy ilyen sz betűje senkinek nincs. Nem is volt. Ez lett a Tréfi.