„Emlékszem, 12 éves lehettem, amikor az új német tanárom, aki egy fiatal pasas volt, olyan körmösöket adott órán favonalzóval, hogy alig tudtuk utána használni a kezünket. Mindezt semmiségekért: beszélgetésért órán, nem jó válaszért vagy leckehiányért. Amikor hazamentem, szabályosan fájt a kezem, az apám azonnal kiszúrta, és amikor elmeséltem neki, hogy mi történt, akkor pedig teljesen kiakadt. Megkérdezte a tanárom nevét, vette a kabátját, és elrohant otthonról. Azt azért tudni kell, hogy az apám baromi szigorú volt mindig, nem nagyon ment be az iskolába, ez anyukám teendőihez tartozott, és én mindig jól tanultam, sosem volt probléma sem a magatartásommal, sem a jegyeimmel. Aztán apu hazajött, és csak annyit mondott, hogy soha többé nem fog egyetlen ujjal sem hozzád érni a fickó, ezt garantálom. Hogy pontosan milyen jelenet játszódott le közöttük, azt nem tudtam meg soha, de vannak ötleteim, és felnőttként is úgy gondolom, hogy jól tette az apám, bármit is csinált. Pedig az ő felfogása azért nagyon más a tanárokról, verésről, mint az enyém.
Ehhez két történetet is ismernetek kell, az egyik az, hogy ő a háború alatt és utána járt iskolába, akkoriban nagyon eltérő korosztályok is jártak egy osztályba, plusz még nem nagyon voltak koedukáltak az osztályok. Vagyis apu fiúosztályba járt, 13, 14, 15, 16,17 éves fiúkkal, és a matematikatanáruk rendszeresen lekevert nekik hatalmas pofonokat, különben lehetetlen lett volna fegyelmet tartani. A tanárát egyébként imádta, zseniális pedagógusnak tartotta, aki sokat beszélgetett és focizott a gyerekekkel, és egészen a tanár haláláig rendszeresen látogatta őt. A másik sztori, hogy őt gyerekkorában – még a szülőfalujában – megverte a pap hittanórán, mert nem készült rendesen, és a vesszők nyoma annyira fájt, hogy nem tudott leülni. Otthon ezt meglátta a nagyapja, aki azonnal befogott a szekérbe, elment a paphoz, ahol senki sem tudja, mi történt, de apukámnak azután nem kellett soha bemennie hittanórára, ő addig kint játszhatott, míg a többiek hittanoztak. Én arra jutottam, hogy valami nagyon hasonló jelenet játszódhatott le apu és a némettanárom között, mint anno a nagyapja és a pap között. Ha bármelyik gyerekemet bántaná a tanára, én is azonnal mennék, és minden követ megmozgatnék, hogy kapja meg a tanár a méltó büntetését.”
„A lányomék rendszeresen egyest vagy igazolatlan órát kapnak azért, ha nem futnak elég gyorsan tornaórán, vagy nem másznak elég gyorsan és ügyesen fel a kötélen. Sőt, akkor is rossz jegyet kapnak, ha beszélgetnek. Mondanom sem kell, szívből utálják a testneveléstanárukat. Én értetlenül állok a dolog előtt, mert pont ez az a tantárgy – szerintem –, ahol remekül lehet fegyelmezni. Tíz fekvőtámasz beszélgetésért stb. Akár száz fekvő is összejöhet egy óra alatt, és utána már mindenki meggondolja, vajon dumáljon-e. Ráadásul az, hogy tudsz-e kötélre mászni vagy gyorsan futni, adottság kérdése, ezért nem szabadna büntetni, és tesiből nem tudom elképzelni, hogy valaki hármasnál rosszabb jegyet kapjon. Maximum, ha egyáltalán nem jár órára… Úgy gondolom, hogy a tesi azért van, hogy a gyerekek mozogjanak, és friss levegőn legyenek, ez amolyan játékos óra, vagy nem? Én mindenesetre beszéltem a tanár úrral, a lányomat azóta viszonylag békén hagyja. A beszélgetés kedves és nyugodt hangvételben történt, szerintem mindketten kulturáltan viselkedtünk.”
„Ne nyúljon hozzá egy ujjal sem az edzője, tanára a gyerekemhez!”
„A fiam egyik edzőjéről az a szóbeszéd járta, hogy néha megüti a gyerekeket, sőt komoly verekedés is kialakult már közte és egy felnőtt korú játékos között. Egyszer éppen ezért hívtak össze egy szülőit, ahol az egyik apuka kifejtette, majd többen csatlakoztak hozzá, hogy ő annyira bízik az edzőben, hogy bármikor megütheti, megverheti a gyerekét, mert biztosan okkal és joggal teszi mindezt… Teljesen ledöbbentem, azt hittem, hogy rosszul hallok! Az én véleményem az, hogy ne nyúljon hozzá egy ujjal sem az edzője, tanára! Ha baj van vele, akkor találjon más módszert a fegyelmezésre. Egyébként én otthon nevelem annyit, hogy komoly probléma ne történhessen edzésen. Nem sokkal később másik egyesületbe igazoltunk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a sztori nem játszott közre ebben.”
Ha van hasonló történeted, írd meg nekünk!
