Csütörtök este újra hatalmas tömegek voltak kíváncsiak a világhírű kutyasuttogó, Cesar Millan élő show-jára, aki ezúttal két fiát is elhozta – de ahogy kiderült, kizárólag mellékszereplőnek. Ahogy a kutyák is azok lettek: sokkal inkább kaptunk banális életvezetési tanácsadást, mint kutyázást.
Harmadszor lépett fel Magyarországon a showman, nekem volt szerencsém mindhárom előadását végignézni, és így látni, merre viszi a módszertanát. Az idei abban volt különleges, hogy két fia is elkísérte, és együtt léptek színpadra. Nagyon jó fogásnak bizonyult a családra építeni az idei turné alapgondolatát, hiszen a ma kutyát tartó rétegnek igen csak megmelengeti a szívét, ha azt látja: a négylábú társ is a család részeként van nyilvántartva.
Cesar Millant teljesen más érzés a tévéműsoraiban vagy épp élő show-ja közben látni, mint személyesen beszélgetni vele. Korábban többször is készíthettem vele interjút, ahol gyorsan az az érzésem támadt: ezt az embert nem igazán hozzák lázba a kutyák. Bár nem titkolja: ő nem a kutyákkal foglalkozik, hanem a gazdikkal, de ha szélsőséges akarok lenni, úgy fogalmaznék: Cesar életében, műsorában, a show során agyonhájpolt – állítólag saját kezűleg épített! – kutyapszichológiai központjában (DPC – Dog Psychology Center) a kutyák inkább eszközként jelennek meg: mint egy papírlap, amire rányomódnak a gazdi hibái, személyisége, a suttogó aztán megy, és leolvassa, ebből pedig rengeteg pénzt csinál. A papír maga azonban nem igazán fontos.
Egyébként teljesen érthető, miért annyira szerethető a magát a semmiből világhírű showmanné felküzdő mexikói bevándorló karaktere. Van, akiben egy vicces kis manó benyomását kelti, aki még 50+-osan is energiabombaként ugrándozik, és teljes lelkesedéssel csinál magából bohócot. Őszbe forduló halántéka, gyönyörűen szikrázó fogsora, kidolgozott mellizmai „úgy is” képesek megdobogtatni egyes szíveket, a tinik által kedvelt szűk nadrág és az ezüst tornacipő pedig azt sugallja: veletek vagyok, srácok! Ráadásul most még apukaként is tündököl: egyik fia a kedves mackó, a másik a mai kor Antonio Banderasa hosszú, vállra omló fekete hajával és mély, igéző hangjával. A családi felállás akár jót is tehetett volna a műsornak, ha fiai érdemben kapnak feladatot, rájuk azonban – úgy látszik – sokkal inkább osztotta a suttogó a mellékes animátorok szerepét, akik betanult, felváltva elmondott mondatokkal szórakoztatták a népet.
A műsort nézve azt lehetett észrevenni, hogy még az előbbiekhez képest is kevesebb szó esik magukról a kutyákról, bár aki szereti Cesar Millant a szíve legmélyéből, azzal ezt úgysem tudom elhitetni – hiszen ő egy kutyasuttogó, másról sem beszél, csak a kutyákról… Újra megismerhettük a már ezerszer hallott Cesar-életutat: ahogy átszökött a mexikói határon, és hajléktalanként élt az Egyesült Államokban, ahogy azóta is neveli, oktatja a kutyás népet. Ha jól megfigyeltük, Cesar rengeteg (egyébként politikamentes) populista szófordulatot használ előadásaiban: imádja a „hármasságokat”, „négyességeket”, a mélyen szántó szavakat, mint amilyen a test, a lélek, a szív, a természet, az energia vagy a spiritualitás – ezeket pedig képes a végletekig ismételni a műsor során, hogy még véletlenül se menjünk haza úgy, hogy ne ragadjanak meg mélyen bennünk a suttogó szavai.
Természetesen a szokásos kutyás elemet most sem hagyták ki: Cesar minden alkalommal magyar kutyákat válogat össze, akiknek gazdái valamilyen problémával küzdenek, a kutyapszichológus pedig bemutatja a színpadon, hogyan kell kezelni az adott helyzeteket. Idén volt más kutyáktól félő eb, hámban túlságosan húzó boxer és állítólag a végletekig felugráló kutyus. Cesar nagyon lelkesen vetette bele magát a problémákba, amelyek – fogalmazzunk úgy, hogy enyhén szólva nem voltak. A félős kutya a kezdetektől fogva boldogan csóválva érdeklődött a másik iránt, a mindenkire felugráló négylábú pedig szinte vigyázzban ült a suttogó előtt, akinek ezt csodálatos módszerrel sikerült elérnie: egy teli tál kutyakajával.
Az élőshow-ban váltakoznak a fantasztikusan leforgatott kisfilmek, a szívet melengető családi fotók, a komolyság és a viccáradat. Kipipálhattuk a már kissé unalmas, magyar szavak humorosnak számító, amerikai akcentusú ismételgetését és a „gulash” is megvolt. Az sem okozott már meglepetést, hogy a kutyapszichológus az évek során kiterjesztette szaktudását, és már lovakat, kecskéket és alpakkákat is suttog.
Ha ez az egész turné kimerülne abban, hogy könnyed, stand-up comedy stílusban egy aranyos mexikói pasi két helyes fiával kifigurázná a hétköznapi kutyások élethelyzeteit, a gazdik által elkövetett kisebb hibákat, akkor őszintén tudnánk együtt nevetni vagy épp bőszen bólogatni, hiszen néha valóban hasonló helyzeteket élünk át mi, kutyatulajdonosok. De akik ennél komolyabban gondolják a kutyatartást az életükben, vagy épp sokkal súlyosabb gondokkal küzdenek kedvencük viselkedésével kapcsolatban, azok mind joggal mondhatják: a világhírű suttogó már nyomokban sem tartalmaz kutyát.
Úgy jöttem el a show-ról, hogy ha nem látnék messzebb az orrom hegyénél, hihetném azt: ha nyugodt vagyok és magabiztos – ahogy a műsor alatt ez körülbelül százszor elhangzott („calm and confident”) –, akkor minden gondom megoldódik az életben, és nem csak a kutyámmal! Ha szép zenére kelek reggel, és megfelelően kinyújtózkodom, akkor nincs az a gond, ami stresszt fog okozni nekem aznap. Ha kimegyek a természetbe négylábú barátommal és jól érzem magam, tudom, mit és hogyan akarok, akkor mindketten örökké boldogan és nyugodtan fogunk élni, kéz a mancsban. De ez sajnos nem így van. És ezt mindenki azonnal megérzi, amint hazamegy, és ott várja egy valós kutya valós – olykor súlyos – viselkedési zavarokkal, amire már nem elég egy félig vicceskedő, félig halálosan komolyan beszélő spirituális coach. De hát Cesar már csak ilyen, és szeretni őt mindenek felett hitbéli kérdés, ezt nem befolyásolja a józan ész .