Cesar Millan kutyasuttogó a gyereknevelésről: „Ha nem megy, akkor jövök, és pórázt teszek rájuk”

Amikor valaki úgy alakítja ki arculatát a világ számára, hogy képes akár egy saját szakmát kreálni magának, hogy ismertséget szerezzen, abban biztosak lehetünk, hogy a végletekig megosztja majd az embereket. Így történt ez az önmagát pár évtizeddel ezelőtt „kutyasuttogónak” kinevező, azóta is kutyarehabilitációval foglalkozó Cesar Millannal is: a világ fele istenként imádja, a másik fele kuruzslónak, szemfényvesztő showmannek tartja. Idén november 14-én újra hazánkba látogat – immáron harmadszor –, hogy élő show-val, tömegszelfikkel és kevésbé ügyes gazdik átnevelésével kápráztassa el a nézőközönséget. Mivel a fellépés különlegessége, hogy két fiával együtt lép színpadra, a sokszor vitatott kutyanevelési kérdések helyett most inkább családi viszonyaikról faggattuk őt és Calvin fiát.

Calvin, volt más választásotok, mint az édesapátok által kitaposott útra lépni?

Persze, engem a mai napig érdekelnek más dolgok is, de ebbe nőttünk bele. Láttam, ahogy apa dolgozik a kutyákkal – furcsa, de sokáig nem is tudtam, hogy ezzel ő pénzt keres. Végül mindketten követtük abban, amit csinál, de kicsit mások vagyunk. André nagyon szeret bulizni, beszédesebb, szeret emberek között lenni, a szociális élete sokkal aktívabb. Én jobban szeretek magamban vagy az állataimmal lenni, alkotni: sokat zenélek, rajzolok és ékszereket is készítek.

Cesar, hogyan tudtad a gyereknevelést és az egzisztenciád kiépítését egyszerre sikerre vinni?

A fiaim olyan környezetben nőttek fel, ahol számos szabály volt, olyan szabályok, ami a legtöbb gyerek életében nem létezik. Hiszen mellettük nincs hatvanöt kutya, ahogy az én gyerekeim környezetében volt. Mondhatjuk, hogy az életvitelem miatt rendhagyó életet éltek ők is. Biztosítani tudtam nekik a biztonságot, de tisztelettudónak és fegyelmezettnek kellett lenniük már egészen kicsi korban. Amikor állatok között élsz, akkor ők az elsők, minden más – például megtanulni angolul vagy spanyolul – háttérbe szorul. Minden gyerek szeretne kapcsolatot teremteni az állatokkal, de nekik először azt kellett megtanulniuk, hogyan maradjanak nyugodtak. Azt is gyorsan megtanulták, hogy gyakran bizony türelmesen várniuk kell egy-egy számukra fontos dologra.

Cesar Millan és fia Calvin (Foto: Vadnai Szabolcs)

Csak a család miatt fontos, hogy a fiaiddal együtt dolgozz, vagy más célja is van ennek a felállásnak?

Mexikói gyökereink miatt nálunk a családnak mindennel szemben elsőbbsége van. A világ kezd nagyon énközpontúvá válni, hajlamosak vagyunk elfelejteni a család fontosságát. Én magam megtanultam, hogy mikor mibe szóljak bele, mikor állítsam le a harcokat. Megtanultunk kommunikálni egymással, így a közös munka is működőképes. Adunk teret és időt egymásnak. Azt is felismertük azonban, hogy a fiaimon keresztül más korosztályokat is elérünk, mint ha csak egyedül csinálnám. Calvin most húszéves, ő inkább a kisebb gyerekek oktatására koncentrál, míg a huszonnégy éves André az idősebbekre. Már egészen kis korban televíziós műsort vezettek az egyik nemzetközi mesecsatornán. Én azt gondolom, ha még a problémák megjelenése előtt megtanítjuk a gyerekeknek, amit tudniuk kell, sokkal inkább működni fog majd a világ. Bennük még nincsenek előítéletek, félelmek és gátak. Vagy a megelőzést választjuk, vagy később már csak az utólagos közbelépés marad.

De mégis: milyenek a mindennapok hatvanöt kutya között?

Akkoriban még elég kevés pénzt kértem a kutyák képzéséért, így állandóan tele volt a házunk állatokkal. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy mindenhol kutyák voltak – a lakásban, a kertben, még a kocsiban is, így megtanultak magabiztosan közlekedni köztük, akár a veszélyesnek titulált rottweilerek és pitbullok között is. Amikor járni tanultak, az ő nyakukba kapaszkodtak. Ők nem veszélyes és veszélytelen fajtákat láttak, csak különböző kinézetű kutyákat.

Calvin, volt olyan kutyás élményed gyermekkorodból, amire azt mondod, hogy sosem felejted el?

Egy biztosan, és ő Coco. Érkezett hozzánk egy kutya, akiről annyit lehetett tudni, hogy mindenkit megharap. A gazdái nem tudtak vele mit kezdeni, így apa hazahozta, és a biztonság kedvéért betette az én szobámba. Én később értem haza az óvodából, már mentem be a szobámba, amikor apa rám kiabált a konyhából, hogy ne menjek be, de akkor én már bent voltam. A csivava – mert az volt – az ágyamon feküdt. Néztünk egymásra, majd odamentem hozzá, és megsimogattam. Onnantól kezdve soha senkit nem harapott meg. Még mindig él, de már nagyon idős.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Cesar, mit gondolsz, hogy történhet ilyen egy óvodás korú gyerekkel?

Egyszerűen megfelelő párjai voltak egymásnak. Amikor Coco gazdái látták a köztük lévő kapcsolatot, hogy ilyen is lehet, azonnal lemondtak róla. Calvin képes volt ötévesen valaki falkavezérévé válni.

De mi volt a titok?

Minden az energiákon múlik. Calvin Skorpió, André Oroszlán, az én csillagjegyem pedig Szűz, úgyhogy tökéletes apja vagyok a fiaimnak. Tudom, mikor kell szervezni, rendet tenni, közbeavatkozni. Ők még csak most tanulják, hogyan türtőztessék magukat, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket egymással és másokkal szemben. Ha nem megy, akkor jövök, és pórázt teszek rájuk. Nem baj, ha nem hiszünk a horoszkópban, de az energia akkor is energia. Calvin mindig is olyan gyerek volt, aki szuperhősnek öltözik, az iskolai ruhája alatt is mindig viselt egyet arra az esetre, ha valaki bajba kerülne, és segíteni kellene rajta.

Az ő energiája például tökéletes madarakhoz és halakhoz, de olykor túl erős, így nem minden állathoz megfelelő. Az én energiám minden állathoz jó. A kecskék a kivételek: univerzális élőlények, ők mindenkivel működnek. Nincs bennük félelem, és nagyon kíváncsiak.

Calvin, édesapád apaként is olyan nyugodt, mint „suttogóként”?

Igen, apaként is ilyen, főleg akkor, amikor bajba kerülök. Nyugodt, sőt túl nyugodt. Még a testhőmérséklete sem változik soha.

Cesar: Ha már bajba került, azzal nem érek el semmit, ha én is haraggal ugrom bele a konfliktusba. Én nyugodt környezetben nőttem fel, így számomra ez a természetes viselkedés. Legtöbbször a szülők inkább részesei lesznek a káosznak, mint megoldói – ahogy a gazdik is: vagy dühösek lesznek egy-egy kényes kutyás szituációban, vagy megzavarodnak. Senkinek sem tesz jót, ha elveszítjük a legfontosabb energiákat: a nyugalmat és a magabiztosságot, ezért is sokkal fontosabb az, hogy hogyan viselkedünk, mint az, hogy mit mondunk.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Sokak szerint a gyereknevelés és a kutyatartás nagyon hasonló egymáshoz. Te mit gondolsz erről?

A gyerekeknek szüksége van fizikai feladatokra, mentális stimulációra, hogy az agy tudja, mit kell tennie, valamint szeretetre, hogy mindez megérje. Egy kutyának ugyanerre van szüksége: fizikai lemozgatásra, mentális lefárasztásra és jutalomra. Lényegében mi is egy állatfaj vagyunk, bennünk is vannak ösztönök, így hasonló a nálunk működő formula, mint az ebeknél. Az egyetlen óriási különbség a gyerekek és a kutyák között az, hogy míg egy kutyának nagyjából nyolc hónap alatt lezajlik a kisgyermekkora, addig egy gyereknél akár tizennyolc évig is eltarthat.

Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondtad, szeretnél együttműködni különböző országok kormányaival, hogy az oktatást jobb irányba tereld. Hol tartasz ebben?

Sajnos a mai világban az országok vezetőinek kell akarniuk azt, hogy változzon az oktatás. És ha ők nem akarják… az emberek hiába vágynak a tudásra, ha az országok vezetői megakadályozzák őket abban, hogy eljusson hozzájuk az ismeret. Azért az Egyesült Államok egyes részein sikerült eredményeket elérnünk: már bekerült az oktatási anyagunk a tantervbe. A gyerekek tanulnak matematikát, biológiát, fizikát és egy csomó más tantárgyat, de nem tanulnak szinte semmit a természetről. Az őket körülvevő természetes világgal kapcsolatban nem az empatikus oldalukat tápláljuk, hanem a félelmeiket és a tudatlanságukat. Azért örülök annak, hogy a fiaim csatlakoztak hozzám a munkában, mert így a gyerekeket is sokkal könnyebben meg tudjuk szólítani, és sok szülő is látja, hogy így is lehet gyereket nevelni.

Mit gondolsz, hogyan lehetne a világ jelenlegi súlyos környezeti gondjait kezelni?

Látnunk kell, hogy az emberek állandóan részt akarnak venni bizonyos problémák megoldásában. Arra viszont kevesen jönnek rá, hogy maguk az emberek okozzák a problémákat. Nagyon nagy gond a tudatosság hiánya és a kevés ismeret. Klímaváltozás? Globális felmelegedés? Környezetszennyezés? Túlnépesedés? Kóbor kutyák kérdése? Meg akarjuk oldani, de azt is látnunk kell, hogy mi okoztuk mindezt. Úgy gondolom, a következő generációk már sokkal inkább előrelátók és cselekvők lesznek, mint az én nemzedékem. Vagy legalábbis annak kellene lenniük.

Az emberek azt hiszik, hogy nagyon nehéz a természetes énünk felé fordulni, és azt előtérbe helyezni. Pedig amíg kisebbek vagyunk, birtokunkban vannak az alapenergiák – járni is azért tanulunk meg, mert megvan bennünk a megkérdőjelezhetetlen magabiztosság. Amint viszont nagyobbak leszünk, és az emberi világ belénk ülteti a kételyeket, megbomlik a saját magunk iránt érzett tiszteletünk, bizalmunk és magabiztosságunk.

Fotó: Vadnai Szabolcs

A kutyákat is globálisan érintő, sarkalatos kérdés a kutyahús fogyasztása. Te ugye Ázsiában is turnézol. Ott mire építed fel a show-t?

Sajnálatos ugyan, de ez egy hagyomány, bizonyos kultúrák része, ráadásul elfogadott. Nem gondolom, hogy  az elítélés a megfelelő módszer ahhoz, hogy ez kihaljon – különösen az ázsiai országokban. Ha már sokaknak megélhetési kérdés a kutya húsáért való tenyésztése, akkor érdemes inkább rávilágítani arra, hogy vannak olyan kutyákkal kapcsolatos szakmák, amelyek nemcsak egy napig fedezik a megélhetésüket, hanem hosszú évekre – ilyen például a kutyakozmetikus vagy a kutyahotel. Ne azt mondjuk nekik, hogy helytelenül cselekszenek, hanem mutassunk nekik más utakat. A hindu vallású emberek soha nem támadják azokat a nemzeteket, akik fogyasztják a marhák húsát. Nem tüntetnek, és nem írnak petíciókat. Nem hibáztatni kell az embereket, hanem tudatosságra ösztönözni őket abban, amit tesznek. Új célokat kell mutatni, új munkahelyeket teremteni, valamint az empátiát felébreszteni abban, akiben csak lehet.