Mi történt velük?

Valóban olyan szokatlan volna mindez? Ha a lehetséges szülési testhelyzetek iránt érdeklődünk a szülészeteken, több helyen is azt állítják, náluk bárhogyan lehet szülni, akár fejen állva is. Csupán egy-két olyan kórház van azonban, ahol ezt komolyan is gondolják. Látszólag lényegtelen kérdés, hogy fekve vagy guggolva szülünk, hiszen mindenkinek – az orvosnak és a családoknak is – a biztonság a legfontosabb. Abban már eléggé eltérnek a vélemények, hogy ez a fontos dolog pontosan milyen tényezőkből tevődik össze.
– Milyen érzés most, csaknem fél év távlatából visszagondolni a szülésre? – kérdezem Emesét, miközben lelki szemeim előtt leperegnek a felejthetetlen képsorok, ahogy férje, dúlája és szülészorvosa odaadó támogatása mellett, teljesen önmagába zárkózva, állva hozza világra kislányát. Mintha nem is érzett volna fájdalmat, mintha magától ment volna minden…
– Fantasztikus élmény volt! Emma születése begyógyította azokat a lelki sebeket, amelyek egyébként végigkísérték volna az életemet. Az első szülésem ugyanis nagyon nehéz volt. Nem kaptam sem lelki, sem fizikai segítséget. Nagyon hosszú, eredménytelen kínlódás után azt éltem át, hogy erőszakos módszerekkel kiszedték belőlem a gyereket.
– Miből merítettél erőt, hogy újból nekivágj? Azt gondoltad, most másképp lesz? – Aki ismeri Emesét, tudja, miért kérdezem ezt. Nem az a típus, aki csendes belenyugvással veszi tudomásul a sorsát.
– Az első gondolatom az volt, hogy soha többé nem megyek kórházba szülni. Otthon akartam világra hozni második gyerekünket. Jártam dr. Geréb Ágnesék szülésre felkészítő foglalkozásaira, és több filmet is végignézhettem, amelyek természetes szülésekről szóltak, és senki sem avatkozott be a folyamatba. Első lépésként hatalmas megkönnyebbülés volt látni, hogy ilyen is van. Lehet természetes úton szülni! Hamarosan az is meggyőződésemmé vált, hogy erre én is képes vagyok. Mégsem szültem otthon, mert a felkészülés számomra felbecsülhetetlen értékei ellenére sem volt eléggé személyes. Másrészt a férjem, aki mindenben támogatott, egyre jobban aggódott, ahogy múlt az idő. Úgy éreztem, nem érdemes erőltetnem. Ráadásul az első szülés emléke azért nagyon elbizonytalanítóan hatott. Mi lesz akkor, ha gondos előkészületeim ellenére megismétlődik az a rémálom, a hosszú, kínokkal teli vajúdás? Végül dr. Boros Judit mellett döntöttem. Hosszú órákat beszélgettünk végig, jó kapcsolat alakult ki köztünk, bízni tudtam benne, ő pedig megerősítette az önbizalmamat.
– Ilyen előzmények után nem zavart az a tudat, hogy a szülésednél idegenek is jelen lesznek, aki filmezik az eseményeket? Nem aggódtál, hogy ez akadályozni fog abban, hogy elengedd magad?
– Egy hétig gondolkodtam, hogy igent mondjak-e. Valóban tartottam attól, hogy zavaró lesz a kamera. De meggyőztek arról, hogy másoknak sokat jelentene, ha látnák, így is lehet szülni kórházban. Ezért vállaltam. És miután döntöttem, nem árultam el senkinek, nehogy lebeszéljenek róla, és negatív előítéletekkel befolyásoljanak. A doktornőt nem érte váratlanul a döntésem. Azt mondta, őt nem befolyásolja a kamera, így is, úgy is le tudja vezetni a szülést.
– Mit szóltak az ismerősök, ismeretlenek utólag?
– Kizárólag nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Megismertek és megszólítottak az emberek az utcán, a benzinkútnál, a börzén, s általában így fogalmaztak: „Bárcsak én is így szülhettem volna, ilyen családias, intim hangulatban!” Arra is kíváncsiak voltak, hogyan keveredtem bele ebbe az egészbe. Csodálkoztak, amikor elárultam, hogy teljesen véletlenül. Örülök, hogy így döntöttem.
– Hogyan alakult a kórházi tartózkodásod? A műsorban azt mondtad, haza szeretnél menni a szülés után. Nálunk ez szintén szokatlan döntésnek számít.
– A történetemhez hozzátartozik, hogy első szülésemnél talán csak az utána következő négy-öt kórházi nap volt szörnyűbb. Szenvedtem az egyedülléttől, a zsúfoltságtól, a nyugalom teljes hiányától. El voltam vágva mindentől, ami fontos nekem. Ezért most valóban haza akartam menni szülés után, hiszen én is remekül éreztem magam, és kislányommal, Emmával sem volt semmi baj. A doktornő azt javasolta, legalább 48 órát maradjak, én végül egy nap mellett döntöttem. A kórházban rosszallották ezt, én pedig azt nehezményeztem, hogy Emmát csak negatív vérvizsgálati leletek birtokában engedték haza.
– Mi lesz, ha mindenki így akar majd szülni? Nem megy ez a biztonság rovására? – szakmai berkekben lehetett ilyen ingerült kérdéseket hallani. Mit gondolsz erről?
– Azt hittem, egyértelműen pozitív lesz a visszhang a szülészszakma részéről is. Hiszen végül is szövődménymentes, bensőséges, szép szülésem volt. Azt tapasztalom, hogy arra, aki látta, megnyugtatóan hatott, segített csökkenteni a szüléstől való félelmet. Ebben nem tudok hibát találni. A fő szakmai kifogás tudomásom szerint az volt, hogy állva szültem, mert ez nem tette lehetővé a folyamatos CTG-vizsgálatot. De más kórházakban sem figyelik folyamatosan a magzati szívhangot. Az is igaz, hogy az éjszakai burokrepedés után nem indultam azonnal a kórházba. Ennek is megvolt az oka. Éreztem, hogy még nem indult meg igazán a szülés. Kivártam, amíg felerősödtek és rendszeressé váltak a méhösszehúzódások. Így éreztem biztonságban magunkat. Egyébként sem hiszem, hogy mindenki így akarna szülni. Másnak például lehet, hogy guggolva, térdelve vagy fekve jobb. Az viszont biztos, hogy sokkal több nő képes arra, hogy hozzám hasonlóan érzéseire támaszkodva megítélje az állapotát.
– Mit gondol a férjed így utólag a szülésről? Látszott, hogy teljesen rád hangolódott, őrködött a nyugalmad felett.
– Igazolva látja azt a meggyőződését, hogy a gyerek tudja, hogyan kell megszületnie, a nő pedig azt, hogyan kell szülnie, ha hagyják, hogy ösztönei érvényesüljenek. Hálás a doktornőnek, hogy ezt együtt átélhettük.

Fotó: Rátkai Éva