Egyszer még azt is hallottam, amikor egy gyerek így hisztériázott a bolt közepén, hogy a pénztáros az orra alatt dörmögi, hogy “ez az igazi fogamzásgátlás”. Általában azt feltételezi a környezet, hogy a szülők valamit elrontottak, azért kap idegösszeomlást a hároméves gyerek, ha nem kaphat meg a boltban mindent, amiben cukor van. Amióta anya lettem, számtalan csúnya pillantást és beszólást kaptam én is a kis totyogóim miatt, ha hisztiztek nyilvános helyen, de már tudom, hogy nem vagyok hibás, csak így működnek a gyerekek a dackorszak alatt.
Ez van, 2-3 éves koruk között a gyerekek kezelhetetlenné válnak.
Az egyik jobban, a másik kevésbé, de igazából az a jó, ha nem marad ki náluk ez a lila fejjel üvöltős korszak. Ebben a korban még nem tudják késleltetni a vágyaikat, nem értik, hogy mi az, hogy majd három óra múlva lesz valami, amit szeretnének. Amit akarnak, most azonnal akarják, és nem képesek várni a vágyaik beteljesülésére. Ráadásul a kicsi gyerekek még nem tudják jól közvetíteni szavakkal az érzéseiket, ezért ha nem kapják meg, amit akarnak, elönti őket a mérhetetlen düh, ez pedig visítás formájában jön ki belőlük. Ha pedig egy olyan gyerekünk van, aki kifejezetten érzékeny, akkor számára még az új helyzetek is megterhelőek lehetnek érzelmileg, ilyenkor sokkal hamarabb robban fel.
Valóban elképesztő szülőként – hát még idegenként a boltban – azt az érzelemcunamit megtapasztalni, amit a pici gyerekek produkálnak egyik pillanatról a másikra. Az előbb még mosolygott, mint egy kis angyal, majd hirtelen kis üvöltő hisztizsákká változik. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy most meg mi a túró történt, úgy érezzük, képtelenség követni a gyerek hangulatingadozásait.
Teljesen természetes, hogy a hisztis helyzeteket – főleg ha nyilvánosan zajlanak – azonnal meg akarjuk oldani, hogy ne üvöltözzön a mi drága gyermekünk, leégetve a szüleit.
Van olyan anya, aki azzal próbálkozik, hogy megöleli, megpuszilja a gyereket, azt mondja neki, hogy minden rendben van. A másik feltételeket szab, jutalmat ígér, ha a gyerek befejezi a hisztit, így próbál még két perc csendet nyerni. Az a gond ezekkel a módszerekkel, hogy egyik sem segít a gyereknek abban, hogy megtanulja kezelni az érzelmeit.
Ha az első megoldást választod, és mindig megölelgeted, amikor hisztizik, amiért nem kap meg valamit azonnal, akkor átveszed tőle az érzelmei fölött az irányítást. Ha mindig adsz neki valami jutalmat, amikor abbahagyja a visítást, akkor meg azt tanítod meg neki, hogy elég, ha kicsit hisztizik, és máris teljesülnek a vágyai. Mindkettő oda vezethet, hogy még többet fog hisztizni a gyermek.
Ehelyett azt javasolják a pszichológusok, hogy hagyjuk a gyerekre, hogy megtalálja a saját megoldásait, hogy hogyan tudja kezelni az érzelmeit.
Ha nem ugrunk a hisztire, bármilyen kínos is, hanem megvárjuk, míg magától nyugszik meg, azzal segítjük hozzá, hogy a saját útján birkózzon meg az érzéseivel. Idővel megtanulja, hogyan tud gyorsan megnyugodni, és az érzelmi hullámok csökkennek majd.
Hiszti közben segíthetsz a gyereknek azzal, hogy megállapítod hangosan, hogy mit szeretne. “Tényleg nagyon szeretnéd azt a csokit.” Ezzel már egy szinttel feljebb, a beszéd szintjére hozod az ösztönös reakció szintjéről, mert kénytelen válaszolni, helyeselni. Ezután már mondhatsz neki valamilyen kompromisszumos megoldást. Hogy csokit nem kaphat, de helyette lehet szó egy kis joghurtról. Vagy nem motorozhat a lakásban, de örömmel legózol vele.
A másik bevált módszer, hogy amikor hisztizik, akkor nem állsz az útjába, csak vársz. Nem arról van szó, hogy büntetésbe küldöd és bezárod a szobájába, amíg hisztizik, csak békén hagyod, és nem próbálsz beavatkozni a folyamatba. Erre használ például a Szuperdada egy külön hisztire kijelölt helyet, a komiszlépcsőt, ahol leülteti a gyereket, és ezzel ad időt és teret neki, hogy megtalálja a saját önnyugtató módszerét. Amíg hisztizik, addig nem vehet részt a közös tevékenységekben, csak akkor térhet vissza a családi körbe, ha már megnyugodott.
Leírva egyszerű, de azért a megvalósításhoz kötélidegekre van szükség.
A Szuperdada módszerét használtam/használom én is, és az első pár alkalommal egész komoly 15-20 percig tartó üvöltés volt a jutalom érte. Akár nyilvános helyen is. Legutóbb múlt hét szombaton állt meg a bevásárlás a legkisebb, kétéves gyermekem hisztije miatt egy szolid tíz percre, amíg kifetrengte magát a földön, mert nem ehette meg azonnal a joghurtot, amit kinézett magának. Ebben a tíz percben három eladó is odajött, jó indulattal megkérdezték, mi a problémája a gyereknek, majd mind a három elmesélte, hogy az ő gyereke is pont ilyen balhékat szokott produkálni, ne aggódjak, nem zavarja őket. Szerencsére már tudom, hogy ez az időtartam csökkenni fog, hamarosan már 2-3 perc alatt megtalálja a gyermekem a módját, hogy hogyan nyugodjon meg, ha tartom magam következetesen ehhez a módszerhez otthon is.
Ha pedig olyanokkal találod magad szembe, akik rosszallóan néznek, amíg nyilvános helyen hisztériázik a gyermeked, tudd, hogy egyszer nekik is lesz gyerekük, aki ugyanígy belép a dackorszakba, és akkor ők lesznek AZOK a szülők, akikre szúrósan néz a környezetük. Nem megúszható probléma, kezeld a helyén, ne törődj az ítélkező pillantásokkal, inkább csak egy dolog lebegjen a szemed előtt: vége lesz ennek a korszaknak is egyszer.
