Egy sorozat, ahol a föld és az ég összeér – 3. rész

–  Ott hagytuk abba, hogy megszületett Lolita.

– Sírva álltam az inkubátor mellett, icipici volt. Attól kezdve, hogy hazavittük, már nem hallgattam senkire. Szoptattam, amikor csak kérte, fejlődött is rendesen. De a lelkiismeretfurdalás azóta kísért, mióta megszületett. Hogy akkor beszéltem hozzá először, mikor egyedül, kiszolgáltatottan a fájdalomnak és az egészségügynek, a vajúdás rövid szüneteiben megszólítottam, kértem, hogy akarjon megszületni. Kompenzálok azóta is. Most, a Szülőszoba forgatásának hónapjai alatt is vittük magunkkal mindenhová. Elkérem az iskolából, és jön velünk, megismeri a babát váró családokat, velem együtt izgul értük. Annyira erről szól most az életünk, hogy azon versenyezünk, ki lát az utcán több várandós mamát. Persze a szülőszobába nem léphet, hiszen nem nagykorú. De a filmet végignézi, és boldog vagyok, hogy előtte már nem titokzatos, félelmetes dolog a szülés, hanem egyszerűen szép. Azt hiszem, jól teszem, hogy engedem neki nézni! Nem volt a szülés mindig olyan misztikus, orvosi titok, mint ma! Amikor mindenki a család otthonában született, a nagylányok segítettek, a kicsik is tudták, miről van szó. A megnyert biztonsággal, amit a kórházi szülészetek nyújtanak, elveszett az egész esemény családi jellege, a nőkről nőkre szálló tudás ereje.

— Az internetes fórumokon leginkább arról vitatkoznak egy-egy adás után: miért pont az a két történet került egymás mellé?

– Igyekeztünk ellenpontokat szerkeszteni egymás mellé. Mindenki emlékszik, mekkora volt a különbség hangulatban, bánásmódban a győri és a váci szülés között! A váci kismamának sem ment be a szülésre a férje, mégis mennyit számított, hogy együtt érző, támogató, kedves, mosolygó, barátságos emberek álltak az ágya körül. Az a fontos, hogy a két történet valahogy egészítse ki egymást, lássa az is, aki csak azt az egyetlen részt nézte: így kerek a világ! Az egyik kismama szinte hihetetlen fegyelemmel, hangtalanul éli végig a méhösszehúzódásokat – a kívülálló azt gondolná, fájdalom nélkül szül. A másikról, a tizenhét éves állami gondozott, ügyeletben szülő kislányról sokan azt gondolták, na ennyire azért nem fáj! Minek így hisztizni? Én ugyanilyen kiszolgáltatottnak, nyomorultnak éreztem magam kilenc évvel ezelőtt, és tudom, hogy ilyenkor a magány sokszorosára erősíti a fájdalmat. Az ember segítséget kér! Ha teljesen készületlen, akkor persze nem tudja, mi segíthet.

— Persze a hálapénz megadta az aktualitását a győri és a váci szülés szembeállításának, igaz?

– Igen, és ez nem azt jelenti, hogy ügyeletesnél nem lehet valakinek gyönyörű élmény a szülés. Csak éppen nem ez a jellemző!

— Aki nem nézi a sorozatot, de tud róla, azt mondja, a szülés intim dolog, senkire sem tartozik. Én sem akarom, hogy ország-világ lásson közben, mást sem akarok látni, biztos neki sem esik jól!

– Magánügy, ezt sokszor el is mondom, a család és a kismama életének egyik legfontosabb eseménye. Az viszont legyen közügy, hogy mire számíthat, aki szülni készül, hogyan és mire készítik föl, miről tájékoztatják közben, mi mindenből választhat, ha választhat egyáltalán.

— Észrevettük, hogy amint valami tetszik, mert haladó és előre mutató, azonnal szóvá teszed, ha valami nem az, akkor hallgatsz.

– Az ellentétek magukért beszélnek. Meg lehet jegyezni, hol nem ragaszkodnak ahhoz, hogy csövet dugjanak le az újszülött orrán-száján, hol végzik csak akkor, amikor szükséges. Persze hosszabb magyarázatra is szükség lenne, hogy mi ez a művelet, mikor szükséges, mikor nem. Erre sajnos nincs idő, pedig jó lenne. Nem hiszem, hogy szóvá kellene tenni, ami nem tetszett: hogy jönnék én ahhoz, hogy kritizáljam azokat, akik odaengedték a kamerát ehhez a bensőséges eseményhez?