Gonosz anya vagyok?

Rövid, egyszerű kis tanácsok, hogy mit tegyünk a kritikus helyzetekben. Ha éjszaka felsír, ha nem eszi meg az ételt, ha nem akar szopni, ha túl sokáig akar szopni, ha utál fürdeni… és még sorolhatnánk. Mert rettentően nehéz meghozni egy döntést, ha magunk sem vagyunk biztosak afelől, hogy jó úton járunk-e. Szinte képtelenség kiigazodni a rengeteg gyereknevelési könyv, pszichológusi vélemény, szülői jó tanács között, mert mindegyik más nézeteket vall.

Kezdjük talán ott, hogy a mai kor anyaideálja igencsak különbözik a szüleink példaképétől. Akkoriban a védőnők poroszos elveket vallottak: éjszaka ne szopjon, hagyjuk sírni, két hónaposan répázzon, kilenc hónaposan bilizzen… Nem csoda, hogy igen hamar kitermelődött ennek a szemléletnek a gyökeres ellentéte, a gyerekéhez mindenben alkalmazkodó szülő. Aki mindig felveszi a kicsit, ha sír, megeteti, ha enni kér, mosolyogva kezeli a hisztiket, és persze soha nem kiabál, soha nem ad egy nyaklevest, és soha nem tömi meg, ha kiköpdösi az ételt. Mert azt csak a rossz anyák teszik.

Nézz be a fórumokba! • Antianyák?! » • Anya is nyaral? » • Anya vagyok ? » • Anyaságból elégtelen » • Egy anya keservei » • Egymást segítő anyák topikja »

Márta: Muszáj néha bömböltetni

Igen sok elméletem volt a gyerekneveléssel kapcsolatban. Gondolatban hol erre, hol arra húztam, aztán egy idő után megtaláltam a magam arany középútját. Kisfiam születésével, mint mindenhol, nálunk is megváltozott az élet. Főleg az éjszakák, a gyerek ugyanis nem akarta átaludni az éjszakát. Már féléves is elmúlt, de még mindig felsírt háromóránként, és kérte az ennivalót. Kezdtem kétségbeesni, hiszen minden babakönyv, minden babás barátnőm azt mondta, a kicsik előbb-utóbb képesek lesznek nyolc-tíz órát is egyben végigaludni. Kivéve az én Marcimat – gondoltam. Anyukám nem rejtette véka alá a véleményét, szerinte mindez az én hibám. A kicsit hagyni kell üvölteni. És a már közhelyszámba menő mondást szajkózta: Hadd ordítson, tágul a tüdeje. Még azt is hozzátette: Szépül az anyja. A hideg is kirázott, amikor ezzel próbált meg viccelni.

Talán ezekért a mondatokért fejlődött ki bennem az elhatározás: márpedig én nem leszek ilyen gonosz. Hát miért sírna az a szerencsétlen, ha nem értem. Ebben maximálisan igazam is volt, ha felvettem Marcit, megszoptattam, babusgattam, nyomban elhallgatott. De két óra múlva kezdte az egészet elölről. Nyolc hónapos korában jutottam el oda, hogy valamit tennem kell, mert nem fogom tovább bírni. Soha nem tudtam kialudni magam, épp hogy álomba szenderültem, már keltem is fel, aztán egész nap a fáradtságtól szédelegtem.

Jött az újabb elhatározás: hagyom üvölteni. Rettentően nehéz volt az eleje. Marci kitartóan bömbölt, én persze nem bírtam, átmentem, szoptattam, babusgattam, aztán ájuldoztam a kialvatlanságtól. A férjem lépett közbe: márpedig rácsukjuk az ajtót, és kivárjuk a végét. Első nap másfél óra, második nap negyven perc, harminc, tíz… és Marci visszaaludt. Hogy mit éreztem? Örömöt semmiféleképpen.
Valami rémes lelkiismeret-furdalást, hogy milyen rettenetes egy ember vagyok. Éjjel továbbra is alig aludtam, mert rémálmok gyötörtek: a gyerekemet láttam, ahogy visít a kiságyban. Végül a „másik oldal” szakirodalma nyugtatott meg. Mert amíg kilóra mérik azokat a könyveket, ahol arról írnak, hogy vedd fel a kicsid, és ne hagyd, hogy sírjon, addig szintén kilókban mérhetőek azok az írások, ahol ennek pont az ellenkezőjét állítják. Én pedig kizárólag ezeket olvasgattam, hogy valahogy lecsitítsam a lelkemet. Nálunk ez bevált, bár tegyük hozzá, Marci már ritkán üvölt, és akkor is maximum húsz percet. Közben azt mondogatom magamban: Nem gonosz vagy, csak következetes!

Bea: Muszáj néha kiabálni

Nem tartom magam túl engedékeny anyának. Nálam mindig megvoltak a játékszabályok, és nem érdekelt, ha a gyerek sírt vagy hisztizett, nem léptem át a magam szabta határokat. Eszter lányommal úgy kétévesen kezdődtek a gondok. A dolog érthető volt: testvére született, új lakásba költöztünk. Kevesebb figyelem jutott rá, hiába próbáltam minden szabad időmben vele foglalkozni. Folyton dacolt valamivel. Ha tejet adtam, miért nem kakaót. Ha játszótérre mentünk, miért nem sétálni. Ha sétálni, miért nem a játszótérre… Persze tudom, mindez életkori sajátosság is, én mégis kezdtem elveszíteni a türelmemet. Azt gondoltam – ma már tudom, bolond fejjel –, hogy az én két és fél évesem megérti, hogy mit szabad és mit nem, és az élet innentől szép és gömbölyű lesz. De Eszter tulajdonképpen egész nap azt akarta csinálni, amit nem szabad. Éles késsel hadonászni. Átfutni az úttesten. Kiugrani a hintából. Megetetni a kisöcsit… Egy ideig még bírtam, és hangsúlyosan, a szemébe nézve azt mondtam: Ezt nem! Eszter, ezt nem! Aztán hamar eljött az idő, amikor oda lett minden türelmem, és magamból kikelve üvöltöttem a gyerekre. Utána meg gyötört a lelkiismeret-furdalás.

Nagyon nehéz időszak volt. Ekkor szoktam rá az internetre, ahol fórumokon hasonló sorsú anyákkal chateltem. Egyikük azt mesélte, ha nem bírja tovább, beleharap a gyerekbe. Na nem kékre-zöldre, csak úgy finoman. Valahogy le kell vezetnie a feszültségét. Én pedig megpróbáltam elfogadni, hogy néha bizony kiabálok Eszterrel. Még mindig jobb, mintha magamba szorítanám a feszültséget, aztán egyszer összegyűlve nagyot robbanna. Persze szeretnék más lenni, mindig megértő, türelmes, következetes… Elméletben nagyon is tudom, hogy miként kellene viselkedni. Csak a gyakorlat kicsit más.

Kérdések – gondolatok Milyen anya vagy? • Gondold végig, hogy milyen anya szerettél volna lenni, és most miként viselkedsz? • Mennyire követed a szüleid mintáját, és mennyire vagy ezzel elégedett? • Milyen anyának tart a férjed? • Milyennek láthat a külvilág? • Mennyire látsz bele más családok életébe? Tudod-e, miként oldják meg mások a problémákat? • Mennyire befolyásol mások véleménye? Mennyire tartod magad a saját elveidhez? • Olvasol-e szakkönyveket a gyerekneveléssel kapcsolatban? • Mit gondolsz, leszel-e példaképe majd a gyerekednek?

Hogyan szakítsuk meg a rossz körforgást?

Igen tág fogalom, hogy ki a rossz anya, az azonban biztosan nem visz előre, ha mi rossznak látjuk magunkat. Ha belekerülünk egy örvénybe, amelyből ahelyett hogy kilábalnánk, egyre mélyebbre kerülünk. Mert gyűlöljük magunkat, hogy hagyjuk üvölteni a kiságyban, de kivenni sincs erőnk. Szorongunk, hogy annyit kiabálunk vele, de nem találunk más eszközt a fenyítésre… Vekerdy a következőképpen fogalmaz:

„Természetesnek kellene találnunk, hogy a gyerek időnként nyűgös, sír, zavar minket… Tudnunk kellene róla, hogy a kisgyerek bizony kimerítő. Igen, a gyerekek – különösen, amíg kicsik – „kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat”, vagy mint mondani szokták: „anyahúst esznek”. Ezért javasolják a szakemberek a fiatal anyáknak, hogy próbáljanak meg időnként megszabadulni a gyereküktől, rokoni, szomszédi, baráti – vagy ha pénzből futja rá, bébiszitteri – segítséggel. Ez a gyereknek is nagyon jót tesz, mert aztán egy kipihentebb, új erőkkel feltöltődött anyát kap vissza.”