Apa elhagyott minket

A kilenc hónap alatt sok mindenről álmodozunk. Könnyű szülésről, édes kisbabáról, sok testvérről, családi kirándulásokról, csak úgy cikáznak a fejünkben a rózsaszín képek. Az életben azonban nemcsak rózsás, hanem szürke, fekete árnyalatok is vannak. Kapcsolatok szétesnek, a szülők veszekednek, elválnak, a gyerekek pedig hánykolódnak. Egyik helyről a másikra, egyik érzelemből a másikba. Aztán kialakul egy új család, ahol már csak az egyik szülő van jelen a mindennapokban. Nem csak a gyereknek, a felnőttnek is új élet kezdődik. Az egyedülálló szülő esetét nem lehet tipizálni, hiszen mindenki más ok miatt, más úton került ebbe a helyzetbe, és másként is viseli a terheket. Másként kell a gyerekeknek is a tudomásukra hozni az új életformát. Korának, értelmi képességeinek megfelelően.

Az óvodás: És a papa hol van?

„Tudom, nincsen szép válás, mi mégis késdobálás nélkül volunk képesek szétmenni a volt férjemmel. Egyszerűen kiüresedett a kapcsolatunk, mindketten másnál találtunk boldogságot. De a kisfiam nem képes megérteni a helyzetet. Nyílt és őszinte voltam vele, elmondtam, hogy a papa elköltözött, máshol lakik, de azért ők ketten mindig rendszeresen fognak találkozni. Mintha semmi se történt volna, másnap megkérdezte reggel, hogy a papa hol van. Megint elmondtam szépen, hogy mi történt. Úgy tűnt, megértette. De nem és nem. Folyton azt kérdezgeti, hogy a papa hol van?”

A kisgyerekek agyában még nem álltak össze azok a fogalmak, hogy gyász és válás. Nekik egyre megy: ugyanolyan traumaként élik meg az egyik szülőtől való elválást, nem csoda, hogy képtelenek feldolgozni a történteket. Egy óvodás, különösen, ha a szülő hirtelenjében költözik el otthonról, nem érti meg, hogy az apa vagy az anya elment. Hogy máshol lakik, majd időnként visszajön… A kicsik – sőt, akár az ötéves gyerekek is – még hisznek abban, hogy kívánságaikkal meg tudják változtatni a világot, így aztán nem csoda, hogy nem hiszik el, az egyik szülő elköltözött otthonról. Ne gondoljuk, hogy a gyerek a folytonos nyaggatással minket akar idegesíteni, vagy hogy nem érti meg a szavainkat: érti, csak nem hiszi.

Egy nehéz válás után nem könnyű megszervezni a láthatásokat, mégis mindenáron arra kell törekednünk, hogy a találkozások rendszeresek legyenek az elköltözött családtaggal. Egy óvodáskorú nem tud szoros kapcsolatba kerülni azzal, akit csak havonta egyszer lát, mondjuk az állatkertben. Legalább heti egy alkalommal kell találkoznia a másik szülővel, mégpedig olyan helyen, ahol össze is bújhatnak, meg is szeretgethetik egymást. Ezt bármennyire is sérelmezzük, a gyerek érdekében próbáljuk lehetővé tenni. Azt, hogy az apát elküldték otthonról, szörnyű dolognak tűnhet egy kisgyerek szemében. Őt olyan kérdések is aggasztják, hogy mit vacsorázik apa, és hogy hova teszi a cipőit, tehát próbáljunk számára megnyugtató válaszokkal szolgálni. Csak aztán lesz képes megnyugodni, ha látja, hogy mindkét szülője körül rendben van minden.
Ebben az életkorban még gyakoriak a visszaesések. A már szobatiszta gyerek újra bepisil, nem fogadja el a darabos ételt, kisbabásan viselkedik. A gyerek ezzel jelzi, hogy időt kér az események feldolgozásához. Egyedül az érzelmi biztonság, szeretet segíthet, hogy ezt leküzdjük.

• Legyünk őszinték a kicsivel, de a korának megfelelő válaszokkal feleljünk a kérdéseire! • Bármennyire vágyunk is egy válás után új otthonra, ahol jobban felejthetünk, gondoljunk a kicsire, és maradjunk (persze csak ha tehetjük) a régi lakásunkban. A kicsinek elég nagy trauma az egyik családtag nélkülözése, ne tetézzük ezt azzal, hogy új környezetbe is kerüljön. • Próbáljunk egy többé-kevésbé szoros napirendet kialakítani a válást követően. Mindenkinek nehezebb elviselni az új helyzetet, ha folyton az ablakban merengünk és szomorkodunk. • Persze sírni is szabad! A gyereknek is, nekünk is. Inkább mutassuk ki az érzelmeinket, mint hogy folyton rejtegessük.

Az iskolás: Szeretsz engem?

„Nagyon szerencsétlenül történtek az események, pont akkor váltunk el a férjemmel, amikor a kislányunk iskolába ment. Úgy kezdődött az első tanév, hogy szinte egyik napról a másikra ketten maradtunk, anyagi gondokkal, én pedig az állandó sírással küszködve. Próbáltam nem kimutatni a szomorúságom, persze hiába. Sári csak meghúzta magát, az iskolában, otthon a hangját is alig lehetett hallani. Mikor túljutottunk a nehezén, úgy harmadikban, kezdett a lányom végre magára találni. Egyből jó tanuló lett, az osztály kedvence.”

A kisiskoláskorra jellemző a legintenzívebb vágyakozás az eltávozott szülő után. A gyerek sokszor csak az ő jelenlétében érzi jól magát, árnyékként követi mindenhová, és ha időnként mégis el kell szakadnia tőle, ezt kétségbeeséssel veszi tudomásul. Ennek komoly fizikai tünetei is lehetnek. A kisiskoláskorban lévő gyerek már elég értelmes ahhoz, hogy egyszerű mondatokkal el lehessen neki magyarázni az új helyzetet. El lehet neki mondani, apu úgy döntött, hogy mostantól itt akar élni, de ez nem jelenti azt, hogy téged kevésbé szeretne. Az ilyen korú gyerek számára azonban még nagyon fontos a szeretet testi kifejezése is. Ő még bújni akar, követeli a jóéjtpuszit, a simogatást. Mindkét szülőtől. Adjunk erre lehetőséget!

• A fiúk számára igazán fontos ebben az életkorban, hogy megfelelő azonosulási mintát találjanak egy azonos nemű felnőttben. Próbáljunk a rokonságban találni valakit, aki az apaszerep legalább töredékét átveszi: elviszi a fiunkat focimeccsre, elkíséri edzésre, amolyan férfias dolgokra tanítja. • Számítsunk arra, hogy a gyereknek bűntudata lesz. Mikor rádöbben, hogy az apa vagy az anya tényleg elment, sokszor úgy gondolja, hogy miatta ment el. Ilyenkor előfordulhat, hogy az otthon maradt szülőhöz szinte mániákusan ragaszkodik: még a fürdőbe se lehet kimenni nélküle. Legyünk megértőek, és mondjuk el akár százszor is, hogy mi mindig mellette maradunk.

Kiskamasz: Hagyjatok békén!

„A férjem elhagyott, mi egyedül maradtunk a gyerekekkel. Teljesen kikészültem idegileg: a gyerekek folyton meg vannak sértődve valamin, folyton durcásak, mérgesek, és egymást tépik. Velem is borzalmasan viselkednek, foghegyről beszélnek, mindenért a vállukat rángatják. Egyedüli fény az éjszakában, ha megjön a volt férjem, és mint egy uraság, cipeli a gyerekeket játékterembe, plázába, pizzériába. Én meg, az undok, a szigorú, az unalmas, otthon maradok és bőgök.”

Úgy tűnik, a gyerekek viszonylag hamar felfogják, hogy mi történt a szüleikkel. Úgy tűnik, meg is értik. El vannak foglalva magukkal, a társaikkal, a szerelemmel, az iskolával. De vajon gondolnánk-e, hogy a kamaszok legmélyebb, legmegrázóbb élménye még most a szüleik életéhez, a család egészének az életéhez kötődik? Akármilyen sündisznók is, mindig veszekszenek, ellenkeznek, érzelmileg nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Bár a tizenéves igyekszik felnőttként viselkedni, nem az. Fontos számára a felnőtt elismerése – mindkettőé. Ne várjuk el tőle, hogy egyből elfogadja az új partnerünket, hiszen akár a kicsik, ő is titkon reménykedik a kibékülésben.

• Bármennyire is idegesítően viselkedik a kamasz gyerekünk, legyünk vele megértőek, és a legfontosabb: nagyon szeressük! • Soha ne mutassuk ki a gyűlöletünket a volt partnerünk iránt, neki az az apja, anyja. • Ne a gyerek legyen a lelki szemetesládánk, tűnjön bármilyen felnőttnek, nem szabad a saját magánéletünk problémáival terhelni! • Az érzelmeinket azonban nem kell titkolni. Egy közös sírás még felszabadítóan hathat. • Minél hamarabb megerősödünk lelkileg, annál hamarabb áll talpra a gyerek is.