Család

Úgy szeresd, hogy engedd el

Kilenc hónapig egy testben. Utána is, csak jelképes a szétválás, hiszen minden rezdülésünk a babáé. Lassan megszokjuk a folyamatos készenlétet, együttlétet, teljes testkontaktust. Nem csoda, ha furcsán érezzük magunkat, mikor nincs velünk.

De ne feledjük: a szétválásra is szükség van.

Könnyű belecsúszni a végletbe: a huszonnégy órás anyaszolgálatba. Minden, ami a babával történik, velünk is történik, azaz velünk kell, hogy történjen. Csak mi tudjuk elaltatni. Megnyugtatni. Megetetni. A körmét levágni. Az orvoshoz elvinni… És hiába telnek a hónapok, nem változik a helyzet. Úgy érezzük, nem tudjuk a gyereket elengedni.


Fokozatosan


Először is szögezzük le: teljesen természetes, hogy az édesanyák és a kisbabák valami különös kettőst alkotnak. Senki nem várja el a nőktől, hogy már az első hónapokban önmegvalósítsanak, építsék tovább karrierjüket, bébiszittert, nagymamát bevetve elszökjenek egy-egy gyerekmentes hétvégére. Bár a médiamamák, tudjuk, szülés után hat héttel ott folytatják, ahol hat hete abbahagyták (lefogyva, szuperanyaként és szupernőként egyszerre), de ez azért nem elvárás.
Elég a természetre hagyatkoznunk, mert ez már az ősidőktől fogva remekül működik. Terhesség, szülés, gyerekágy és a szoptatás. Kezdetben éjjel-nappal. Aztán jó esetben már csak nappal. Nyolcszor, hatszor, ötször… kétszer, egyszer, és egyszer megtörténik az elválasztás. Fokozatosan, lassan, a babára és mamára hangolva. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy mindig több időt kaphatunk. Már az apa is tud vigyázni a kicsire. Netalán a nagymama. Kész a pempő, cumisüvegben az innivaló, tengernyi a szabadidő. Aztán már megeszi a kiflivéget, elrágcsikálja a csirkecombot, idegen ágyban is hajlandó aludni. Visszakaphatjuk önmagunkat.









A látszat csalhat


Nem létezik (bár néha jó volna) a nagy babaenciklopédia, ahol megírják, hogy mikortól hagyhatjuk másra a gyerekünket. De könnyű azt is rábökni, hogy ez egyéni kérdés, és mindenki maga dönt, mert bizony néha tényleg nehéz megtalálni az egyensúlyt. Az sem igaz, hogy a gyerek majd pontosan jelzi, ha eljött az idő. A kicsik napról napra változnak, ma anyás napjuk van, holnap nem, ma jó a nagymamánál, holnap nem. És a gyerek formálható: ha soha nem adjuk oda másnak, természetes, hogy visít, ha csak valaki megfogja. Akkor pedig mondhatjuk, hát még nem akar leválni, nem akar az anyjától egy percet se külön tölteni. De hogyan is kellene okosan, tyúklépésben – vagy még úgy se, egyet előre és kettőt hátra módszerrel – kicsit lazítani a túl szoros kapcson?









Kérdezd a témában szakértőinket!
• dr. Molnár C. Emma pszichoterapeuta »
• dr. Szögedi Dalma gyermekpszichológus, családterapeuta » 

Kapcsolódó fórumok:
• Beszoktatási gondok az óvodában »
• Beszoktatás rosszul? »

Kapcsolódó írásaink:
• Menjünk oviba? »
• Ha nem akar oviba menni »
• Fiú-lány másképpen neveljem? »
Érzelmi kérdés


Mikor anyák leszünk, megváltoznak a kapcsolataink. Nyilván azért, mert mi magunk is megváltozunk, és az új énünkhöz formáljuk az új életünket. Különös ilyenkor az anya-lánya viszony is, hiszen a nő most érti meg, hogy min is ment keresztül az anyja, mit is érezhetett, amikor ő levált róla, elköltözött, gyereke született. És megtörténik a visszatalálás is, hiszen ki is érthetné meg jobban ezt a helyzetet, mint a saját anyja.
Legtöbbször éppen ezért az anyai nagymama az, aki a gyerekágyi időszakban segít, aki talán először fürdet, segít a szoptatásban, főzi a köményes teát, a rántott levest. És ő is kapja meg talán először a kisbabát, büfizetni, megcsodálni, megszeretni.
A legfontosabb és legelemibb szabály, amikor a gyereket kicsit máshoz akarjuk szoktatni, hogy csak annak adjuk oda, akiben teljes mértékben megbízunk. Először ez nyilván az édesapa lesz, de ha esetleg pont az apukával vágyunk közös programra, akkor gondoljuk végig, ki is a következő a sorban?
Nagymama? Na de melyik? Anyu vagy az anyós? Bármennyire is nagy az érzelmi nyomás mindkét oldalról, csak magunkra hallgassunk. Ha nem adjuk oda jó szívvel, úgyse fogjuk magunkat jól érezni, ráadásul a nagyszülők is megérzik a bizalmatlanságot. És nem kell sietni: egy percből legyen öt, aztán tíz, egy óra. Szünet. Újra tíz perc.


Nem megy egyik napról a másikra






Mások vagyunk. Van, aki hároméves koráig szoptatja a gyerekét, egy ágyban alszik vele, maga eteti, maga fürdeti, és mégse érzi azt, hogy elege van. Van, aki ennek a felétől már szét akar robbanni, és megőrül, hogy nincs egy szabad perce sem. Ne várjuk meg, míg elszakadnak a húrok, próbáljunk meg előre gondolkodni! A gyerektől való elválás nem megy könnyen és nem megy gyorsan. Nem az a cél, hogy mindenáron elmenjünk otthonról (akár úgy is, hogy a gyerek közben torkaszakadtából üvölt, hogy maradjunk), hanem hogy úgy menjünk el, hogy a gyerek elengedett.

Ehhez pedig idő kell. Nekünk is, a babának is. Először is döntsük el, hogy kinél tudnánk otthagyni a gyereket. Legyünk tisztában azzal is, hogy a dadusunk is ugyanúgy szeretne együtt lenni a kicsivel, mint amennyire mi is vágyunk a szabadidőre.

Jön a következő lépés: a szoktatás. Együtt vagyunk, mama, baba és nörsz. Figyeljük és értsük meg a baba jelzéseit, hamar látni fogjuk, ha elfogadja az „idegent”. Minden korosztályt másként tudunk szórakoztatni, legyünk ebben partnerek, és osszuk meg a dadusunkkal, hogy mit szeret a kisbabánk. Énekszót? Dögönyözést? Elmélyült játékot? Segítsük őket, hogy aztán ők is segítsenek nekünk. Ha már remekül elvannak együtt, először csak rövid időre hagyjuk őket egyedül. Fokozatosan növeljük a perceket, és tanítsuk meg a gyereket a legfontosabb szóra: vissza. Tehát anya visszajön. Elmegy, de visszajön. Mindig visszajön. Ezt előbb-utóbb megértik és elfogadják a gyerekek.


Hiba a gépezetben






Sokan felteszik a kérdést (vagy felteszik helyettük mások), hogy miért nem tudják odaadni másnak a gyereket? Miért ragaszkodnak olyan makacsul a saját anyaszobrukhoz? Az egyik nagy indok az, hogy nincs kire hagyni a gyereket. Nincs feltétlen bizodalom, akkor pedig értelme sincs semminek: hiába a szabadidő, ha folyton aggódni kell. De mit is értünk bizalmon? Hogy saját klónunkat kellene megtalálni, de még arra se biztos, hogy rábíznánk a gyereket? Hogy mindenkiben a hibát keressük, és nem is adunk esélyt senkinek, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsa?
Aztán folytathatjuk tovább az indokokat. Mi odaadnánk a gyereket, de hát a gyerek üvölt! A kicsik pontosan megérzik a bennünk dúló érzelmi viharokat. Természetes, hogy nem akar leválni az anyjáról, ha az anyja sem akar leválni róla. Az is tény, hogy a gyerekek szeretik a huszonnégy órás anyákat, a folyamatos készenlétet, az együtt szuszogást. Tiltakoznak, ha nem veszik folyton ölbe őket, ha nem lehet az éjszaka közepén felkelni, ha el kell engedni anya nyakát. A döntés a mi kezünkben van. Elmegyünk, pihenünk egy kicsit, visszajövünk; vagy nem megyünk el. Hosszas huzavonának (elmegyek, jaj, de sír, inkább mégse, de nem bírom, hogy üvölt, fogd meg, elmegyek, áh, visszajöttem, inkább mégse megyek el…) nincs értelme.

Miért fontos a leválasztás?


A gyerekek nőnek. Ma még a nyakunkban lóg, holnap a kezünket fogja, holnapután már azt is elengedi. Hacsak nem teremtünk érzelmi terrort otthon, a kicsik a maguk természetességében leválnak a szüleikről. Egyre fontosabbak lesznek a barátok, az új kapcsolatok, a külvilág, és egyre inkább háttérbe szorulnak a szülői feladatok. A biztos háttér, a szeretet mindig elengedhetetlenül fontos lesz, de az orrukat tizennyolc évesen már nem nekünk kell törölgetni.
Kevesebb szó esik arról, hogy a baba-mama kapcsolat lazításának még egy fontos oka van, és az pedig az édesapa. Aki kimaradt a terhességből, szülésből, szoptatásból, és semmi vágya nincs, mint hogy visszakapja a nőt, akit megszeretett. Önáltatás, hogy a férfinak elegendő az apaszerep. Hogy bennünk csak az anyát látják, és nem vágynak egy kis babamentes összebújásra. Vegyül ebbe némi féltékenység is a trónbitorló ellen, aki letaszította őket a Parnasszusról. Legyünk megértők, és lazítsunk a huszonnégy órás köteléken: mindenki jól fog járni vele.







Erzsébet: Miért nem kezdtem el hamarabb?


„Lassan folydogáltak a napok a gyerekekkel. Reggel kelés, kakaó, kifli, indulás a játszótérre, hazavánszorgás, ebéd, altatás, alvás, kelés, nyüszögés, uzsonna, játszótér, apavárás, esti műszak… Totális monotonitás. Éreztem, hogy jó volna valamit kitalálni, kicsit elszakadni a gyerekektől, legalább egy kávét meginni egyedül, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy nekiálljak bébiszittert keresni. Nagyszülők vidéken, a családban senki nem volt, akire rábízhattam volna a kicsiket. Ez a bébiszitter dolog meg olyan nehéznek tűnt: hirdetéseket bújni, aztán meg elbeszélgetni a nőkkel, interjúztatni, áron alkudozni, inkább bele se vágtam. Teltek a hónapok, mentünk bele az őszbe, télbe. Kezdett nagyon elegem lenni az egész napos anyaszolgálatból, és lassan úgy éreztem, ha nem leszek egy kicsit egyedül, megbolondulok. És csak ekkor álltam neki a bébiszitter-keresésnek. Három hét múltán találtam egy megbízhatót, és ezután kezdtük el a szoktatást. Mint a csiga, úgy haladtunk előre, és hiába akartam, nem tudtam meggyorsítani a folyamatot. A gyerekek pedig pontosan érezték az elvágyódásomat, szinte görcsösen ragaszkodtak hozzám. Bömböltek, ha csak meglátták a bébiszittert. Az a csodálatos otthoni baba-mama idill kezdett a rémálomhoz hasonlítani. Aztán egyszer elmentem. Bőgés persze volt, de csak pár percig, utána vígan eljátszottak a pótanyukával. Varázsütésre javult a helyzet: én pihentebb voltam, türelmesebb, a gyerekek is hozzászoktak az új felálláshoz. Lazult a kötelék, mégis szorosabb lett a kapcsolat. Csak azt sajnálom, hogy megvártam a legutolsó pillanatot. Hamarabb kellett volna lépnem.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top