Segítség, anya lettem!

A fenn idézett sorokat írta egy kétségbeesett édesanya a levelében, és végül így kanyarintotta alá a nevét: „Fonyódi Beáta, alias Grizzly medve”. Hoppál Bori testtudatoktatóval úgy éreztük, sürgősen beszélnünk kell vele.

Grizzly medve helyett – ahogy az sejthető volt –, egy egészséges, szép kismama fogadott bennünket, odaadó férjjel az oldalán. A férfi a beszélgetés alatt annyi türelemmel és szeretettel foglalkozott négy hónapos kisfiukkal, a roppant eleven Marcival, hogy attól Bori is, én is meghatódtunk.

Bea: Tudom, ne is mondjátok! Meg sem érdemlem ezt a jó embert. Pedig ő az, akit először észre se akartam venni! Egy munkahelyen dolgoztunk, felsegítette rám a kabátot, kinyitotta előttem az ajtót, hónapokig rózsacsokrokkal bombázott. Hiába. Én mindig csak a link macsókra buktam, akik kikönyökölnek a kocsi ablakán, meg is jártam velük jól… Szóval, amikor elege lett abból, hogy nem veszem komolyan az udvarlását, akkor kaptam a fejemhez: Úristen, nem engedhetem el!


Lilla: A kisfiad gyönyörű, jóízűen szopik, az apja rajong érte, nem értem: mi a baj?


Bea: Mindenki ezzel jön. A húgom, a barátnőm, a családom, még a nagyikám is arra figyelmeztet, hogy becsüljem meg a szerencsémet. Nem értik, de hát én sem értem, miért hagyom el magam, miért vagyok ingerült, rosszkedvű, slampos, és főleg miért híztam nyolcvanöt kilósra! Már a várandósságom alatt éreztem, hogy egyre jobban irritál a sok rám tukmált kismamatorna, meg a magazinok, amelyekből folyton az ideális anyaságról szóló receptek dőlnek rám. Ahogy nőtt a hasam, úgy tűnt el szépen lassan az egyéniségem. Én már nem is voltam, csak mi voltunk. A baba a pocakomban, és én, az édesanyja. Utáltam, ha így gügyögtek hozzám: „Jól vagytok?” „Én jól vagyok – vágtam volna rá legszívesebben –, Marcit nem tudom, még nem mondta.” Bárkivel találkoztam, kizárólag a rám váró anyaságról tudott beszélgetni. A kolléganőim irigykedtek, hogy milyen boldogság szakadt rám! Hát kérdezem én, mi abban a boldogság, hogy húszpercenként pisilni járok, és egy mozit nem tudok végignézni?


Lilla: A szülésed hogy zajlott?


Bea: Császármetszéssel szültem, mert korábban műtötték a szememet. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor megtudtam. Minden rendben is ment, amíg másnap be nem tolták hozzám a fiamat. Mindenki ott babusgatta a magáét, én meg hat órán át meg se mertem érinteni. Tudtam én, hogy ő lakott a pocakomban, meg hogy jóban is voltunk, de ezt a csecsemőt idegennek éreztem. A nővérkék nyüstöltek, hogy szoptassam már meg, de hiszen még alig volt tejem! Estére már sírtam… Olvastam, hogy van ez így másokkal is, de én nagyon elkeseredtem attól, hogy nem mozdul meg bennem az anyai ösztön. És még nagyon sokáig így is maradt.


Bori: Császármetszés után gyakran előfordul, hogy az anyai érzések nem rohanják meg azonnal az édesanyákat. Ez természetes. Betolják őket a műtőbe, és hopp, hirtelen ott terem egy kis ember. De az oxitocin nevű hormon, amely a tejkilövellő reflex beindulásáért felelős, és amelyet szeretethormonnak is neveznek, szépen lassan megerősíti az anya és gyermeke közötti kötődést.


Bea: Erre számítottam én is… Szinte szégyellem magam, hogy itt nyavalygok, ahelyett, hogy élvezném a boldogságomat. Naponta tízszer kérdezem meg a férjemtől, lehet-e engem még egyáltalán szeretni… Nem is tudom, úgy össze vagyok zavarodva! Mindenki azt mondja, mozduljak ki, jót fog tenni. Jó, de mit vegyek fel? A régi farmerom már az egyik combomra se jön fel, legfeljebb egy tréningnadrágba tudok bebújni. Abban meg mégse mehetek szórakozni! Tudjátok, hányszor indultam el vásárolni? De amikor meglátom a negyvennégyes számozást egy szoknyán, legszívesebben ordítva letépném a próbafülke függönyét… Szörnyű! Amikor felhívott a stylist, hogy miben szeretnék lenni a fotózáson, majdnem elbőgtem magam. Most meséljem el neki, hogy régen tűsarkú csizmákat, feszülős farmert és dögös bőrzakókat hordtam? És most? Most ki vagyok? Ki ez a nő egyáltalán a tükörben?


Lilla: Sokaknak elpanaszolod ezt?


Bea: Igen, mindenkinek, folyton erről beszélek, nézzék meg, mi lett belőlem, és sajnáljanak…


Lilla: Te meg úgy érzed, nem figyelnek rád. Értem én. Tizenöt évig csak rólad szólt az élet, most természetes, hogy nehezedre esik szögre akasztani az egódat. Feltételezem, nem vagy ezzel egyedül. Nagyon sok hozzád hasonló, harmincas éveiben szülő nő éli ezt meg.


Bea: Pont ezért akartam elmesélni az esetemet. Biztos vagyok benne, hogy manapság ez az egész anyaság-kérdés nem olyan rózsaszín, ahogy azt a magazinok meg a közvélemény sugallja. Iszonyú válságként élem meg, hogy én nem vagyok többé sehol, még a munkám is kicsúszott alólam, pedig imádtam, és most már örökre ide leszek szögezve a gyerekem mellé slamposan, tréningnadrágban. Az dobja rám az első követ, aki nem érezte így magát egyetlen percig sem!


Bori: Nagyon különbözőek vagyunk. Van, aki abban a pillanatban imádja a gyermekét, amikor az a világra jön, másoknak ez egy hosszabb folyamat. Van, akinek az otthonteremtésben, az anyaságban teljesedik ki a személyisége, és vannak roppant tevékeny, ambiciózus és energikus nők, akik a szülés után azonnal visszavágynak a gyerekük mellől a külvilágba. Azt kellene megérteni, hogy ez sem baj akkor, ha a kisfiaddal töltött időben teljesen át tudod adni magad az együttlétnek, a közös játéknak.

Lilla: A szülés előtt nyolc évig küzdöttél azért, hogy karcsú maradj. Gondolom, ez bánt legjobban…


Bea: Alkatomnál fogva hízékony vagyok, de nyolc évvel ezelőtt valami bekattant. Ráálltam a mérlegre, és az száz kilóig kilengett! Az tette be a kaput. Egy év alatt iszonyú munkával leadtam harmincnyolc kilót. A végén már tök jól néztem ki, talán ez adott erőt, hogy kiszálljak a tíz évig tartó párkapcsolatomból. Addigra már nagyon megromlott. Tudom, hogy én voltam az oka, az én lelkemmel volt baj, biztosan ezért is kezdtem el hízni.


Lilla: Jellemző, hogy mindig mi, nők hibáztatjuk magunkat azért, ha egy kapcsolat elromlik. Biztos én nem vagyok elég kívánatos, én nem csinálok valamit jól…Így vagyunk kondicionálva, sajnos. De azok is mi vagyunk, akik ilyenkor változtatni szeretnének. Mi kezdünk tornázni, mi fogyunk le, mi járunk pszichológushoz. Kíváncsi lennék, melyik férfi lenne képes arra az őrületes teljesítményre, amit te véghez vittél! Ezek szerint benned ott rejlik ez az erő, csak meg kell találnod az indítógombot magadban.


Bea: És addig mit tegyek? Várjam meg, amíg ismét százkilós leszek?


Bori: Semmiképpen ne! De azt mondanám, ahelyett, hogy azon őrlődsz, nem illesz bele az ősanya-képbe, próbálj megbékélni a helyzettel: „Én ilyen anya vagyok.” Meg kell találnunk azokat a „túlélési technikákat”, amelyekkel ez az egy-két otthon töltött év is élhető marad. Mindenképpen keress olyan elfoglaltságot – legyen az torna, úszás vagy jóga – amelytől testileg, lelkileg töltődsz, hátha segítik a fogyást is. Ilyen lendületes stílussal az is megkönnyebbülést hozhat, ha néha leülsz, és „kiírod” magadból a feszültséget. Idővel talán kikristályosodik benned, hogy mit is szeretnél igazán: kiteljesít-e a főállású anyaság, vagy visszamennél dolgozni? Kevés kapaszkodónk van, tudom. Nincsenek mintáink, az édesanyáinknak a szocializmusban még nem igazán voltak választási lehetőségeik. A döntés tehát nem lesz könnyű, de gondolj arra, hogy legalább neked már van erre módod! Te határozod meg, hogy visszamenj-e négy órában dolgozni, és a fennmaradó időt intenzíven Marcira figyelve töltsd, vagy attól leszel boldog, ha ismét teljes állásban leszel, és a fiad esténként egy derűs anyukát lát viszont. Esetleg az apuka is elmehet gyesre, ezen Svédországban már senki sem lepődik meg. Minden megoldás jó lehet, ha attól az egész család elégedett és jókedvű lesz.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Egy baba; két nyelv » • Az ételek jokere: a fasírt » • Hollywood – zöldben »  • A bohócot megvédi a kakaó » • Lombikból – ikreket vagy egykét? » • Segítség, anya lettem! » • Újrahasznosított textil » • Pánik nincs, baj van » • Ónodi Eszter színei » • Családok a környezettudatos életmódról »