Anya lettem! – Néha még hihetetlen…

A naplóírás apró örömei – főleg, ha valakinek olyan rossz a memóriája, mint nekem –, hogy ha kíváncsi vagyok arra, hogyan éreztem magam egy évvel ezelőtt, csak vissza kell lapoznom, és már szőröstül-bőröstül ott is vagyok.

Észre sem vettem, hogy már nem figyelek a keddekre és a huszonhatodikákra, pedig akkor született a fiam. Akkor én most már rossz anya vagyok?

Pedig Zsombor születése után hónapokig a keddek idézték fel a fiam születésének élményét. A rossz, a fájdalmas emlékek – tényleg voltak olyanok? – szinte az első perctől elvesztek, viszont hétfő estéken eszembe jutott, hogy most mentünk a kórházba, és kedd reggel 10-kor, hogy ott vagyok a műtőben, nézem az órát, és észreveszem a mosdatóban a gyereket, aki körül orvos és nővér tüsténkedik, majd odahozzák a bebugyolált pakkot, és kis vakarék, de az első pillanattól imádom. Nem volt tervem, hogy mit fogok tenni, de szeretném megérinteni, viszont lekötözött kézzel nehéz. Betolnak a szobába, és odahozzák, a mellemre teszik, és ő a világ legjobb gyerekeként azonnal táplálkozni szándékozik, nem törődik azzal, hogy az anyja deréktól lefelé mozdulni sem tud.

Alig maradtak emlékeim. A legjobban viszont azt utálom, hogy nem emlékszem arra, milyen volt újszülöttként és pici babaként. Persze a képek emlékeztetnek, de ha Zsomborra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy most milyen. Hogyan néz elmélyülten, hogyan kacag, és milyen végtelen elkeseredéssel sír…

Apropó, sírás. Végre eljutottunk Ringatóra, és ehhez kellettek a BKV-arkangyalok is. Jöttek, mentünk. Korábban, évekkel ezelőtt, munkaügyben már jártam Ringató-foglalkozáson, így csak arra koncentráltam, Fülnek hogy tetszik a dolog. Az általában boldog és nyitott fiam vidáman lépdelt egészen a nagy üres terem közepéig, ahol egyszer csak legörbült a szája, csinált egy hátraarcot, és lendületesen elindult ellentétes irányba. Megint megfigyelhettem, hogy milyen óvatosan bánik a mélységgel, már kiskora óta tart a szakadékoktól, legyen az ágy széle vagy erkély.

Miközben ott álltunk, jó távol a nagy üres teremtől és a sok gyerektől, megint eszembe jutott a jó anya, rossz anya kérdéskör. Mert mit tesz ilyenkor egy jó anya? Beviszi a gyereket, és segít legyőzni a félelmeit, vagy ráhagyja a gyerekére, és hazamennek. Én nem vagyok az a feladós típus, és erősen remélem, nem kell majd szakember, hogy a gyerek kiheverje a határozottságom.

Második nekifutásra eljutottunk a teremhez, amely gyerekekkel volt tele, és a fiam azonnal rohangálni kezdett. Azzal nyugtattam magam, hogy nem tűnik boldogtalannak, sőt éppen ellenkezőleg, élvezi az új dolgokat. Odament másik gyerekekhez, kacagott, és alaposan megszemlélt mindent. Boldogsága egészen addig tartott, amíg meg nem szólalt a furulya. Amit minden (rendes) gyerek áhítattal hallgatott, attól a fiam a kezébe temette az arcát, és keservesen sírni kezdett. Színpadon az ilyen jeleneteket a kritikusok dicsérő szavakkal jutalmazzák. Elkámpicsorodásán az sem segített, hogy a furulya a nevét énekelte, illetve három kislány sietett a vigasztalására. (Az utóbbiért minden felnőtt hímnemű irigyelte, amikor elmeséltem a történetet.)

Aztán mindenki felhagyott a vigasztalással, ekkor a fiam már a vállamba temette az arcát, és elkezdődőt az ének. Az énekszóra a fiam könnyei nyom nélkül felszáradtak, és boldogsága teljes volt. Zsombor összebarátkozott a gitárral, én pedig megtapasztalhattam azt az édes érzést, amikor az ember gyereke teljes hévvel elfeledkezik anyjáról, mert ott a világ meg a minden, ám amikor meglátja az anyját, átjárja a boldogság, és rohan ahhoz az emberhez, akit a legjobban szeret. Még szerencse, hogy mandarin nem volt a kezemben, mert akkor nem vehettem volna magamra a boldogságát.

(Tuti, hogy minden anyák napi ünnepséget csúfosan végigbőgök majd.)

Pont egy évvel ezelőtt nagy szájjal mondtam, hogy én bármikor bevállalok egy második gyereket is, és már el is határoztuk, hogy dolgozunk is az ügyön, de ott, amikor boldog mosollyal rohant hozzám a fiam, azt éreztem, hogy ebből a varázslatból még kérek. Még tartson, még legyen ilyen, amilyen. Csak a kettőnké. Tudom, önzőség, de olyan boldogító.

Érdekes korban van Zsombor. Még nem beszél – a halandzsa már megvan (galigaligali), de a beszéd még nincs –, ám mindent ért, és szinte látom a gondolatait. Nem ad puszit, semmiben sem hajlandó produkálni magát, de egyre több dolgot ismer az életünkből, és ragaszkodik a szokásaihoz. Hasra fekszik az ágyon, mint én, úgy lapozgatja a mesekönyvet, és legújabb heppje, hogy egyedül akarja felvenni a csizmáját. (Ennek a csizmás dolognak nem később kellett volna jönnie?) Azért remélem, hogy tizenkilenc évesen nem rendeli be a csúszásgátlót a fürdőkádba, és nem helyezi a kád falára a tapadókorongos békákat. És valódi nőkre cseréli az ágyában tanyázó nyulakat…