 |
Olvasd el a folytatást! |
Borsó a fiam. A hasamban él, gondolkodik, érez, hetedik hónapja. Ma éhes volt, nagyon. Tálcákat hordott be a méhembe, aztán leült lakmározni. Láttam. Rózsát is kaptam már tőle, vöröset. Tanít engem, megnyugtat. Néha sír, de leginkább nevet. Mindent megbeszélünk. Mert van egy módszer, egy magyar „találmány”, amit anya-magzat kapcsolatanalízisnek neveznek. Tanulunk általa egész csoda módon kommunikálni, a fiam és én. Mert ma már a tudomány számára sem kérdés: mindenkinek egész életét, testi-lelki boldogulását, küszködéseit meghatározza, hogyan telik az első kilenc hónapja ott benn, az anyaméhben. Borsóét is…
 |
| Fotó: Sanoma Archív/Steindl Gabriella |
Szkeptikus ember vagyok, sőt. És most dőlnének belőlem a szavak, magyarázkodnék, hogy miért, hogy hogyan, mondanám, hogy nem hittem volna, meg hogy ha más mesélné, csak mosolyognék rajta biztosan, bólogatnék elnézőn, hogy na persze, beszél hozzánk a magzat, meg kérdez, meg válaszol (szavakkal!), hogy gondolkodik, hogy néha még az öreg bölcseknél is bölcsebbnek mutatja magát, ott, a még alig gömbölyödő női has mögött… És most csak próbálkozom sután, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amit – azt hiszem – egyedül egy anya érezhet, még ha csak (angyal?-) szárnyait bontogató anya is az illető.
Borsó (még így hívjuk…) jött rögtön, mikor várni kezdtük. Jönni akart. És a bizonytalankodó, boldog nő persze olvasgatni kezd… Mert a legjobbat akarja a gyerekének, még akkor is, ha gomolygó, megfoghatatlan egyelőre az egész, „gyerekem…”-gondolatfelhő, s konkrétumként egyedül az a második csík feszül büszkén a terhességi teszten… Százféle kismama-irodalom kerül a kézbe, köztük az anya-magzat kapcsolatanalízisről szóló Lelki köldökzsinór című, mely fülszövegében ott áll: „mértékadó nemzetközi tudományos körök az eljárást a pszichológia területén a pszichoanalízis bevezetése óta a legnagyobb jelentőséggel bíró ’találmányként’ tartják számon.” A könyv a „Beszélgetek a kisbabámmal” alcímet viseli.
Elsőre úgy döntöttem, beszélgetek én a babámmal „módszer” nélkül is, szeretgetem, ahogy minden rendes anya teszi, gondolom. Aztán mégis… Idővel nem hagyott nyugodni a dolog. Talán mert a hormonágyúk literszámra robbantották ki belőlem a könnyeket, bőgtem reggel, délben, este, csak úgy, vagy nem úgy, örömben, bánatban, létben, mindenben. Aggódtam, repestem, féltem, világítottam a boldogságtól, szorongtam, a jövőtől, magamtól, amilyen leszek… Anya… És közben rettegtem, hogyan állja ezeket a billegő érzelemrohamokat az a kicsi élet a hasamban. Két dolgot biztosan tudtam. Elmondhatatlanul szeretem, de nem ismerem őt. Ismerni akartam. Érezni egészen.
…és a magzat felfedezi önmagát
Kértem hát egy időpontot dr. Raffai Jenőtől, a módszer egyik kidolgozójától. Megtudtam, hogy a történet a nyolcvanas években kezdődött, amikor Raffai doktor számára pszichotikus serdülőket kezelve kiderült, hogy a pszichózisaik gyökerei egészen az anya-magzat kapcsolat zavaráig nyúlnak vissza. Azóta egyébként egyre több stresszkutatási adat bizonyította világszerte, alig van már olyan komolyabb pszichés tünet vagy mentális zavar, amelynek okai ne ide lennének visszavezethetőek. Bizonyítottan szerepe van ezekben az anya negatív érzelmi beállítódásainak, szorongásainak, a számára érzelmileg fontos személyek közötti – főleg elhúzódó – konfliktusoknak, veszteségeknek, gyásznak satöbbi. Ezek hatásai ugyanis mind lecsapódnak a magzat személyiségében…
Raffai doktor elmondta, hogy a kapcsolatanalízis egyik célja ezeket, a legtöbb terhesség során óhatatlanul felmerülő „gondokat”, amiket az anyával együtt a baba is átél, rögtön helyretenni, „megbeszélni” vele, így megelőzni, hogy mindez később nyomot hagyjon benne, kisebbet, nagyobbat, bármi olyat, ami neki nem lenne jó… Néztem a kanapét, ahol hetente feküdni fogok egyszer, ha úgy döntök, belevágok… Ha – Raffai doktor szavaival – létrehozunk Borsó és énköztem egy olyan belső, lélektani teret, amiben meg tudjuk ismerni egymást, ráhangolódunk egymás vágyaira, szükségleteire, igényeire. Ez állítólag úgy történik majd, hogy én „fogom” a Borsótól érkező üzeneteket – képekben, szavakban, érzésekben… –, majd ezeken keresztül az én tudatomban kialakul egy belső kép róla, hogy milyen is ő. És ennek tükrében ő szép lassan felfedezi önmagát.
Így, az én közvetítésemmel alakul ki Borsóban az ő saját magáról alkotott képe és tudása. Vagyis ebben a köztünk létrejövő kapcsolatban válik el az ő magzati személyisége az enyémtől, alakulnak ki a saját test- és énhatárai. Ez pedig nagyon fontos, hogy megtörténjen, ugyanis ha elmarad – ahogy elmaradt a Raffai doktor által vizsgált pszichotikus fiatalok magzati korában is… – mindenféle problémát okozhat később. Mindez némiképp homályos volt számomra. Akkor még… Újra jött a bizonytalanság. Aztán ránéztem az árlistára… „Nem csinálom” – kattant a fejemben. Nem olcsó. Egy magánpszichológus átlag-óratarifái. Hetente legalább egy óra, egészen a szülésig… Még úgy húsz hét… De mielőtt végleg úgy döntöttem volna, ezt az összeget inkább – például – az őssejtlevétel árához vagy más Borsóhoz kapcsolódó, szükséges materiális javakhoz csapom, volt még valami…
Én már akkor mindig magamat láttam Borsóban. Az én gyerekkori boldogságaimat tervezgettem neki folyton. Színeket, szagokat, helyeket, szavakat. Magamat… Táncot, azt nagyon. Az én elmaradt táncaimat. És akkor Raffai doktor azt találta mondani: „A mi kultúránkban általános »hiba«, tendencia, hogy a szülők hajlanak arra, hogy a gyerekük az ő vágyaik, elképzeléseik megvalósítója, kihordója legyen, így valamilyen módon az ő énjük részeként élje az életét. Egy hamis én-tudattal. Döntő különbség, hogy itt, az analízis során kialakul egy olyan, más minőségű kapcsolat, amiben nem erről van szó. Hanem éppen arról, hogy az anya megtanul elvonatkoztatni a saját szükségleteitől. Hogy megtanulja szétválasztani ezeket a babáétól, így képes lesz a legfontosabbra: kísérni a gyerekét az ő saját, autonóm útján, és ezzel segíteni őt, hogy a benne lévő fejlődési képességek valóban kiteljesedhessenek.”
Akkor még halványan belém villant a következő: szóval akkor csak a kapcsolatanalízises babák lehetnek igazán okosak, ügyesek, zseniálisak…? És mi van az e nélkül született pár száz milliárd normális, nagyszerű emberrel?! Erre is kaptam választ. Hogy nem ez a lényeg. Hanem az, hogy minél több magzati traumát sikerül kiszűrni már ilyenkor, annál kevesebb elfojtás, elhárítás dolgozik majd a felnövekvő babában. Így neki nem az ilyen negatív hatások kivédésére kell fordítania az energiáit, hanem valódi, kreatív dolgokra, a saját fejlődésre. Ez jelenti az előnyt. Ezek a babák nem zsenik, csak várhatóan érzelmileg stabilabbak, kiegyensúlyozottabbak, biztonságosabb kötődésűek, „önjáróbbak” lesznek, a mindenkit utolérő problémákkal sokkal jobban meg tudnak majd küzdeni. Nem lesznek túlfüggők, befolyásolhatóak… Az pedig csak némi „melléktünetként” jelentkezik, hogy ezek a kicsik a tapasztalatok szerint értelmi fejlődésben megelőzik a társaikat, de ahogy Raffai doktor mondja, könnyen lehet, hogy ezt utóbbiak később behozzák. Nem ez a fontos.
Ajándékba a fiamnak
Többen mesélték, „kapcsolatanalízises” mamák, hogy a babájuk – a legtöbb újszülöttel ellentétben – már a születése utáni első pillanatban belenézett a szemükbe, valami egészen tiszta, érdeklődő tekintettel. Raffai doktor bólogatott. Hogy az „átlag”-terhességből világra jövő babák szemében látszik, hogy ők még nincsenek százszázalékos tudattal benne a külvilágban, hogy az énjük egy része még az édesanyjuk testében „maradt”. A „kapcsolatanalízises” picik viszont nemcsak biológiai, de lélektani értelemben is azonnal megszületnek. És ez egy egészen másfajta nekiindulás az életnek…
Szóval döntöttem. Megpróbálom. Akarom. Tudtam én jól, hogy kapcsolatanatalízis nélkül is minden rendben lenne velünk, Borsóval. Hogy más nők e nélkül is csodálatos anyukái a gyereküknek. De úgy éreztem, ha csak egy icipici pluszt is tudok adni ezzel a fiamnak… Akár csak egy lélegzetnyivel még több esélyt a boldogságához… Hogy ha nem muszáj, ne szorongjon hülyeségeken, mint én. Ne kínlódjon a hipochondria agyrémétől, mint én… És, és, és… Ajándékba szánom ezt az egészet, Borsónak.
Hazafelé tele voltam örömmel, és várakozással. És kérdésekkel. Hogy egy-két óra után vajon miért ne analizálhatnánk a kapcsolatunkat otthon, magunknak, ingyen… És honnan fogom tudni, hogy – ha üzen majd egyáltalán – valóban ő üzen, nem csak én üzengetek magamnak kitartóan… De volt bennem valami édes bizonyosság, valami nagy nyugalom. Éreztem, hogy Borsó kacag a hasamban. Tudtam, úgyis választ kapok mindenre. És kaptam is… És kaptam még sok-sok csodát a gyerekemtől azon a bizonyos kanapén, és azon kívül…
