Nyolcadikos a gyerekem, nem meglepő, egész évben nyolcadikos volt, hozzászoktam már ahhoz is pár éve, hogy tini, és visszabeszél, önálló, és néha rám csapkodja az összes ajtót itthon. De ez a nap, a ballagás napja mégis érzelmi hullámvasútra ültetett. Annyira, hogy már ébredés óta gyászhangulat és eufória van rajtam felváltva.
Biztos nem vagyok egyedül ezzel a kettős érzéssel, valószínűleg minden második anya küzd vele minden ballagáson – legyen az általános iskolai vagy gimnáziumi –, hogy ez az esemény az elengedés ünnepe is egyben. Feltartóztathatatlanul nőnek fel a gyerekek, menetelnek a felnőtt lét felé, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy hova lett az idő, hogy folyt ki így a kezünk közül, hiszen nemrég még itt kellett hajkurászni őket, hogy ne nyúljanak a konnektorba, és az asztalok sarkára kerestük azt a pucukát, aminek senki sem tudja a nevét, de megvédi a gyerek fejét, amikor járni tanul, és folyton lefejelné az éles, kiálló sarkakat.
Egy villanásnyira van az az idő, amikor kézen fogva sétáltunk, és magyaráztuk neki, hogy a piros lámpa mit jelent, és nem szabad utánozni azokat a néniket és bácsikat, akik átszaladnak az autók előtt.
Épp a minap volt az is, hogy bénázott a biciklivel, eldőlt vele, lehorzsolta a térdét, mi meg szaladtunk mögötte, amíg bírtuk szusszal, és végül azért tanult meg biciklizni, mert feladtuk, hogy valaha sikerül megtanítani, és vettünk pótkereket a biciklire, hogy aztán soha ne tudjuk használni.
Képünk illusztració (Forrás: iStock)
Tegnap volt, hogy sütöttük a mézeskalácsot, és nyakig tésztás volt a gyerek, de ott csillogott a szemében, hogy még hisz a csodákban, a Mikulásban, Jézuskában és az összes csatolt angyali seregben. Egy pillanattal ezelőtt ugrált a tóban nyáron a kacsás úszógumijában, hogy „Nézd anya, mit tudok!” és úgy tett, mintha lebukna a víz alá, de persze nem engedte az úszógumi és rettenetesen mérges lett tőle, jó hogy nem verte magát a földhöz, de csak mert víz volt alatta.
Azt hittük, sosem nő fel, siettettük az időt, hogy csak tanuljon már meg járni, beszéljen, múljon el a dackorszak, kerüljön le róla a pelenka, ne válogasson, aludjon már rendesen, mert megőrülünk a kialvatlanságtól.
Aztán tessék, pislogtunk kettőt és itt van, mindjárt 15 éves, ballag, gimnáziumba megy, és máris felnőtt lesz. És mi nem tudunk semmit sem csinálni, sosem kapjuk már vissza azt az édes kislányt, kisfiút, aki csimpaszkodott a nyakunkba, és hatszázmilliószor mondta egy nap azt, hogy anya, amíg az agyunkra nem ment vele.
Persze, kár siratni a múltat, de az anyai szív az ilyen, nosztalgiázik folyton, főleg az ilyen nagy eseményeken, mint egy ballagás. Amikor ott állok majd az iskola udvarán és nézem a gyerekemet, biztos, hogy ömleni fog a könnyem. Majd ráfogom, hogy milyen megható volt a műsor, de igazából a gyerekkorát siratom, az idő múlását, a halált, hogy visszafordíthatatlanul közeledünk felé. Azért bőgök, mint egy szamár, mert az a kicsi gyerek elmúlt, lett belőle egy fantasztikus, vicces, jószívű, olykor idegesítő és dacos kamasz, aki a saját útját akarja már járni. Elengedem, de nem ússza meg, hogy telesírjam az összes zsebkendőt miatta.
