Bálint azt kérte, ne az igazi nevét használjuk a cikkben. Bár ő maga döntött úgy, hogy a történetét megosztja a nyilvánossággal, úgy érzi, sokak haragja zúdulhat rá az őszintesége miatt. Éppen ez az, amire szeretné felhívni a figyelmet: hogy mennyire könnyű valaki ellen hangolni egy egész közösséget. Az előző munkahelyéről, egy iskolából azért jött el, mert nem maradt más választása. Tanárként a szakmai munkájában nem talált senki kifogást, a diákjai szerették, mégis mennie kellett, mert kiderült, hogy egy férfival él együtt.
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
„Beléptem valahová, és hirtelen nagy lett a csend”
„Egy Pest környéki településen élek, és ott is dolgoztam. A magánéletem sosem volt nyíltan téma – meséli Bálint. – És amíg ez így volt, rendben is volt minden. Aztán a szomszédom megtámadott, fizikailag is megfenyegetett, hogy ő nem tűr el másfajta életformákat, és arra akart kényszeríteni, hogy költözzünk el a párommal. Ebből ügy lett a településen belül, és a két utcával arrébb lakó igazgatóhelyettesnek is a fülébe jutott a dolog. Akkor kezdődtek a munkahelyi nehézségek.
Eleinte csak apróságokról volt szó: nem köszöntek vissza, ha beléptem valahová, és hirtelen nagy lett a csend.
Elhallgattak előlem olyan információkat, amikre pedig szükségem lett volna egy-egy feladat elvégzéséhez. Ha személyesen szólítottam meg valakit, akkor vagy kedves volt, vagy passzív, de amint többen voltak, elutasításba ütköztem.
Aztán egyre nehezebb lett minden. A tanítás során az osztályokban felmerülő kérdéseket, problémákat szokás szerint igyekeztem az osztályfőnökökkel megbeszélni, ám voltak kollégák, akik rendszeresen elzárkóztak az együttműködéstől. Jellemzően az osztályfőnöktől, adott kollégától függött, hogyan tudtam dolgozni az adott osztályban, és milyen kapcsolatom volt a gyerekekkel. Nem az a típus vagyok, aki megriad a kihívásoktól, de most nem értettem, mi történik. Húsz éve tanítok, mindig nagyon jó kapcsolatom volt a kollégákkal és a gyerekekkel is, és most hirtelen észrevettem, hogy elfogyott körülöttem a levegő.”
Bálint mégis maradt, mert hitt abban, hogy a gyerekekkel jó kapcsolatot építhet ki, és úgy látta, hogy szakmailag is akadnak még számára lehetőségek ebben az iskolában. Ráadásul nehéz volt tetten érni, mi is történik körülötte pontosan, mivel nyílt támadás sokáig nem érte.
Agresszív felnőttek, agresszív gyerekek
Az, hogy Bálinttal megkülönböztetett rosszindulattal bántak a munkatársai, nem volt egyedi eset abban az iskolában. Az intézményt eredetileg háromszáz főre tervezték, aztán hirtelen felduzzadt a gyereklétszám, ahogy többen költöztek a környékre. Most körülbelül hétszáz gyerek jár oda. Megnőttek az osztálylétszámok, egyre kevesebb lehetőség volt a személyes figyelemre, a kis helyre összezsúfolt sok ember között gyakoribbá váltak a konfliktusok. Az elfojtott indulatok egyre többször pattantak ki.
„Előbb-utóbb mindenkit kikezdtek valamiért – mondja Bálint. – A vallásosak azért bántották egymást, mert másban hittek. Egy tízéves gyereket megaláztak az osztálytársai előtt, mert azt merte mondani, hogy nem hisz istenben.
A feszültség persze átgyűrűzött a gyerekekre is, közöttük is mindennapos volt a verbális erőszak. Napi szintű szitokszó volt a »buzi« és a »zsidó«, játék közben is, szinte természetesen, hangsúly és érzelem nélkül mondogatták egymásnak. A tanárok ezt nem tudták kezelni. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ugyanazt csinálják a gyerekek, mint ők egymás között.
Aztán, nem is olyan sokára, eljött a pillanat, mikor Bálint észrevette, hogy a kollégái ellene hangolják a gyerekeket is. Néhány gyerek részéről elkezdett indokolatlan ellenállást tapasztalni az óráin. Rövid időn belül három esetben is előfordult, hogy egy tanuló a többi gyerek előtt sértően válaszolt, amikor megszólította.
„Amikor ezekkel a diákokkal próbáltam megbeszélni, hogyan lenne érdemes kommunikálniuk, az volt a reakciójuk: »de legalább én nem vagyok buzi« – idézi fel Bálint a történteket. – Ez a mondat három különböző esetben, három különböző gyerektől hangzott el.
Ezenkívül egy szülőtől is kaptam a melegségemre utaló üzenetet a gyermeke közvetítésével.
Ekkor jöttem rá, hogy itt már a gyerekek lelki épségét kockáztatja ez az egész. Ezek a gyerekek előbb-utóbb biztosan érzelmi konfliktusba kerülnek, mert azt nem tudom, hogy lehet feldolgozni egy tízévesnek, hogy valakivel van egy bensőséges, jó kapcsolata, és aztán hirtelen az az elvárás, hogy utálnia kell ugyanazt az embert.”
Bálint két év után feladta, és eljött. Lassan az egészsége rovására kezdett menni a dolog: nem tudott aludni a stressz miatt, több mint tíz kilót hízott. Bármennyire is szeret tanárként dolgozni, itt már az volt a kérdés, hogy mennyit kell magából feláldoznia a hivatásáért. Azt sem szerette volna, hogy a sok feszültség a szakmai munka rovására menjen; még így is a gyerekek érdekét igyekezett szem előtt tartani.
„Amikor kiderült, hogy eljövök – meséli –, négyszemközt többen sajnálatukat fejezték ki. Valóban voltak együttérző, segítőkész és jó szándékú emberek a kollégáim között. De nyíltan senki sem állt ki mellettem.”
Nyugalom, kompromisszumokkal
Bálint most azt mondja: minden rendben van körülötte, de ez lemondásokkal jár. Nyár vége óta új munkahelye van, amit nagyon szeret. Belátja, hogy hosszú távon valószínűleg így járt jobban, de azt sem titkolja, hogy azok, akik váltásra kényszerítették, közvetlen kárt okoztak neki. Az előző iskola tíz percre volt a lakóhelyétől, most napi három órát kell utaznia. Közel húszéves közalkalmazotti jogviszonyt kényszerült megszüntetni, mert a magánszférára váltott. Az előző tanévben elkészítette a minősítéshez a portfólióját, most kellett volna megvédenie. A váltás miatt ezt nem teheti meg, így több száz órányi munkája veszett kárba.
„Most béke van bennem – mondja. – Van egy stabil párkapcsolatom, egy munkahelyem, ahol önmagam lehetek, és megkapom a szakmai fejlődés lehetőségét is. De közben látom, hogy milyen generáció nő fel, a gyűlölet hogyan lesz egyre természetesebb.
Nincsenek kétségeim, hogy ha törvényi lehetőség lenne arra, hogy engem bezárjanak vagy kiirtsanak, akkor lenne, aki megtenné.
A többség pedig csöndben nézné végig akkor is, ha a szíve mélyén nem értene vele egyet. És ez nem csak engem érint. Tudom, hogy milyen egy cigánynak, ha nem kap munkát, milyen egy nőnek, ha a férfiak lenézik. Most még mindenkit véd egyfajta jogrendszer, de a felszín alatt, nem is nagyon mélyen ott van az elutasítás, hiszen tessék, nem tudok ott dolgozni, ahol szerettem volna, nem tudok az otthonomban biztonságban élni, mert a szomszédom megfenyegetett, és nincs, aki megvédjen addig, amíg nem történik valami igazán súlyos vagy végzetes. Még hagynak élni, de a keretek folyamatosan szűkülnek.”
Az, hogy Bálint mindennek ellenére sikeres és kiegyensúlyozott, sok munka eredménye. Önismereti órák, terápia, sok év önkéntes munka segítette őt abban, hogy megtalálja az egyensúlyt. De ez nem belenyugvást jelent: hiszen látja, hogy a dolgok nincsenek rendben, és ennek hangot is ad. Nem akar sem elbújni, sem megalázkodni.
„Teljesen konszolidált, normális életet élek, és így is keresnek rajtam fogást azok, akik bántani akarnak – mondja. – Amikor nővel éltem együtt, nem tapasztaltam meg ezeket a dolgokat, pedig az is én voltam, ugyanaz az ember. És ez végtelenül elkeserítő.
Nem gondolom, hogy az emberek alapvetően rosszak. Azt gondolom, hogy a saját biztonságukért aggódnak, és tudatlanok – emiatt nem állnak ki nyíltan sem valami mellett, sem valami ellen.
Ez a közömbösség pedig melegágya a gyűlöletnek. Azért tartottam fontosnak, hogy elmondjam, mi történt velem, hogy ezt a közömbösséget oldjam egy kicsit. És ha egy iskolában a gyerekeket már erre nevelik, annak nagyon rossz vége lesz.”
