Deborah Chelette-Wilson ma már hálás azért, hogy gyerekkorában és későbbi házasságában olyan szörnyűségek történtek vele, melyeket még elképzelni is nehéz, hogyan lehet túlélni.
„Mint a béka a lassan melegedő vízben, úgy éreztem magam gyerekkoromban: a biztonságos rosszban éltem, amiről fel sem tűnt, hogy mennyire káros. Amikor iskolába kerültem, és barátaim lettek, teljesen összezavarodtam, hogy vannak, akik önmagamért szeretnek, és nem bánnak olyan rosszul velem, mint a szüleim. A barátok hatására kezdett el összekapcsolódni a szívem és lelkem, nekik köszönhető, hogy megtanultam, mi az a szeretet, empátia és gondoskodás.
Kamaszkoromban pedig felderengett előttem, hogy van esélyem elmenekülni a nevelőapám éjjeli zaklatásától és az anyám elutasításától.
Deborah 17 éves volt, amikor két hónappal az érettségi előtt hozzáment egy férfihez, aki – mint utóbb kiderült – érzéketlen és bántalmazó ember volt, épp, mint a szülei. A fiatal lány mélyen tudta, hogy borzasztó hibát követett el a házassággal, de annyira menekülni akart otthonról, hogy megragadta az első lehetőséget.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
„Tíz évig megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jó legyen a házasságunk, aztán feladtam. Állandó fenyegetésben, dührohamok között, rendszeres fizikai és szexuális bántalmazásban éltem.
Magamat hibáztattam a férjem viselkedéséért, épp úgy, ahogy magamat hibáztattam a szüleim bántalmazása miatt is.
Érzelmileg szétszakadtam, két lábon járó hullának éreztem magam. Mintha egy álomban mászkáltam volna, alig van tiszta emlékem arról az időszakról. Csak a túlélésre játszottam.”
Tíz év elteltével megfogalmazódott Deborah fejében, hogy ennél az életnél még a halál is jobb, ezért bejelentette, hogy elhagyja a férjét. A férfi természetesen – ahogy általában a bántalmazók – nem hagyta elmenni, megverte, pisztollyal fenyegette, a nő alig tudott elmenekülni élve. Végül sikerült elköltöznie úgy, hogy ne tudjon utánamenni az exe.
„Feljelentettem bántalmazásért a rendőrségen, de tudtam, hogy semmilyen távoltartási végzés nem fogja leállítani, ha bántani akar. Úgy költöztem el, hogy egyetlen közös ismerősünknek sem mondtam meg, hova megyek, így sikerült eltűnnöm a szeme elől. Akkor hagyott alább a rettegésem, amikor megtudtam, hogy elvett valaki mást (akivel azóta elváltak).
Biztos vagyok benne, hogy a gyerekkorom és a bántalmazó kapcsolatom vezetett el a szakmámhoz.
Mert tudom, hogy milyen az, amikor nincs kihez segítségért fordulni, és nem értjük, mi történik velünk. Arra tanítottak meg a szüleim és a férjem, hogy milyen embernek lenni, és szeretni annyira saját magamat, hogy elszakadjak tőlük. Ma már hálás vagyok, hogy átéltem és túléltem ezt az időszakot, egy sokkal szebb élethez segített hozzá.”
