Össze vagyunk zárva, a világ súlya nyomja a vállunkat, nem csoda, ha hamarabb elpattan a húr, és kisebb bosszúságokért is kiabálunk a gyerekekkel. Érdemes még most, a karanténhelyzet elején elkezdeni megtanulni, hogyan tudnánk kevesebb ordítással átvészelni a következő heteket, hónapokat, hogy ne okozzunk túl nagy károkat a gyerekek lelkében.
Ha túl sokat kiabálsz, tedd fel ezeket a kérdéseket!
Hal Edward Runkel kapcsolat- és házasságterapeuta Ordításmentes gyereknevelés című könyvét hívtam segítségül, hogy békésebbek legyenek a karantén alatti napok. A szakember szerint a változás, változtatás nem azon múlik, hogy módosítani tudunk-e a gyerekek viselkedésén, hanem a kulcs mi magunk vagyunk, a saját reakcióinkat kell felülvizsgálni, és azt, hogy milyen viselkedésmintákat adunk át a gyerekeknek. Runkel a következő kérdéseket javasolja alapos átgondolásra, ha úgy érezzük, túl sokat kiabálunk.
„1. Egy pillanatra gondolj vissza a gyermekkorodra! Hogyan reagáltak a szüleid, amikor a határaikat feszegetted? Hogyan válaszolhattak volna rosszabbul? Hogyan felelhettek volna jobban?
2. Mindannyian mondogattuk már: »Felveszem a kesztyűt!« Azért, mert sokszor úgy érezzük, csatát kell vívni a gyermekkel, ha valamit el akarunk érni. Mi lenne hasznosabb, fegyelmezettebb megoldás?
3. Milyen az, amikor a gyermekeid próbára tesznek? Általában mennyire leszel reaktív?
4. Miben változna a családod élete, ha abbahagynád a gyerekekkel szembeni ellenállást, és engednéd a lendülettel sodortatni magad?”
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Vannak határok?
A saját viselkedésmintádat kell tehát megváltoztatni, amihez az út az önismereten és öngondoskodáson keresztül vezet. Idetartozik az is, hogy tisztán és érthetően megfogalmazod a gyerekek számára, hogy milyen szabályok vonatkoznak rájuk otthon. Rendben vannak a határaid? Tiszteletben tartják a gyerekek a szükségleteidet? És felállítottad számukra is a korlátokat? Ha ez ugyanis nincs meg, akkor káosz lesz otthon, onnan pedig már csak egy ugrás a kiabálás.
„A határok tudatják velünk, meddig tart a szabadságunk, és hol kezdődik a másik szabadsága. A korlátok egyszerre felszabadítanak és behatárolnak.
Azonban a korlátlan szabadság katasztrófához vezet.
A határtalan tér anarchia: ahol nincs szabály, ott nem lehet tudni, mi a jó és mi a rossz, nem lehet megkülönböztetni a jó fiúkat a rossz fiúktól, nincs védelem a támadók ellen, és az életből hiányzik a rendszer. Ugyanakkor ott, ahol viszont csak határok léteznek, nincs helye a döntési szabadságnak, az érzelmek kifejezésének, az ellentmondásnak és a felfedezésnek.”
Nem arról van tehát szó, hogy mindenáron a gyereknek kell változnia ahhoz, hogy abbahagyjuk a kiabálást, hanem pont fordítva: ha mi változtatunk a saját viselkedésünkön, akkor a gyerek sem fog olyan disznóságokat művelni, amiért kiabálnunk kellene. A könyv legfontosabb mondanivalója az, hogy a kiabálás megszüntetése a szülőkkel kezdődik, nem a gyerek viselkedése a lényeg. A szakember szerint, ha magunkat belül rendbe tesszük, a határainkat felállítjuk, és tiszta szabályokat jelölünk ki a családon belül, akkor visszaszorul majd a kiabálás is, és sokkal nyugodtabbak lesznek a napok, amire most nagy szükség van.
„A viselkedésminta nem csupán az egyik féltől függ. Ha a gyerek egy adott mintát mutat, akkor valamivel te is hozzájárultál a szóban forgó esethez.
Segíthet, ha a saját oldaladra fókuszálsz a viselkedésben, azonban anélkül, hogy magadat vagy másokat okolnál a problémáért.
Egy csak egy minta – nem több, nem kevesebb. Minden minta megváltoztatható. Elég egyetlen változás – részedről -, és a minta is szükségképpen változni fog veled.(…) A nyugis szülőség, az ordításmentes nevelés nem problémamegoldó vagy viselkedésváltoztató metódus, hanem fejlődésmodell. A fejlődés pedig veled kezdődik. (…) a legjobban úgy tudod begyakorolni a szülőséget, ha gondoskodsz arról, hogy a legegészségesebb éned működjön.”
Még több cikk a kiabálásról:
