Gyerekjogok Magyarországon

Az ENSZ közgyűlése 1989-ben, közel tízévnyi előkészítő munka után fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményt, amely azóta a világon a legszélesebb körben támogatott emberi jogi egyezménnyé vált. Magyarország az első aláírók között volt: hazánk 1991 óta vállalja, hogy a gyerekek emberi jogaira különösen nagy figyelmet fordít. Az egyezmény szövege vagy tartalma azonban, bár széles körben, gond nélkül elérhető, nem része jelenleg semmiféle iskolai tananyagnak. Így az a helyzet állt elő, hogy azok vannak a legkevésbé tisztában vele, hogyan kellene a közösségüknek bánniuk velük, akik a leginkább érintettek a kérdésben: maguk a gyerekek.

Honnan tudja egy gyerek, hogy vannak jogai?

Nincs, aki gyógyítsa, nincs, aki nevelje a gyerekeket: ilyen a magyar gyermekek helyzete egy friss jelentés szerint

A legtöbb ma Magyarországon élő kiskorúnak nincs tudomása arról, hogy létezik egy olyan jogi megállapodás, amely védi őt, és segíthetne számára eligazodni a felnőttek világában. Így nem tudhatják, hogy ami egy adott pillanatban történik velük, az rendben van-e, vagy sem, és arról sincs információjuk, hová fordulhatnak segítségért, ha nem érzik magukat biztonságban vagy úgy gondolják, hogy méltánytalanság érte őket. Az egyezmény néhány kattintással letölthető több helyről is, de ha valaki nem tudja, hogy valami ilyesmit kellene keresnie, hogy a kérdéseire választ kaphasson, nem biztos, hogy a megfelelő keresőszavakkal próbálkozik. Több civil szervezet is aktívan foglalkozik gyermekjogokkal, és a tevékenységük része a jogi tájékoztatás is, de csak korlátozott számú gyereket és családot érnek el, és általában már csak akkor, ha olyan probléma adódik, amelyet az érintettek nem tudnak segítség nélkül megoldani.

Knausz Imre pedagógiai szakértő sok különféle szempontból találkozhatott már azzal, milyen körülmények között kell boldogulniuk a gyerekeknek. Dolgozott a tanárképzésben a Miskolci Egyetem oktatójaként, a Van Helyed Alapítványnál hátrányos helyzetű fiatalokkal, a Taní-tani Online folyóirat főszerkesztője. Ő azt javasolja, hogy tágabb összefüggésekben gondolkozzunk a kérdésről.

„Az alaphelyzet az, hogy magukat az alapvető emberi jogokat sem ismerjük, felnőtt állampolgárként sem. Az egyetemen, amikor felvetettem a bölcsészhallgatóknak, hogy nézzük meg, miben áll az oktatáshoz való jog, nagyon gyakran kaptam azt a választ, hogy ezek a faramuci jogi szövegek teljesen érthetetlenek, és ha esetleg szüksége lehet valakinek a munkája során rájuk, akkor utána lehet keresni, fölösleges erről külön tanulni, ha az ember nem jogásznak készül.

Ők a jövő pedagógusai, mégsem érzik feltétlenül hivatásuknak, hogy emberi jogokról, vagy gyermeki jogokról tanítsanak a majdani tanítványaiknak: hiszen nekik sem beszélt erről gyerekkorukban soha senki.”

Knausz Imre (Fotó: magánarchívum)

„1989-90-ben  az Országos Pedagógiai Intézetben dolgoztam, mint történelemtanításért felelős osztályvezető – folytatja Knausz Imre, arra keresve a választ, hol gyökerezhetnek a szemléletbeli hiányosságok. – Akkor, a rendszerváltás lendületében szerettünk volna egy osztrák minta alapján továbbképzést szervezni pedagógusok számára. Azzal szembesültünk, hogy Ausztriában a középiskolások társadalomismereti oktatása nem egy külön tantárgy keretében zajlik, hanem minden tanárnak be kell építenie a saját tantárgyába az állampolgári ismereteket, hiszen ez egy annyira alapvető téma, ám az élet minden területéhez kapcsolódik. 

Ahhoz, hogy ezt meg tudják oldani, a pedagógusok egy külön képzésen kaptak segítséget. Egy ilyesfajta továbbképzést jó lett volna nálunk is megvalósítani, kezdeményeztük is, de semmilyen választ nem kaptunk a minisztériumtól.

Ezen belül érdemes azt végiggondolni, hogy miért nem tudnak a gyerekek a gyermeki jogokról: mert a felnőtt társadalom számára sem kézenfekvő, hogy az egyénnek vannak olyan jogai, amelyeket nem vehet el tőle senki.”

Tananyag vagy hozzáállás?

Az egészen biztos, hogy azokban az oktatási intézményekben, ahol a magyar gyerekek a mindennapjaik nagy részét töltik, egy felnőtturalmi rendszer működik. Határozott korlátok, szabályok vannak, amihez a gyerekeknek alkalmazkodniuk kell, és csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem alakíthatnak rajta a saját igényeik szerint. Ahol sok a kényszer, ott megnő az igazságtalanság esélye is. Természetesen nem arról van szó, hogy az iskolák nagy része igyekszik bántani a gyerekeket, vagy megsérteni a jogaikat: de a helyzet eleve alá-fölérendelt a pedagógusok és a gyerekek között. Pedig a jogtudatos nevelés hosszú távon is nagyon fontos: a gyermeki jogok szem előtt tartásának nem az a lényege, hogy mit lehet és nem lehet megtenni egy gyerekkel, hanem, hogy tudatosan gondolkodó, egymást tiszteletben tartó állampolgárokká nőjenek fel a mostani iskolások.

Vannak olyan gyerekek, akik még ehhez képest is hátrányból indulnak, és születésüktől kezdve megtapasztalják a megkülönböztetést, a kitaszítottságot.

„A Van Helyed Alapítvány, ahol dolgoztam – meséli Knausz Imre –, szegény sorsú, sokszor mélyszegénységben elő, többnyire roma fiatalok tanulmányait támogatja Ózdon; de többről van szó, mint egyszerű tanulástámogatásról, hiszen a gyerekek boldogulását egészen kicsi koruktól kezdve figyelemmel kísérik az alapítvány munkatársai. A programban részt vevő gyerekek a helyi általános és középfokú iskolákban sok mindent megtapasztalnak.

Így a Van Helyed feladatai közé tartozik az is, hogy öntudatra ébressze a gyerekeket, és megmutassa nekik, hogy sokkal többre képesek, mint ahogy azt magukról hiszik. És ha valahol, hát itt kezdődik a gyermeki jogi nevelés szerintem: minden gyereknek biztosan tudnia kellene magáról, hogy értékes, nem rosszabb, mint mások. A Van Helyed keretein belül én Budapesten dolgoztam, azokkal a gyerekekkel, akik elszánták magukat, hogy Budapesten tanuljanak, és a családjuktól távol, kollégiumban lakjanak. Különböző alapítványi iskolák fogadták őket: ezek az intézmények nyitottak, befogadóak, teljesen mások, mint azok az iskolák, ahová a gyerekek azelőtt jártak. Így a program résztvevői egy elnyomó közegből egy elfogadó közegbe kerültek, a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy ugyanolyan jogaik vannak, mint másoknak.”

Fotó: Van Helyed Alapítvány

A tapasztalatszerzés kulcsfontosságú. Az, hogy egy gyereket milyen hatások érnek, befolyásolja azt, hogyan közeledik másokhoz. A gyermeki jogokat mindenképpen fontos lenne tanítani, de nem feltétlenül tananyagként, bemagoltatva (később, középiskolában már elő lehet venni a jogi szöveget is, de addig nem nagyon érdemes), hanem általános érvényű szabályként: az emberi méltóságunkat ez adja, hogy vannak jogaink. Ezzel kialakulhat egy olyan gondolkodásmód, ami segít a gyerekeknek tovább látni az egyéni érdekeiken. Kérdések felvetésével, érvelve, vitázva sok minden feldolgozható, de a legnagyobb segítség mégis az, ha a gyerekek olyan közegben tölthetik az idejüket, ahol a gyakorlatban, a legnagyobb természetességgel látják megvalósulni a társadalmi együttélés alapszabályait.

Visszaélnek a jogaikkal?

Dr. Gyurkó Szilvia: „Ha egy gyereknek jó a viszonya a szüleivel, kevésbé becserkészhető”

Gyakran hangzik el pedagógusok szájából, hogy a mai gyerekek nemhogy tisztában vannak a jogaikkal, hanem folyamatosan vissza is élnek velük: nem lehet már őket büntetni, fegyelmezni, a tanárok eszköztelenek maradtak velük szemben. Sokszor félelmet is megfogalmaznak: már így sem bírok velük, mi lesz, ha elkezdenek a jogaikra hivatkozni, és azt csinálnak majd, amit csak akarnak? Knausz Imre szerint sok esetben az a magyarázat az osztálytermi feszültségekre, hogy az iskola nem egy gyerekbarát hely.

„Beültetni a gyerekeket egész napra egy olyan közegbe, ahol nincs lehetőségük szabad, saját kezdeményezésű mozgásra, még az egészen kicsiknek sem, és elvárni, hogy ott jól viselkedjenek, ne zavarják az órák menetét, a kegyetlenség határát súrolja. Ezt csak dresszúrával lehet elérni: aki megsérti a szabályokat, annak fájjon valahogy – nem feltétlenül testileg, de valamilyen módon kapjon büntetést. Ha egy tanár nem büntethet úgy, ahogy annak idején őt is büntették, mert tekintettel van a gyerek alapvető jogaira, akkor eszköztelennek érezheti magát.

Ezekben a helyzetekben az történik, hogy a szabadságában korlátozott gyerek a pedagógust szintén a saját szabadságjogaiban sérti meg. Mert ezt sugallja a közeg, és mert nem is tudja, hogy léteznek alapvető jogok, amelyeket mindenki addig gyakorolhat, amíg a másiknak nem okoz ezzel sérelmet.”

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Balázs Attila)

Ami nagyon fontos: az alapvető emberi jogokkal nem lehet visszaélni. Senki nem lehet túl egyenlő. Amit a tanárok úgy élnek meg, hogy a diákoknak „túl sok joguk van”, az valójában nem visszaélés, hanem az ő emberi jogaik megsértése. Ezért sem ártana, ha a gyerekek valóban tisztában lennének az alapvető emberi jogokkal: megértenék, hol vannak az egyén korlátai és miben áll a felelőssége.

Ez a természetes jogérzék valójában egy nyitottság, elismerése annak, hogy alapvetően mindannyian ugyanolyanok vagyunk, miközben az egyedi eltéréseink és adottságaink érdekesek és fontosak. Ami pedig segít ezt megérteni, az az emberi kapcsolat: kötődés és bizalom gyerek és gyerek, gyerek és felnőtt között. Olyan helyzetekre van szükség, ahol megismerhetik egymást: az így kialakult kapcsolatra már lehet építeni. Amire ehhez szükség van, az a mostaninál nagyobb szabadság a különféle társadalmi helyzetekben – ez pedig alapvető emberi jog.