Van néhány hely, ahol kicsiben megtalálható minden, ami az egész társadalomra jellemző. Az egyik ilyen a játszótér. Sokféle ember fordul meg itt eltérő korú gyerekekkel, és az, hogy hogyan használják a teret, milyen interakciók zajlanak köztük, hogyan viselkednek, sok mindent megmutat a játszótér kerítésén kívüli világ működéséből is. Eltöltöttünk egy kis időt két nagyon különböző helyen: egy jól felszerelt, divatos, belvárosközeli helyszínen és egy külvárosi, lakótelepi játszótéren, hogy tapasztalatot gyűjtsünk arról, milyen a világ a csúszdák és mászókák árnyékából nézve.
Ujjé, a Ligetben nagyszerű!
A Városligeti Nagyjátszótér a felújítása óta annyira népszerű, hogy a messzebb lakók is szívesen hozzák ide a gyerekeiket. Nagy terület, külön felosztva a kisebbek és a nagyobbak számára, ötletes, változatos játékok; árnyas füves területek a pihenni vágyó szülőknek; minden adott ahhoz, hogy akár több órát is eltölthessen egy család anélkül, hogy a gyerekek ráunnának az ittlétre. Mondhatnánk, hogy sokféle ember gyűlik itt össze, de valójában sok mindenben hasonlítanak az ide járók: a pesti középosztály tagjai és az éppen erre turistáskodók teszik ki a látogatók nagy részét.
A kicsik játszóterén, bár van hely bőven, a tömeg a vizes játékok körül koncentrálódik, aztán innen szaladnak a csuromvizes és lelkes gyerekek hintázni, mászókázni vagy bujkálni az alagútrendszerben, esetleg egyenletesen bepanírozódni a homokozóban.
Gyerekek játszanak a városligeti Nagyjátszótéren (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Mónus Márton)
Az emberi természet iránt érdeklődést mutatók számára remek kutatási terep egy ilyen játszótér. Az utódgondozói viselkedés alapján néhány jellegzetes szülő- vagy nagyszülőtípus különíthető el.
A hadvezér: véletlenül sem menne két méterrel közelebb a gyerekhez, a folyamatos felügyeletet inkább utasítások sorozatával biztosítja: „Vedd fel a papucsod!”, „Tedd azt le!”, „Öltözz fel/vetkőzz le, mert piszkos leszel!”, „Háttal mássz le!”, „Ne úgy csússz le!”.
A vészjósló: a hadvezér egy altípusa. Nem éri be utasításokkal, mindegyikhez gyorsan hozzáfűz egy-egy rettenetes víziót is. „Meg fogja csípni a talpadat egy darázs!” „Rád fognak esni a mászókáról!” „Ha nem hagyod abba, hazamegyünk!”
A szórakozott: leül egy padra, előveszi a telefonját, és elmélyülten nyomkodja. Időnként ráébred, hol van, felemeli a fejét, és kétségbeesetten keresni kezdi a tömegben elvegyült utódát. Az ő gyermekének nevét pillanatok alatt megtanulja mindenki, mert tízpercenként felhangzik.
A lelkes: nem lehetett könnyű gyerekkora, vagy épp ellenkezőleg: annyira jó volt, hogy azóta is nosztalgia él benne a játszóterek iránt. Azért jöttek ki, mert ő akart: a gyerek kicsit unottan nézelődik, miközben ő mindennek hangosan örül. „Hú, nézd azt a hintát!” „Nahát, oda be lehet bújni!” „Mekkora csúszda!”
Az álruhás vendéglátós: egész biztosan nem megy olyan játszótérre, ahol nincsen asztal. Hatalmas táskával érkezik, amiből több napra való élelmiszert pakol ki: szendvicseket, gondosan felszeletelt zöldségeket és gyümölcsöket, chipset, többféle üdítőt. Félóránként enni hívja a gyerekeket, olyan indokokkal, mint „kell az energia a játékhoz”, és „fontos a folyadékbevitel ebben a hőségben”.
A paparazzo: gyermeke életének minden másodpercét igyekszik fotón megörökíteni. Kattintásra kész telefonnal várja a kicsit a csúszda alján, a dzsungelhinta végén, az alagút kijáratánál. Mások néha átesnek rajta vagy véletlenül rálépnek – hiszen folyamatosan útban van – , akkor rosszallóan morogva felpillant, de aztán újra fotós üzemmódba vált. Néha, mikor a gyerek épp belemerül valamibe, felszólítja, hogy nézzen oda és mosolyogjon.
Bár nem szülő, de a játszótéri élet jellegzetes alakja:
Az unatkozó nagytesó. Nem könnyű a helyzete. A kicsik között lenni nagyon ciki, de annyira nem bátor, hogy átmenjen a nagyok játszóterére egyedül, kísérő nélkül. Undorral az arcán vegyül el a fiatalabbak között, de időnként elfeledkezik arról, hogy ezt valójában utálnia kell, és önfeledten mosolyogva ugrál a trambulinon. Aztán eszébe jut, ki is ő, és gyorsan újra fájdalmas arckifejezést ölt.
A városligeti csúszda (Képünk illuszráció – Fotó: MTI/Mónus Márton)
Ami rövid ott töltött idő után is szembetűnő: kevés az interakció a családok között. A gyerekek viszonylag fesztelenül ismerkednek, beszélgetnek a többiekkel, de a felnőttek inkább elhúzódnak egymástól. Sőt, a kicsiktől is: ritkaságszámba megy, ha egy-egy szülő vagy nagyszülő bekapcsolódik a gyerek játékába partnerként. Egy-két apa csak, aki egy pillanatra odaguggol segíteni a homokozóban épülő komoly alagútrendszerhez, de ezen kívül legfeljebb hintát lökdöső felnőttet lehet látni a gyerekek között.
Játszóterezni komoly dolog!
A nagyobbak számára a játszótér már sokkal inkább a kapcsolatépítés színhelye, mint pusztán a játéké. A nagyoknak fenntartott terület a Ligetben nincs elkerítve a kicsikétől, szabad az átjárás, csak egy dombocskán kell átsétálni. Ezen a részen több a csoportokban beszélgető, mint a játszó gyerek, pedig a játékok kimondottan érdekesek, kihívásokat rejtők. Itt jóval kevesebb a felnőtt is: a szülők félrehúzódnak, többségük a fagyizósarok elé kitett székeken üldögél. A függőágyat formázó hintában egy középkorú hölgy szundikál: megállapíthatatlan, hogy gyerekkel jött-e, vagy csak keresett egy kényelmes pontot a Ligetben, ahol sziesztázhat. De nem zavar senkit, mint ahogy ő sem reagál egyetlen mellette eltrappoló gyerekre se.
Egy ázsiai család – szemmel láthatóan turisták – algatekercset falatozik műanyag dobozokból. Két kisfiú is van velük, de nem mozdulnak el szüleik közeléből, csak érdeklődve figyelik mások nyaktörő mutatványait a kötelekből font mászókákon.
Nem messze tőlük egy csapat kiskamasz komoly beszélgetésbe bonyolódik az élet fontos kérdéseiről: „Mit gondolsz erről az újfajta Fantáról? Szerintem borzalmas!” „Anita mindenhova jön utánam, már nagyon idegesít!” Az egyik ázsiai kisfiú egy ásványvizes üveggel küzd, a kiskamaszok közül az egyik fiú felnéz, és kedvesen odaszól: „Segítsek lecsavarni?” Zavart mosolyt kap csak válaszul. A kérdező egyik társa kapcsol: „Hagyd, nem érti, német!”
A mosdók mellett biztonsági őr tartja szemmel a terepet, bár az egész területet onnan lehetetlen belátni. De nincs is sok dolga: minden látogató rendesen viselkedik, bár egészen biztos, hogy senki nem böngészte végig a bejáratok mellett elhelyezett részletes házirendet. Az azért egy kicsit elgondolkodtató, hogy be lehet sétálni és elüldögélni magányos felnőttként akár órákig is anélkül, hogy bárkinek feltűnne – ez a cikk így született. Mivel a szülők eleve távolságot tartanak a gyerekektől és egymástól is, nem egyértelmű, ki kihez tartozik, és van-e kíséret nélküli gyerek, vagy olyan felnőtt, aki egyedül érkezett. Talán biztonságosabb hely lenne minden játszótér, ha szóba elegyednénk egymással.
Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Mónus Márton
Vannak még kulcsos gyerekek?
A csepeli „elefántos” játszótér két lakótelep között fekszik, a Zsák Hugó utca és a Csete Balázs utca sarkán. A környék nem sokat változott az elmúlt fél évszázadban: valahogy minden, ami újabb, belesimult az eredeti környezetbe. A játszótéren színes műanyag mászóka és csúszda, hátrébb hinták; a névadó elefántok (egy kisebb és egy nagyobb betonszobor) a kerítésen kívül rekedtek egy felújítás során. A nagyobbik régen csúszda volt: a hátsó lábak közötti létrán lehetett felkapaszkodni a hátára, és az ormányán kellett lecsúszni. A létrát már egy ideje leszedték, az ormányt egy réteg betonnal zárták le felülről, és az elefánt jobb füle alatt tábla figyelmeztet, hogy a szoborra balesetveszélyes felmászni. Mi tagadás: régen is az volt, még csúszda korában.
Itt nyoma sincs a városligeti nyüzsgésnek. Hat-hét gyerek van csak a játszótéren, csapatba verődve. A legnagyobb egy 12 év körüli lány, a legkisebb, egy szöszi kisfiú, még ovis korú. A mászóka alatt építettek maguknak bunkert, ott üldögélnek, körbejár a chipses zacskó. Időnként valamelyikük elmegy hintázni egy kicsit, felcsimpaszkodik a mászóka melletti majomlétrára, aztán visszamegy a többiekhez beszélgetni. Ha elmegy egy felnőtt a kerítésen kívül, a bunkerből kórusban hangzik fel a cérnahangú „Csókolom”, a járókelő pedig hosszú másodpercekig tekergeti a nyakát, mire azonosítani tudja, honnan jött az udvarias köszönés.
A gyerekek egyértelműen a környékbeli panelházakból jöttek. Ők lehetnek azok, akiknek a szülei nem tudják a nyári táborok borsos árait kifizetni, így otthon töltik a vakációt. Ide biztos, hogy senki nem hozza a gyerekét távolabbról: Csepelen vannak modern és népszerű játszóterek, ez pedig egy olyan, amit valahogy mindenki ismer, de sosem jönne ide, ha nem ez van legközelebb a lakóhelyéhez.
A legszembetűnőbb azonban, hogy felnőtt nincs a közelben. A játszótér kerítésén belül vannak ugyan padok, de nincs fölöttük árnyék, így érthető lenne, ha a szülők kicsit távolabb találtak volna maguknak helyet: van is olyan pad néhány méternyire, ahonnan rá lehet látni a játékokra, és könnyedén szemmel tarthatók a kicsik. De ott sem ül senki. A gyerekek felnőtt felügyelete nélkül bandáznak. A szüleik talán dolgoznak, vagy otthon vannak, csak leküldték őket játszani, hogy ne legyenek láb alatt. Régen teljesen természetes volt ez: harminc-negyven évvel ezelőtt mindenki tudta egy lakóközösségen belül, ki a „kulcsos gyerek”, aki önállóan jön-megy, mert a szülei nem tudják megoldani a napközbeni felügyeletét. De ma már ez egyáltalán nem jellemző. A gyerekeket beszippantotta a számítógépek és a mobiltelefonok világa, a többség valószínűleg a gép előtt, vagy a telefonját nyomkodva tölti a szabadidejét. Sok gyereket nem szívesen engednek egyedül az utcára, jellemzően később kezdenek el a kicsik önállóan közlekedni, mint régen. A világ lehet, hogy veszélyesebb hely lett, mint néhány évtizede volt, az elefántos játszótéren mégis mintha megállt volna az idő, és színtisztán jelenik meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulata.
Mégsem kellemes nosztalgia ez, hanem inkább szomorú. Ezek a gyerekek ugyan jókedvűek és remekül érzik magukat egymás társaságában, mégis: minden gyerek megérdemelné, hogy a szülei leüljenek mellé játszani. Akár a Ligetben, akár egy külvárosi lakótelepi játszótéren.
