A szivárványbaba kifejezés sokaknak ismeretlen lehet, főleg azoknak, akik nem éltek át várandóssághoz kapcsolódó veszteséget. De azok számára, akik igen, ez a szó mély, akár életet megváltoztató jelentéssel bír. Mit jelent tehát a szivárványbaba? A kifejezés olyan gyermekre utal, aki akár születés, akár örökbefogadás útján olyan családba érkezik, ahol korábban vetélés vagy halvaszületés történt. És azért hívják szivárványbabának, mert az új baba érkezése olyan, mint egy szivárvány vihar után: valami gyönyörű, ami egy félelmetes és sötét időszakot követ.
Babát elveszíteni rendkívül megterhelő és pusztító élmény. A veszteséget követő napok, hetek és hónapok az élet legsötétebb időszakai lehetnek, amelyekben idővel egy halvány fény pislákolhat, és az új várandóssággal lassan lángra kaphat. Egy új életet világra hozni ilyen előzmények után sokak számára jelenti magát a csodát, és azt, hogy valamilyen módon értelmet találhatnak korábbi veszteségükben.
Ugyanakkor fontos kimondani: a szivárványvárandósság nem csak remény és megkönnyebbülés. Sokszor egyszerre jelenik meg benne a félelem, a bűntudat, az öröm, a szorongás és a hála, néha akár egyetlen napon belül is.
Az idáig vezető út gyakran olyan érzelmi hullámvasút, amelyben a külső szakmai támogatás erős kapaszkodót jelenthet, mert segít abban, hogy a kismama (és a párja) újra erőt gyűjtsön, biztonságot találjon, és megtapasztalja, hogy az érzései rendben vannak.
Mikó-Prém Alexandra dúla, gyászinformált lelkigondozó és szoptatási tanácsadó-jelölt 2021 óta dolgozik kismamákkal és babát vesztett párokkal. Kiemelten foglalkozik szivárványbabát váró édesanyákkal, akiket a várandósság és a szülés alatt is kísér, nemcsak szakmai tudással, hanem érzékenységgel, biztonságos jelenléttel és valódi megértéssel.
Alexandrával a veszteséget követő gyászfolyamatról, a szivárványvárandósság során kavargó érzésekről és azok ellentmondásairól beszélgettünk. Arról, hogyan lehet ebben az érzelmi kettősségben mégis megtalálni a stabilitást, és hogyan lehet újra hinni abban, hogy a vihar után valóban érkezhet szivárvány.
Mikó-Prém Alexandra (Fotó: magánarchívum)
Az aláírásodban azt írod, hogy gyászinformált lelkigondozó vagy. Mit jelent ez?
Alexandra: Eredetileg református lelkész vagyok. Jelenleg nem szolgálok lelkészként, de a lelkészi képzés során szerzett lelkigondozói kompetenciákat tudom hasznosítani a mostani hivatásomban.A lelkigondozó szakma a mentálhigiénés szemléletnek is az egyik fontos gyökere, tehát ugyanazokon az alapokon nyugszik, csak az egyiknek van egy hitéleti, vallásos alapja, a másik pedig inkább világi. A „gyászinformált” pedig azt jelenti, hogy külön gyászképzéseken vettem részt, például a Napfogyatkozás Egyesületnél. Ezt azért fontos kiemelni, mert nagyon sok képzésnek nem része vagy nem integrált része az, hogy a gyászról mélyebben informálódjanak. A pszichológusok közül is szívesen ajánljuk azokat, akik külön tanulmányozták vagy képződtek a gyász témakörében. Sokszor plusz kompetenciákat igényel az, hogy egy gyászban megfelelően tudjunk kísérni egy gyászolót.
Hogyan jelenik ez meg a várandósokkal való munkádban?
Alexandra: Amikor szivárványbabát váró kismamákkal dolgozom, a várandósság alatt gyakran újra aktiválódik a gyász, a korábbi veszteség élménye. Ez attól is függ, hogy kivel és mi történt: a várandósság melyik szakaszában veszítette el a babát, mennyire volt traumatikus az élmény. Ilyenkor maga a várandósság vagy akár a szülés is triggerként működik, és akkor is belobbanhat a gyász, ha a kismama már dolgozott rajta szakemberrel. Ha pedig nem dolgozott rajta, vagy nem sikerült integrálnia az élettörténetébe, akkor egészen erősen elő tud jönni. Ilyenkor pedig nem csak a várandóssággal kell dolgozni, hanem a gyásszal is.
A gyász amúgy is olyan, hogy néha erősebben van jelen, néha kevésbé, de akár évek múlva is előtörhet.
Alexandra: Előhozhatja sok minden: az évfordulók, az a dátum, amire eredetileg ki volt írva a korábbi baba, vagy az a dátum, amikor elveszítette, de akár ünnepek is kiválthatják. Ugyanúgy, mint amikor egy szerettünket veszítjük el, nagyon nehéz az első karácsony vagy az első születésnap nélküle.
Egy babánál, aki nem születhetett meg, ez például úgy jelenhet meg, hogy „azt reméltük, hogy idén már eggyel többen ünnepeljük a karácsonyt, de nem így lett”, és ez erős érzelmeket hozhat elő.
Az is teljesen természetes, hogy a gyász évek múlva jön elő újra, főleg, ha valaki akkor, amikor a veszteség megtörtént, nem tudta megdolgozni. Nagyon érdekes például, amikor egy nő elveszíti a babáját, és elkezd vele gyászolni az anyukája is. Ilyenkor kiderülhet, hogy a leendő nagymama szintén vesztett el babát anyaként, akit akkor nem tudott elgyászolni, és amikor találkozik a saját lánya gyászával, aktiválódik az ő korábbi babavesztése is.
Mit jelent az, hogy valaki megdolgozza a gyászát?
Alexandra: A legújabb gyászelméletek szerint a gyászt nem feldolgozni kell, és igazából nem is lehet. Egy trauma után soha nem leszünk ugyanolyanok, mint a trauma előtt. Inkább arról van szó, hogy a veszteség integrálódik a személyiségünkbe. Ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Amikor át tudunk dolgozni egy traumát, narratívát tudunk adni neki, akkor akár gazdagabbak lehetünk általa, vagy tanulunk belőle valamit. De ez egy későbbi cél, ez nem a gyász elején történik.
A megdolgozás azt jelenti, hogy foglalkozunk a gyásszal, és az idővel egy enyhébb formában tud tovább jelen lenni. Valamiféle nyugvópontra jut, nem uralja le az egész életünket, újra tudunk kapcsolódni az örömökhöz, és újra tudjuk folytatni a normális életvitelt. Tehát nem ragadunk bele, és nem alakul ki belőle egy kóros állapot.
A gyász mellett még rengeteg különféle érzés is kapcsolódik a veszteség utáni várandóssághoz. Főként a félelem és öröm kettős érzése, ami nagyon erős tud lenni. Ezt hogyan lehet úgy megélni, hogy az ember egészségesen jelen tudjon lenni mindkettőben?
Alexandra: Nagyon jellemző a szivárványbabát váró kismamákra, hogy az öröm és a félelem egyszerre vagy váltakozva van jelen. Néhányuknál már a pozitív terhességi teszt kézbevételének pillanatában érezhető az öröm, amit rögtön követ a félelem. Másoknál a kettő egyszerre jelenik meg, és van, akinek először a félelem jön, majd az öröm, vagy csak később, akár napokkal később jelentkezik az aggodalom, például a vizsgálatok közeledtével. Ez az érzés teljesen természetes, főleg akkor, ha valaki korábban előrehaladott várandósságban veszítette el a babáját, akihez már kötődött: érezte a mozgását, beszélt hozzá, elképzelte, milyen lesz, látta ultrahangon. A lélek ilyenkor ösztönösen próbál védekezni: „Ha nem kapcsolódom hozzá, talán kevésbé fog fájni, ha újra elveszítem.”
Fontos azonban, hogy ezeknek az érzéseknek teret adjunk, és kimondjuk őket. Már az, ha beszélhetünk valakivel arról, amit érzünk, enyhítheti a szorongást és segíti a kapcsolódást a babához. A várandósság alatt hasznos lehet a gyász feldolgozása, a félelmekkel való munka, valamint olyan technikák alkalmazása, amelyek a babához való kapcsolódást támogatják, például relaxáció, imaginációs gyakorlatok, anya-magzat kapcsolatanalízis. Ha valaki úgy érzi, hogy nem tudott megfelelően kapcsolódni a babához a várandósság alatt, ez a megszületés után sem veszik el. A kapcsolódás minősége tovább fejleszthető, és a szülői kötődés erősítése ilyenkor is lehetséges, akár szakember támogatásával. A legfontosabb, hogy ne ostorozzuk magunkat, és adjunk teret mind a félelemnek, mind az örömnek, ez az egészséges kapcsolódás és a lelki feldolgozás része.
Sok édesanya küzd bűntudattal is, például amiatt, hogy túl hamar esett teherbe, vagy hogy az új babának örül. Mit lehet kezdeni ezzel az érzéssel?
Alexandra: Ha felmerül a bűntudat, nagyon fontos értelmezési keretet adni neki. Az, hogy örülök a következő babámnak, nem azt jelenti, hogy pótolni próbálom az előzőt.
Ebben segíthet, ha az elvesztett babára is lehet emlékezni: apró szertartásokkal, gyertyagyújtással, naplóírással, dobozban történő emléktárgy-gyűjtéssel. Így az első baba helye megmarad, a következőnek pedig saját, külön helye lesz, és lehet neki örülni.
Ha az édesanya még mindig nagyon gyászol, vagy nehezen örül, előfordulhat, hogy azt érzi: „Nem neki kéne megszületnie, hanem annak, akit elveszítettem.” Ez is nagyon természetes, és érdemes szakmai keretek között rendezni ezeket az érzéseket. Emellett a bűntudat és az igazságtalanság érzése abból is fakadhat, hogy a várandósság alatt az édesanya nem tudja úgy megélni az örömöt, ahogy elképzelte, mert ott van a sok félelem és aggodalom is. Ezért nagyon fontos, hogy ezekre a komplex érzésekre figyelmet fordítsunk, és szükség esetén szakember segítségét vegyük igénybe.
Fotó: Getty Images
A veszteség feldolgozása nagyon személyes, van, akinek könnyebb róla beszélni, másnak nehéz. Hogyan lehet ezt a határt jól kezelni a környezet és az érintett szempontjából?
Alexandra: Az első és legfontosabb, hogy legyen valaki, akinek az érintett ki tudja mondani az érzéseit, és aki megérti, nem bagatellizálja azokat. Sok édesanya számára már az empátia és a meghallgatás is gyógyító. Gyakran azonban a környezet kerülni próbálja a témát, nem tudja, hogyan közelítsen, vagy nem meri kérdezni. Ilyenkor elég, ha egyszerűen jelezzük: „Itt vagyok, ha beszélni szeretnél.” Egyeseknek az segít, ha hétköznapi dolgokról beszélhetnek, másoknak az, ha meghallgatják a fájdalmukat. A lényeg, hogy az érintett dönthessen arról, mire van szüksége, és érezze, számíthat ránk.
Sok édesanya attól is fél, hogy az aggódásával, szorongásával vagy feszültségével esetleg árt a babának. Hogyan lehet ezt kezelni?
Alexandra: Igen, ez nagyon gyakori érzés: „Nem gyászolhatok, nem lehetek szomorú, mert várandós vagyok, mit érez ebből a babám?” Sok kismama úgy érzi, nem szabadna negatív érzéseket megélnie. Holott a negatív érzéseket nem szabad elnyomnia, mert az érzések úgy működnek, hogy ha elnyomjuk őket, akkor máshol, a tudatalatti szinten sokkal erősebben jelentkeznek. Ha viszont kimondjuk, és megéljük őket, gyakran már ekkor elkezdenek oldódni.
Ezt egy nagyon egyszerű példával is lehet érzékeltetni: amikor panaszkodunk vagy kiventilálunk valamit, utána gyakran jobban érezzük magunkat, mert kimondtuk, kiadtuk magunkból, letettük a terhet. Ugyanez történik a várandósság alatt is: ha hagyjuk magunknak, hogy megéljük a félelmet, a szorongást vagy a szomorúságot, az enyhülhet, és nem „rontja el” a babát.
Sőt, ezzel tanítjuk a babánkat is arra, hogy a negatív érzések ugyanúgy az élet részei, és ezekkel lehet és szabad is foglalkozni. Van helyük, ki lehet sírni őket, lehet gyászolni, és utána újra jól érezni magunkat, továbblépni. Ez a gyakorlat kisgyermekek előtt is alkalmazható: lehet sírni előttük, elmondani az ő szintjükön, hogy miért vagyunk szomorúak, majd megmutatni, hogy felálltunk, megvigasztalódtunk, például apa, barátnő vagy valaki más segítségével. Így megtanulják, hogy a negatív érzésekkel való szembenézés természetes, és van út a továbblépéshez.
Mi a tapasztalatod, hogyan élik meg a partnerek a veszteségeket? Dolgozol párokkal is?
Alexandra: Jelenleg jellemzően anyákkal dolgozom: várandósságokat kísérek, szülésekre készítem fel őket, és szivárványbabás anyákkal a szivárványvárandósság történetét is felveszem interjú formájában, amiből most könyvet írok, és jelenleg kiadót keresek hozzá. A sorstárs kapcsolatok nagyon sokat tudnak segíteni, ezért is készítem az interjúkötetet. Viszont
amikor még gyászoló párokkal dolgoztam, az volt a tapasztalatom, hogy megoszlik, ki jön egyedül, és ki jön a párjával. Többnyire az anyák kérnek szakmai segítséget. Ennek lehetnek társadalmi okai: a férfiak a társadalmi elvárások miatt nehezebben nyílnak meg, vagy nehezebben mutatják meg a nehéz érzéseiket.
Más esetben praktikus okai is lehetnek: például ha már van egy gyermek, az anya el tud jönni a találkozóra, míg az apa otthon marad a gyerekkel. A szivárványvárandósságok esetén azt látom, hogy a férfiak gyakran az anyák támaszai, és ezt a szerepet nagyon komolyan veszik. Nekik erősnek kell lenniük: sokszor azért, hogy a párjuk megengedhesse magának a gyászt, vagy hogy stabilan tudja végigélni a szivárványvárandósság időszakát. Ha az anya aggódik, ideges, mert nem mozgott a baba, vagy félelmet érez az ultrahang miatt, ők próbálnak erősek maradni és stabilizálni a párjukat. Emiatt gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy saját félelmeiket megéljék. Ezért is nagyon jó szakembert bevonni, hogy az anya támogatásának feladata ne csak az apára háruljon. Amikor lehetőségük van rá, nagyon sok férfi elmondja, hogy ők is aggódnak, ők is félnek, és ugyanúgy ott forognak a gondolataikban a vizsgálatok, ultrahangok eredményei.
Ha már van nagyobb testvér a családban, hogyan érdemes neki kommunikálni a veszteségről?
Alexandra: Ez attól is függ, hogy a gyerek mennyire volt tudatában a várandósságnak, mennyire várta a babát. A mai társadalom nem igazán tud mit kezdeni a gyásszal: a halál és a haldoklás, valamint a szülés egyaránt bekerült a kórházba, eltávolodott a hétköznapjainktól, így a gyerekek számára sem természetes. Emiatt nehezebb kezelni, hogyan beszéljünk róla, és sokan azt gondolják, hogy a gyereket meg kell kímélni, és nem szabad elmondani neki a veszteséget. Pedig ez nem igaz: a gyerekek nagyon érzékenyek a szülők érzelmeire, és átveszik azokat, ezért sokkal bölcsebb kommunikálni velük, de mindig a koruknak megfelelő módon. A kommunikáció lehet egyszerű, mesébe ágyazott: el lehet mondani, hogy a baba, aki még nem született meg, „angyalka lett”, vagy hívő családban azt, hogy „elment Istenhez”. Sok család úgy magyarázza, hogy majd egyszer újra találkoznak, de nem itt, ebben az életben.
Ez a módszer a szivárványbabák esetében is nagyon jól alkalmazható: a megszületett baba számára is jó, ha tudja, hogy lett volna valaki előtte. Így minden gyereknek megvan a helye a családban, és a megszülető szivárványbabára nem hárul az a kimondatlan teher, hogy valakit pótolnia kell. Sok családban a nagyobb testvér tud a hiányzó babáról, a fényképe is ki van téve a nappaliban (mármint az ultrahang képe), ismeri a nevét, és természetes módon beszélnek róla. A gyerekek így sokszor könnyebben kezelik a veszteséget, tudják, hogy volt, elment, és majd egyszer találkoznak.
Egy korábbi veszteséget követően nagyon gyakori, hogy a pár nem meri bejelenteni az új várandósságot. Szerinted mikor és hogyan érdemes elmondani, hogy újra babát várnak?
Alexandra: Nincs erre általános szabály. Ahogy az sem egységes, mikor érdemes újra teherbe esni. A régebbi ajánlások szerint érdemes volt kivárni egy gyászévet, de a frissebb kutatások azt mutatják, hogy akkor élik meg legpozitívabban a szivárványvárandósságot az édesanyák, ha ők dönthetik el, mikor állnak készen egy újabb babára, ez pedig nagyon egyéni.
Az is teljesen rendben van, ha valaki részben feldolgozatlan gyásszal lesz várandós. A várandósság alatt is lehet ezekkel az érzésekkel foglalkozni. Az, hogy mikor mondják el másoknak, szintén egyéni döntés. Nincs különösebb jelentősége a 12. hétnek, mert nincs olyan pont, ami után biztos lenne minden. Sokan addig titkolják, amíg csak lehet, főleg azok, akik későbbi terhességi korban veszítették el a babájukat. Gyakran csak akkor beszélnek róla, amikor már túljutottak azon a héten, ahol a veszteség történt. Mások épp ellenkezőleg: úgy vannak vele, hogy ha később sincs garancia, akkor nincs ok titkolni sem. A legfontosabb, hogy a pár azt a megoldást válassza, ami számukra biztonságos, megnyugtató, és ahol valódi támogatást kaphatnak. Ők érzik legjobban, mikor jött el az ideje a megosztásnak.
Mikó-Prém Alexandra (Fotó: magánarchívum)
Egy veszteség utáni várandósságban sokaknak jelent fontos mérföldkövet az a hét, amikor az előző babát elvesztették. Erre hogyan lehet lelkileg felkészülni? Hogyan tudsz ebben segíteni?
Alexandra: Fontos látni, hogy erre a határvonalra igazán nem lehet előre felkészülni, mert a várandósság során derül ki, hogyan hat az adott anyára. A tapasztalatom az, hogy nagyon széles a skála: van, akinél a félelem addig a hétig a legerősebb, és amikor ezen túljut, megkönnyebbül, és onnantól sokkal felszabadultabban tud várandós lenni. Másoknál ez a szorongás csak enyhül, de nem múlik el teljesen. És olyan is előfordul, hogy a félelem végigkíséri a várandósságot, még akkor is, ha az édesanya korábban pszichológussal dolgozott a gyászán. Ilyenkor nem arról van szó, hogy nem tett eleget, hanem egyszerűen a személyiség, az élettörténet, a korábbi veszteségek is alakítják, ki hogyan tud megküzdeni.
Ami viszont nagyon fontos: a szorongás hullámokban érkezik. Sokszor már az első trimeszterben vagy addig, amíg a baba nem kezd el mozogni, nagyon erősen jelen van. És amikor megérkezik egy ilyen hullám, nem mindig tudunk azonnal szakembert felhívni. Éppen ezért érdemes olyan eszközöket találni, amelyek segítik az anyát saját magát megnyugtatni: légző- és testérzékelős gyakorlatokat, földelő technikákat, vezetett relaxációt, naplózást. Ezekkel akkor is tud kapaszkodót találni, amikor épp a legerősebb a félelem, és nincs kéznél azonnali szakmai támogatás. Ezt a „határvonalat” tehát nem kell előre legyőzni, inkább érdemes felkészülni arra, hogyan lehet majd megfogni, csillapítani a szorongást, amikor közeledik. Ez adja meg azt az érzelmi biztonságot, amire igazán szükség van.
Nagyon fontos még a szülés kérdése is szivárványvárandósság esetében. Hogyan érdemes erre készülni?
Alexandra: Igen, különösen azoknál az édesanyáknál, akik az első trimeszter végén, a második vagy harmadik trimeszterben veszítették el a babájukat, és szülésindukcióval kellett világra hozniuk őt, vagy éppen szülés közben vagy az azt követő időszakban érte őket a veszteség. Ilyenkor maga a szülés, mint testi élmény, illetve a kórházi környezet erős trigger lehet a következő alkalommal. Még akkor is, ha az édesanya a gyászát szépen megdolgozta, és összességében jól van, a kórházi jelenetek, egy hang, egy illat, egy eszköz, egy mondat újra aktiválhatják a veszteség élményét. Emiatt egy szivárványszülésre sokszor kicsit másként érdemes készülni. Fontos előre átgondolni, hogy mi segíthet biztonságot adni, mit lehet elkerülni, és milyen kapaszkodók működnek egy esetleges triggerhelyzetben.
Olyan édesanyák is vannak, akik azért választanak másik kórházat, mert így nagyobb esélyük van arra, hogy ne ugyanazokba a helyzetekbe, terekbe vagy emlékeket felidéző impulzusokba ütközzenek. A lényeg, hogy a szülésre való felkészülés ne csak szakmai, hanem érzelmi szempontból is egyéni legyen, és teljesen rendben van, ha ehhez extra támogatást kér valaki.
Mit üzennél azoknak, akik veszteség után nagyon vágynak egy új babára, mégis félnek belevágni?
Alexandra: Azt üzenném, hogy érdemes legalább egyszer-kétszer leülni egy szakemberrel átbeszélni, mi van bennük: milyen érzések, félelmek, bizonytalanságok dolgoznak ott, ami miatt még nem mernek továbblépni. A félelem mögött szinte mindig van valamilyen gát, de ez nem feltétlenül jelent nagy elakadást. Lehet, hogy csak egy kis időre van még szükségük, vagy arra, hogy kimondják mindazt, amit magukban hordoznak.
Nagyon gyakran már egy-két beszélgetés is elég ahhoz, hogy tisztábban lássák a saját válaszaikat és az útjukat: hogy valóban várni szeretnének-e még, vagy épp ellenkezőleg, megjön az erejük és bátorságuk ahhoz, hogy belevágjanak. Néha kiderül, hogy a gyász bizonyos részeivel még nem tudtak foglalkozni, és akkor azt a munkát érdemes most elvégezni. De sok esetben egyszerűen arról van szó, hogy jól esne valakinél letétbe helyezni a félelmeiket, és már ez is rengeteg erőt ad.
Mikó-Prém Alexandrát az érintettek a maskenterkezo.hu oldalon érhetik el, ahol egy ingyenesen letölthető megerősítő kártyacsomagot is találnak, amely hasznos támasz lehet a nehéz érzések kezelésében. Emellett szeretettel vár minden érdeklődőt az ingyenes, támogató Facebook-csoportjában is.
