Most már több mint egy éve annak, hogy a világjárvány miatt teljesen megváltozott az életünk. Ugyan az első hullám után, nyáron egy kicsit fel tudtunk lélegezni, és lehetett reménykedni abban, hogy a második hullám vagy nem jön el, vagy nem lesz durvább annál, mint amit tavasszal kellett átélnünk. Sajnos nem így lett, a második hullám számai sokkal magasabbak és ijesztőbbek voltak, de felcsillant némi remény, ugyanis több koronavírus elleni oltás is megkapta a zöld lámpát, és egyre több országban kezdték el oltani a lakosságot.
És ekkor jött a harmadik hullám, a legsötétebb órái az éjszakának,
Magyarországon az egészségügy hihetetlen terhelés alatt áll, naponta több mint 200 ember veszti el a csatát a koronavírus ellen, és szeretnénk látni a fényt az alagút végén, de sokaknak ez most meghaladja minden erejét, nehezen küzdünk meg azzal a lelki teherrel, amit az elmúlt hónapok róttak ránk.
Egy felmérés szerint, ami még 2020 végén jelent meg, a pandémiához kapcsolható mentális problémák is gyakoribbak lettek, a depresszió előfordulása megháromszorozódott, szorongók száma megduplázódott, és ennek megfelelően az antidepresszánsok, a szorongás elleni gyógyszerek, az álmatlanság elleni szerek iránti kereslet drasztikusan megnőtt: 2020-ban közel 8 millió nyugtatószer fogyott, ez 500 ezer dobozzal több, mint 2019-ben.
Amiatt a pszichés terhelés miatt, amit a járvány okoz, pedig megismerkedhettünk egy új fogalommal is, ez a pandémiás fáradtság, vagy karanténfáradtság, illetve a pandémiás kiégés. Erről a jelenségről még maga az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is kiadott egy tájékoztató anyagot egyfajta útmutatóként a döntéshozóknak, hogyan lehet megelőzni, illetve kezelni társadalmi szinten ezt a problémát. De pontosan mi a pandémiás fáradtság, mi áll a hátterében?
„Ha ennyire hosszan tartó a veszély és a megfeszített alkalmazkodási kényszer, akkor fizikai és pszichés szinten is elfáradunk. Ahhoz pedig, hogy visszanyerjük az optimális működőképességünket, pihentető nyugalomra és »feltöltődésre« lenne szükségünk. A nyugalomhoz biztonságérzésre lenne szükségünk, de a járványnak még nincs vége. A feltöltődéshez pedig olyasmit kellene megkapnunk, ami a jelenlegi körülmények között nehezen elérhető: emberi érintkezéseket, kellemes és újdonságot adó élményeket, vagy sikereket a tevékenységeinkben, a munkánkban. A home office vagy az online oktatás kezdeti újszerűsége – az átállás nehézsége mellett – eleinte hozhatott sikereket is, de mára sokaknak inkább monotóniát, elidegenedést okoz. Ezen a ponton jelenhet meg a »kiégés« veszélye. A kiégés ugyanis olyan érzelmi és fizikai kimerülést jelent, amihez a reménytelenség és a célok elveszítése társul, hiszen az ember úgy érzi, hogy nem tudja kézben tartani a dolgokat. És ez az önbecsülését is kikezdi. Azt is hozzávehetjük még mindehhez, hogy egyre többen esnek át a fertőzésen, és még ha sikeresen ki is gyógyulnak belőle, a fiziológiai hátterű »fáradtság« szinte minden esetben jellegzetes utótünet”
– nyilatkozta a nlc-nek V. Komlósi Annamária, az ELTE PPK Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék címzetes egyetemi tanára, a Magyar Pszichológiai Társaság (MPT) Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnöke.
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP
A pandémiás fáradtság, illetve kiégés tünetei nagyon is hasonlítanak a munkahelyi kiégés tüneteihez, és ezekre az intő jelekre érdemes odafigyelni:
- erős kimerültség, ami leginkább fizikai fáradtságnak, energiavesztésnek tűnik,
- feszültségérzés, ingerlékenység,
- szorongás,
- motiválatlanság, reményvesztettség érzés
- a teljesítőképesség csökkenése,
- zavarok az étkezési és alvási szokásokban,
- a társas érintkezésben konfliktusok, vagy éppen visszahúzódás.
Egyéni jellemzőknek is, és bizonyos körülményeknek is függvénye, hogy kinél mi jelenik meg ezekből, de valamilyen formában bárkinél jelentkezhet. Ezért jó tudni ezekről a tünetekről: ha ilyeneket veszünk észre magunkon, akkor ezeket ne tartsuk természetesnek, és ne engedjük ezeket eluralkodni
– teszi hozzá a szakértő.
Hogy pontosan a magyar lakosság körében mennyire van jelen a pandémiás fáradtság, arról pontos adatokkal nem rendelkezünk, de az is biztos, hogy egyre többeket érint. „Főleg olyan helyzetekben vesszük észre, és ijedünk meg ettől, amikor extra tétje van annak, hogy képesek vagyunk-e igazán jól teljesíteni, és a felelősségteljes munkakör (pl. covidos osztályon dolgozók az egészségügyben), vagy a tanulóknál az érettségire vagy felvételire való felkészülés is felerősítheti a pandémiás fáradtság tüneteit.” És azok, akik eleve kevésbé erősek vagy kevésbé stabilak lelkileg, már a járvány kezdetekor is erősebb szorongással, pánikkal, nagyobb feszültséggel, hevesebb indulatokkal vagy éppen depresszióval, és alacsonyabb szintű megküzdéssel (pl. alkohol, drogok) reagáltak. „Ha tudják magukról, hogy ilyen értelemben »sérülékenyebbek«, akkor érdemes minél előbb segítséget kérni családtagoktól, barátoktól, vagy szakembertől.”
Persze a járvány miatti terhelést nemcsak azok érezték meg, akik nehezebben küzdenek meg az akadályokkal, amit az élet gördít eléjük, hiszen ez most egy nagyon kivételes időszak, és nem a jó értelemben, a normalitás, vagyis az, ahogyan eddig éltünk, nincs többé. „Az a tény, hogy a pandémia már több, mint egy éve tart, és még mindig bizonytalan, hogy mikor lesz vége, mind a pszichés, mind a fizikai erőforrásokat elkezdte kimeríteni. Még azoknál is, akik reziliensebbek, azaz ellenállóbbak az ilyen negatív helyzetekkel szemben és egyúttal rugalmasabbak az alkalmazkodásban. A pandémia kemény életmódváltásra kényszerítette a világot. Az életet fenyegető veszedelem eleinte szorongást, kapkodó védekezést, majd sokfajta alkalmazkodási próbálkozást váltott ki az emberekből. Érthető módon mindenki arra törekedett, hogy ebben a nagyon bizonytalan helyzetben valahogy mégis kézben tartsa a sorsa alakulását. A lelkileg stabilabb emberek számos kreatív megoldással próbálkoztak, hogy a megváltozott körülmények között is megőrizhetők, fenntarthatók legyenek az emberi kapcsolatok és folytatható legyen a munka Ez azonban nagy erőbedobást kívánt meg mindenkitől” – figyelmeztet V. Komlósi Annamária, aki egy, a pandémia lélektani hatásairól szóló írásában azt is kiemeli, hogy az állapot javítását szolgáló ajánlások mellett tudatosítani kell azt is, hogy ha megpróbáljuk kezünkbe venni a kontrollt, átbillenhetünk a túlkontrollálásba, ami további energiavesztéssel jár, és ez főként azoknak jelent problémát, akik eleve önszabályozási energiadeficitben vannak.
„Örök optimistaként sokáig a lockdown jó oldalát néztem. Tovább lehet aludni, nem kell egy órát tömegközlekedéssel tölteni, végre nem kiváltságként fognak a home office-ra tekinteni egyes cégek, több időt szentelhetek a hobbijaimra. Mostanra értem el oda, hogy kezdenek nagyon egyformává válni a napok, és nagyon ritka, hogy jól tudok aludni, éjszakánként 2-3x is felébredek. Az utóbbi pár hónap furcsa változása, hogy a maszkhordás elkezdett beszivárogni az álmaimba is. Otthon felejtem a maszkot, a buszon veszem észre, hogy pizsamában vagyok és nincs rajtam maszk, ezt érzem a tudattalanom legerősebb jelzésének, hogy most már szeretné, hogy vége legyen a lezárásoknak” – mesélte nekünk Zoli, aki egy nemzetközi szoftverfejlesztő cégnél dolgozik. Hozzátette, a vállalatot egyelőre nem érte utol a világjárvánnyal együtt járó gazdasági válság szele, így sokakkal ellentétben egzisztenciális félelmei egyelőre nincsenek, a Zoom-fáradtságról viszont sokat tudna mesélni, ami valós dolog. Az egymást érő virtuális meetingek szellemileg és fizikailag is iszonyatosan ki tudják meríteni az ember, plusz rétegként rárakódva arra, hogy a járvány miatt egyébként is feléljük lelki tartalékainkat.
Nem könnyű, de tehetünk az ellen, hogy a pandémiás kiégés ne uralja le a mindennapjainkat.
Egyéni szinten annyit tehetünk, hogy komolyan vesszük, ha ilyen tüneteket érzékelünk, és minden eszközzel próbálunk érzelmileg és fizikailag regenerálódni, hogy odafigyelünk a testi szükségleteinkre, próbálunk rendszeresen mozogni, egészséges táplálkozni, elegendőt aludni. És amellett, hogy „törődünk” magunkkal, a szeretteinkre, valamint a környezetünkre is figyeljünk, ápoljuk a kapcsolatainkat
– tanácsolja V. Komlósi Annamária.
Utóbbi nehézségeiről írt Edit. „Most már egy éve, hogy a családommal nem tudok normális időt tölteni, csak futtában találkozni minden óvintézkedést, folyamatosan az lebeg a szemem előtt, hogy sosem jutnék túl azon mentálisan, ha kiderülne, hogy valahol megfertőződtem, és átadtam nekik. Közben pedig attól rettegünk, hogy eltávolodunk egymástól. Korábban mindig voltak céljaink, vadásztuk a repülőjegyeket, szállásokat, a hétköznapokon az segített át mindenkit, hogy arról beszélgettünk, miket csinálunk, hova megyünk három hónap múlva. Most maximum azt tudjuk tervezgetni, hogyan végezzünk minél gyorsabban a bevásárlással.” Ugyan ő nem írt arról, hogy maszkokkal álmodna, de talán sokan vannak, akik hozzá hasonlóan tapasztalták azt, mennyire változtak meg műsorfogyasztási szokásaink. „Nézek egy filmet, az jut eszembe, hogy juj, de közel állnak egymáshoz, vagy de sokan vannak abban a kocsmában egymás hegyén-hátán. Sőt múltkor már a mosdóban is azon gondolkoztam, nem emlékszem, mikor voltam utoljára nyilvános helyen vécén. Közben ott van az egy éve tartó állandó bizonytalanság, hogy mikor csap be hozzánk a vírus. Minden reggelt azzal indítok, hogy a kutyát szagolgatom. És annyira örülök, ha érzem, hogy megint belehempergett valamibe.”
Vigyázz magadra, vigyázz másokra!
A karanténfáradtságnak van egy komoly, az egész társadalomra kiható vetülete is, az, hogyan hat a mindennapi viselkedésünkre, egészen pontosan arra, hogy mennyire tartjuk be a járványügyi intézkedéseket. Voltak, akik elejétől fogva berzenkedtek mindenféle intézkedés ellen, és voltak, akik az idő előrehaladtával értelmezték egyre lazábban a szabályokat, mondjuk lecsúsztak a maszkok az áll alá, vagy benne maradtak a zsebben, egyre több lett a házibuli, a családi összejövetel, tömegek lepték el a népszerű kiránduló helyeket, még akkor is, amikor a számok emelkedni kezdtek. A szabálykövetésben való változás nem újdonság, ahogyan az Index írja a cikkében, a korábbi járványoknál is tapasztalható volt hasonló tendencia, és nemcsak az átlagemberek körében.
Azt, hogy hogyan vélekedünk a járványügyi korlátozásokról, miért vannak olyanok, akik nem veszik annyira komolyan azokat, arra egyrészt magyarázat a megelőzési paradoxon, ami nagyjából azt jelenti, hogy ha úgy tűnik, hogy a járvány mégsem szabadult el, akkor feleslegesnek érezhetjük a nagyon szigorú intézkedéseket, hiszen nincs is olyan nagy baj, miközben az, hogy nincs olyan nagy baj, pont ezeknek a szigorú szabályoknak köszönhető. Ez volt csúnyán fogalmazva hátulütője annak, hogy az első hullámot tényleg nagyon jól kezeltük. A szakértők eközben pedig arra figyelmeztetnek, hogy most, a harmadik hullámban sokaknak hamis biztonságérzetet adhat az is, hogy elindult az oltási program, önmagában sajnos ezzel sem lehet gyorsan véget vetni a járványnak, idő kell, ami egyéni és populációszinten is kialakul a védettség.
Hogy Magyarországon hogyan alakult a normakövetés a járvány első néhány hónapjában, arról az ELTE Szociálpszichológia Tanszéke készített felmérést. Ebből kiderült, hogy míg korábban az emberek 31 százaléka vélekedett úgy, hogy akkor is betartaná a korlátozásokat, ha éppen nem ért egyet azokkal, a második hullám elejére ez az arány 26 százalékra csökkent. Igaz, miközben az emberek szkeptikusabbak lettek az első hullám után, a második hullám kezdete mégis valamennyire hatott veszélyérzetre, és így arra is, hogy a szabályokat mindenképpen be kell tartani.
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP
Az is érdekes felismerés volt, hogy az első hullámban az engedelmesség többek között függött a tekintélyelvűség, illetve a kormány intézkedéseivel való egyetértés mértékétől, a második hullámban már személy morális meggyőződését tükrözi, vagyis az, hogy az egyén szerint mi a helyes hozzáállás az egyes intézkedésekhez. És világszerte érezhető az a hatás is – főleg, ahol az első hullám után nyitni lehetett, majd jöttek a második hullám rossz adatai, hogy az emberek úgy érezték, volt értelme betartani a szabályokat, hiszen lám, lehet enyhíteni, majd csalódottak voltak, amikor ezt jutalmat elsodorta második hullám, sokan érezték úgy, hogy az erőfeszítéseik így majdnem hiábavalóak voltak.
Ahogyan írtuk, a második hullám idején maga WHO is foglalkozott a témával. „Az elmúlt hetekben sok országban a »pandémiás fáradtság« fokozódásáról számoltak be – az emberek demotiváltnak érzik magukat az védekezéshez szükséges ajánlott viselkedéssel kapcsolatban. A válság folytatása során egyre nagyobb kihívást jelent” – írták. Ugyan 2020 tavaszán, amikor Nagy-Britanniában a viselkedési fáradtságra is apelláltak a szigorítások miatt, érte is némi kritika a politikusokat, világszerte készültek olyan kutatások – a WHO ajánlása mellett – ami szerint a pandémiás fáradtsággal érdemes számolni.
A pandémiás fáradtság pedig egy olyan jelenség, ami nemcsak egy egyéni, hanem társadalmi és politikai felelősség is. Az Egészségügyi Világszervezet ajánlásai szerint a döntéshozóknak oda kell figyelni arra, hogy kommunikálnak az emberekkel, hogyan tájékoztatják őket, főleg, hogy az úgynevezett COVID-19 infodémia eredményeként egy elsöprő mennyiségű információt kapunk a nyakunkba, és kell segítség, hogy eligazodjunk ebben, szükségünk van a tényszerű, következetes, pontos iránymutatásra. Sajnos Magyarországon ebben nem járunk élen, a tájékoztatás az operatív törzs munkássága ellenére vagy azzal együtt sem döccenőmentes. A WHO szerint emellett az is fontos, hogy nem szabad fenyegetni, illetve megijeszteni az embereket, és el kell ismerni, hogy a védekezés sikeréért mindannyian tehetünk, emellett fontos szem előtt tartani, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy azt érezzék, kezükben van az irányítás, saját életük, és amikor ez az autonómia veszélyben van, a motiváció könnyen elvész.
A hírfolyam a végzetem….
A koronavírus miatt sajnos számtalan új kifejezéssel bővült a szótárunk, nagy bajban voltak emiatt tavaly az angol nyelv legfontosabb szótáraként emlegetett Oxfordi Angol Szótár (OED) készítői, ugyanis 2020-ban nem tudtak egyetlen szót kijelölni az év legjellemzőbb szavának. Az említésre méltó szavak között szerepelt többek között a doomscrolling nevű kifejezés, ami nem egy új jelenséget ír le, viszont tény, hogy az elmúlt egy évben szomorúan aktuális lett. A doomscrolling nagyjából annyit jelent, hogy a hírfolyamunkat szinte kényszeresen görgetjük a rossz híreket keresve. Nem is csoda, hogy több kutatás összekapcsolta mind a szorongást, mind a depressziót a Covid-19-hez kapcsolódó média fogyasztásával és az okostelefonozással töltött idő megnövekedésével.
És gondoljunk bele, milyen nehéz helyzetben vannak azok, akik nem tehetik meg, hogy ne kövessék a híreket, mert ez a munkájuk. „Nyilván megpróbálom helyén kezelni azt az információdömpinget, ami ránk zúdul, de, így, hogy hajlamos vagyok amúgy is sötét látni a világot, ez elég elég nagy kihívást jelent, és bármennyire szeretném kizárni a külvilágot, akár egy kis időre is, nem lehet. Pár hete vettem észre, hogy mindennap milyen pontosan érkezik és zakatol az az érzelmi hullámvasút, amit a hírek követése jelent, mint a gyász öt fázisa, csak a tagadás és az elfogadás nélkül, marad a harag, az alkudozás és a depresszió. Miközben ott van, hogy az idős szüleimnek el kell magyarázni, hogyan érdemes szelektálni az információkat, melyek azok a források, amelyekben meg lehet bízni, és erre még egy év után is nagy szükség van, pedig nem most kezdtek el internetezni. Megértem, hogy ők is próbálnak belekapaszkodni minden információmorzsába, de rajtuk is azt látom, hogy nem a remény, hanem inkább az elkeseredettség nő, hiába igyekszem őket terelgetni” – írt tapasztalatairól egy újságíróként dolgozó ismerős.
De miért tesszük ezt magunkkal? Egyrészt így működnek a közösségi oldalak, azokat a témákat pörgetik a hírfolyamban, amik sok embert érdekelnek, az pedig, hogy a koronavírus-járvány ennyi embert érdekel, arra egyszerű a magyarázat: bizonytalan időket élünk, a bizonytalan időkben pedig ki vagyunk éhezve az információkra, és úgy érezhetjük, hogy ha a friss híreknek köszönhetően tájékozottak vagyunk, akkor jobban meg tudjuk védeni magunkat és a családunkat.
Amit tehetünk ellene: például jegyezzük fel, mennyi időt töltünk a hírek görgetésével, a naplózás, az ha számszerűsítünk, más rossz szokásoknál is segíthet, esetleg találjunk új függőséget, mondjuk vadásszunk jó hírekre.
És ami fontos, ez nem jelenti azt, hogy teljesen el kell zárni a hírcsapot, sőt, az is fontos, hogy a gyermekeinket se válasszuk le a külvilágról. „A gyermekek szempontjából az a legfontosabb, hogy ők is tisztában legyenek a veszélyekkel, a helyzet komolyságával. A titkolózás, a gyermekek megkímélése az információktól, ártalmas, és a gyermekek könnyelmű viselkedésének kialakulására vezethet. Ugyanezt láthatjuk a nem kellően felvilágosult felnőttek esetében is” – nyilatkozta a Szabad Európának Dr. Gerevich József neurológus, pszichiáter, addiktológus.
A világjárvány lélektana:
- Egy kamasz nyílt levele a koronavírushoz: „Utállak, mint a szart! Elveszed tőlem az élményeket és pazarlod az időm”
- Sok egészségügyi dolgozó esik ki a munkából a pszichés terhelés miatt
- „Miután megkaptuk az oltásokat, akkor is számolnunk kell a járvány hosszú távú pszichés hatásaival”
