Már megint egy felvételi interjú!

Pattogós kérdések, ideges válaszok. De most éppen néma csönd. Csak a titkárnő hangja szűrődik be kívülről: „Ne zavarják a főnököt, felvételiztet!

Fekete bőrülésben

…Ez ma már a harmadik. De hogy miért pont négyre hívta be Zsuzsa, azt nem tudom. Mondtam neki, hogy ötkor jön a könyvvizsgáló, arra meg készülnöm kell. Mégse olvasgathatom az éves kimutatásokat interjúztatás közben… Szerencsétlen, ráadásul hogy izgul! Remeg minden porcikája. A szája is kiszáradt, de inni persze nem mer. Na mindegy, ezt is meg kell tanulni, kedves kisasszony. Nem csak az okleveleket kell gyűjtögetni, vizsgázgatni, szépen felöltözni, hanem aztán a gyakorlatban bizonyítani. Pedig milyen gondosan kidolgozta az önéletrajzát! Napokig bíbelődhetett vele, mire ilyen cirádás lett. Már csak a kis virágok hiányoznak a bal felső sarokból… Katika mindig virágokat rajzolt a mappámba… sárga virágokat… le is szidtam egyszer, hogy nem szabad apa iratait összefirkálni… hogy bőgött akkor…

Te jó ég, ez a nő meg itt néz, várja kérdéseket, én meg elmélázok. Lássuk csak: „Karriercélom, hogy bekerüljek egy multinacionális vállalat felelős posztjára.” Ez jól hangzik. Na de milyen posztra, kérem? Kár, hogy betanulta a válaszokat. Persze én is lehetnék rutinosabb, és végre kérdezhetnék valami eredetit, de már nincs ehhez energiám. Nekem gyorsan kéne valaki a logisztikára. Fiatal, talpraesett, gyakorlatias, terhelhető, olcsó… és hát nem is tudom, hogy nőre van-e szükségünk. Klára és Mariann is az idén ment szülni. Ágota jövőre jön vissza, ha egyáltalán visszajön, Zsuzsa is olyan furcsa mostanság. A nagyfőnök már a múltkor meg is jegyezte, hogy akár szülőszobát nyithatnánk, és nem úgy tűnt, mint aki viccnek szánta a beszólást.

Hány éves is ez a nő? Micsoda? ’81-ben született? Hogy lehet valaki ilyen szemtelenül fiatal? Akkor talán csak nem kezdi a szüléssel a karrierjét. A múltkor úgy is azt írta valamelyik újság, hogy ma már nem divat harminc alatt gyereket vállalni. Bezzeg Ági… már huszonegy évesen terhes volt Marcikával! Na de azok más idők voltak, és különben is, Ági soha nem akart a logisztikán dolgozni. Különösen Kardos mellett, szegény lány nem is tudja, micsoda munkatársak közé kerülne. Mert végül is nem is volna olyan rossz választás. Az előző jelölt egy értelmes mondatot nem tudott elmondani, a tegnapi túl öreg volt, az a szőke nő túl feltűnő, Karcsi haverja meg túl sokat kért. Ha a bérét le tudnám nyomni, akár meg is egyezhetnénk.

Na jó, szerencsém van, alig meri kimondani, hogy mennyi pénzt szeretne. Könnyű ügy. Feldobom neki a reális bér felét, aztán ráígérek tízezret. Micsoda nagyvonalúság… és hogy örül! Nem egy dörzsölt fajta. Mindegy. Legalább elégedett. Holnap majd szólok Zsuzsának, hogy hívja fel az örömhírrel. És akár a jövő héten már kezdhetne is. Csak ezt a rémes blúzt kéne elfelejtenie, nagyon előnytelen. De az arca kedves… szegény, milyen zavarban van megint. Jó, jó, viszlát, majd értesítjük…

Segítség! Állásinterjú! Tippek, cikkek: • Test, ha beszél, avagy hogyan igen és hogyan ne » • Menedzseld önmagad! » • Állásinterjú – nagyot mondók hátrányban! » • Csak semmi szélsőség »

Szürke kisszéken

…Már vagy harmadjára olvassa az önéletrajzom. Remélem, nem maradt benne helyesírási hiba, apa szerint akkor biztosan nem vesznek fel. Most, most, mindjárt jön a sorsdöntő első kérdés, ami Kati menedzserkönyve szerint a legfontosabb az egész interjú során. De csak ez a néma csönd… ez az igazgatóféle meg rágja a tollát, ahelyett, hogy kérdezne, nem bírom már az idegtépést. Kéne egy nyugtató. Húú… szerencsém van, az iskolatéma a kedvencem. Szép hosszan tudok beszélni a vizsgákról, sikerekről, tantárgyakról… csak ne remegne így a hangom, de hiába krákogok, nem segít. Margóék szerint pedig nincs mese, egy interjún folyamatosan beszélni kell. Mindegy, hogy mit, csak nyomni kell a szöveget megállás nélkül. Hát pedig nekem nincs mit mondanom tovább. Vagy kezdjem elölről?

Ez a menedzserkönyv tényleg jó dolog, ki gondolta volna, hogy így fog tetszeni a karriercélos bekezdés. Pedig elsőre micsoda bolondságnak tűnt! Beírni egy halom hazugságot, hogy minden vágyam egy multicégnél dolgozni. A másik önéletrajzba meg pont az ellenkezője került: minden vágyam egy kicsi, lehetőleg magyar cégnél elhelyezkedni. Olyan ez, mint egy olcsó zsibvásár: eladni, ami csak van. Talán csúnya dolog, de nincs más választásom, egy kezdőnek minden lehetőséget meg kell ragadnia. Kati szerint amúgy se érdemes lelkizni egy pályázaton, és az igazmondást se honorálja senki. A múltkor jól rá is fáztam, bevallottam az egyik ilyen öltönyösnek, hogy még soha nem dolgoztam sehol. Ma már rutinosabb vagyok, hosszan ecsetelem a nyári gyakorlatot, ahol minden munkafolyamatot remekül kiismertem. Pedig ha tudnák, micsoda gyakorlaton voltam én… Ferivel kint lógtunk a strandon, a néni a személyzetin meg szépen lepecsételte a papírom. De ki akart még tavaly dolgozni? Egyáltalán ki akar ezen a világon önszántából dolgozni?

Ez az öltönyös amúgy egészen szimpatikus. Kicsit félrecsúszott a nyakkendője, meg kéne igazítani. És van egy pecsét is az ingén… talán paradicsomos káposzta? Én meg még ma nem is ebédeltem. Csak nehogy korogni kezdjen megint a gyomrom, a mobilos cégnél pont a legnagyobb csöndben zendített rá, azt se tudtam, hova bújjak szégyenemben. Anya azt ígérte, estére fánkot süt…
Már megint az önéletrajzomat bámulja, mi van, meg akarja tanulni? Csak nehogy a nyelvtudásról faggasson, mert akkor kiderül, hogy mennyit lógtam az angolórákról. Mondjuk ez egy multicégnél nem túl nagy előny, de nem kötöm az orrukra. És még hátravan a feketeleves: a gyerekkérdés. Undok egy téma. Nem, nem, uram, dehogy akarok én szülni… ugyan, hova gondol, nőként gyereket hozni a világra… micsoda badarság, kimentek már a divatból a csecsemők… csak a munkának akarok élni.

Jaj, a fizetés! Ennél még a szülésprojekt is jobb téma. Képtelen vagyok egy értelmes választ adni, látja rajtam a bizonytalanságot. Pedig a menedzserkönyv is megírta, aki nem határozott, azt átverik. A felét se adják a reális bérének. Akkor jó lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy kevésből kell megélnem, de nekem egyszerűen nem jön a számra az áhított összeg. Csak habogok. Az öltönyös meg mosolyog. Azt ígéri, majd értesítenek. Persze, mind ezt mondja. Viszontlátásra még egyszer, te jó ég, nem nyújtottam kezet, na mindegy, viszontlátás, viszontlátás…