“Megbetegedett szeretet”, vagyis mit üzen az AIDS?

Minden betegség az egyensúly felbomlásának a jele. Thorwald Dethlefsen szerint (korunk nagy holisztikus szemléletű gyógyítója, tanítója) korunk két nagy betegsége, a rák és az AIDS nem más, mint a „megbetegedett szeretet”. (Én ideveszem a szívinfarktust is.)

Most (azaz) szerdán volt az AIDS-világnap (Staying Alive), ennek kapcsán spirituális beállítottságú, holisztikus szemléletű emberként magam is elgondolkodtam azon, hogy mit is üzen ez a világszinten egyre inkább terjedő betegség. (Ebben az írásomban csak az AIDS-re térek ki.) És vajon mért nevezi Dethlefsen ezt a „megbetegedett szeretetnek”? Sokszor írtam már én is arról a jelenségről, amiről olyan sokat és sokan kutatnak, beszélnek, az individualizációról. Azaz arról a főleg nyugati kultúrájú jelenségről és folyamatról, amiben az én, az egyén, az individuum elkezdi magát felfedezni, a saját egyediségét, és az egységben megélni a saját különállóságát. (Tudjuk jól, két azonos ujjlenyomat sincs.)

Ezáltal egyre nyilvánvalóbbá válnak az én-határok, a saját gondolat, vágy, érdek, vélemény, szándék stb… És ez nagyszerű, hisz ennek kellett jönnie! Ez fontos része az egyéni útnak és az egyéni (spirituális) felébredésnek. És az én-határok erősödésével megjelent a lehatárolódás és elhatárolódás is, ami ennek a folyamatnak szintén a természetes velejárója. Ezzel nemcsak építi, de bizonyos szempontból védi is magát az ember, ami szintén rendjén való. Csakhogy úgy tűnik, megint nem sikerült az aranyközépen maradni (ezt sem csodálom, egyik véglet többnyire a másikkal jár együtt), mert ezek a betegségek arra mutatnak rá, hogy átbillent az egyensúly, és elkezdődött az egó túlhangsúlyozása, fokozódik az elmagányosodás és az elszigetelődés.

Hazánkban az egyik legnépszerűbb társkereséssel is foglalkozó internetes portálon ez év májusában ünnepelték az egymilliomodik (!!!) regisztrálót. Ha leszámítjuk az egészen időseket és gyerekeket, az azt jelenti, hogy kb. minden 7. ember társat keres. (Ebben benne vannak a kapcsolatban élők is.) Miközben én-határaink kijelölésével egyre inkább elszigeteljük magunkat, annál inkább vágyunk a másikkal való eggyé válásra, a másikban való feloldódásra. Csakhogy ez veszélyes is lehet, hiszen ha megnyílunk valakinek, akkor sebezhetővé válunk. A szerelemben és az igaz szeretetben nemcsak a másikkal találkozunk, hanem általa magunkkal is, vagyis a saját „árnyék-énünkkel” is. Ezért olyan félelmetes az egész, és ezért is követel ennyi energiát. Ugyanis az egónk határait veszélyezteti, azt akarja, hogy kitárjuk önmagunkat.

A „tiszta szexben” viszont erre nincs szükség. Nem kell megnyílni, kötődni, kockáztatni az érzelmeket, egyszerűen „használjuk” a másikat a saját örömünkre. Ami persze lehet egy tisztességes „barter” is, csakhogy az AIDS mégis arra mutat rá, hogy globálisan valami nincs rendjén, valahol felbillent az egyensúly. Félünk a lelkünk megnyitásától és a sebezhetőségtől, ennek kompenzálásaként megnyitottuk a test határait. A szex elkezdett leválni az érzelmekről, a lélekről, és a testi szexualitás egyoldalú hangsúlyozása kibillentette az embert az egyensúlyából. Egyre többen vannak, akik könnyebben nyitják meg a testük én-határait, mint a lelkükét… (Ami adott esetben egyébként akár pozitív hatással lehet a lélekre is, tehát nem ennyire fekete-fehér a test-lélek szétválasztottsága!)

Dethlefsen szerint az AIDS végső stádiuma az árnyékvilágba süllyedt szerelemnek. „Az AIDS ekkor föloldja a test én-határait, így eléri, hogy a szerelemtől, szeretettől, másikhoz való kötődéstől levő félelem testileg váljon átélhetővé. Ily módon a halál is végső soron csak a szerelem megjelenési formája,  mivel a totális önátadást és az én különállásának feladását valósítja meg.”