Soma: A gödör aljáról felfelé vezet az út

Több mint húsz éve foglalkozom a lét alapvető törvényszerűségeit kutató, tanulmányozó bölcseletekkel: mind azt mondja, hogy a lét egyik alapvető törvényszerűsége, hogy mindenben

megnyilvánul a „hullámtermészet” (minden energia, ami rezeg, aminek frekvenciája van), és a mélypontok után váltás jön. Épp úgy, mint ahogy az apály, dagály, de akár a kilégzés-belégzés esetében is, elér valami egy telítettséget, egy önmagához képest való maximumot, amiből elindul egy változás, egy fordulópont. (Olyan nincs semmiben sem, hogy mindig és örökre csak le és le, vagy föl és föl – bár nyilván nem csak ezek az irányok léteznek – állítólag még a párhuzamosok is metszik egymást a végtelenben.)

Tavaly december 21-e előtt az egész világsajtó, média a korszakváltás hírével volt tele. Nemcsak a híres maja kalendárium számolt be arról, hogy lejárt egy korszak (az 5. Nap-korszak), de más kultúrák is ezt állították, hogy vége az emberiség egy korszakának. Sár- vagy vaskorszaknak és különféle más néven nevezték, a lényeg mindnél ugyanaz volt: elérkezett az emberiség az anyagba süppedtség legaljára. Ez azt jelenti, hogy állítólag még soha nem volt ennyire elszellemtelenedve, és ennyire elanyagiasodva a világ, mint most.

Durva és lelketlen

Ez a tanulságos és egyben durva, lelketlen történet is ezt mutatja. Még mindig ennyien „alszanak”, ennyien nem tudják, de még csak nem is érzik azt, hogy valójában EGYEK vagyunk, tehát minden, amit a másikkal kapcsolatban teszünk, érzünk vagy gondolunk, azt magunkkal kapcsolatosan is. (Ajándékként csatolom Hamvas Béla: A tükör törvénye című írását. A cikk végén olvashatjátok.) Ha a másik halálát/életét nem tudjuk tiszteletben tartani, akkor a magunkét se. („Adva kapsz” ősi törvénye.)

Lefagytak az érzelmek, lefagytak a szívek, akárcsak Móra Ferenc didergő királya, úgy jártak az emberek. Félnek, szoronganak, bezárultak. Nem tudom másképpen magyarázni ezt az embertelennek nevezhető történetet. De itt most nem az ítélkezés a lényeg – tudjuk jól, az csak lehúz –, hanem az, hogy mit tehetünk azért, hogy elkezdjük feloldani ezt az elképesztő közömbösséget, szeretetlenséget. József Attila pontosan megírta a Tudod, hogy nincs bocsánat című versében: „S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Engem az első, ami ilyenkor mozgat: a megértés. Vajon hogy jutottak el ide embertársaim, és miként értelmezhetem ezt a hozzáállást? Jó néhány érzéketlen (sőt gonosz) emberrel találkoztam, ha mélyebbre mentem, mindnél az volt az érzésem: ez legfőképpen védekezés. Valamikor annyira fájt neki valami (többnyire az, hogy a szüleiktől nem kaptak feltétel nélküli, valódi szeretetet), hogy azért, hogy ez ne fájjon annyira, bezárta, megkövesítette magát az illető. Valahol az van a mélyben, hogy ha megengedné, hogy együtt érezzen, akkor kifakadna a saját fájdalma, magánya is, amire talán nincs felkészülve, hogy elbírja.

Így hát nem marad más, mint hogy megértsük őket is, egymást és magunkat, és szeressünk. Bárkit, bármilyen körülmények között. Ez a legnagyobb – és legkeményebb-leglágyabb-legszebb-legfontosabb – feladat ezen a tanuló-tapasztaló bolygón. Hiszen mindenki csak a saját portája előtt söpörhet.
És ez fog belemenni majd a nagy közösbe is, aminek – ha tetszik, ha nem – mindannyian egyenrangú részei és részesei vagyunk.

Így hát – javaslom – gondoljunk szeretettel a holtra, és az „élő-holtakra” is, a lefagyott szívűekre. Mert már elindult az új korszak ( ennél jobban már nem mehetünk le kutyába…), és igen, itt vannak a minket támogató új erők, aki nyitott rá, érezni, látni fogja. Ráadásul ezáltal is formálódik a nagy közös…