“Anyja helyett a szeretet tartotta életben a babát”

A hír: Jól van az a baba, akit fogantatásának 27. hetében, három hónapig agyhalottként kórházban kezelt édesanyja méhéből császármetszéssel segítettek világra a debreceni szülészeti klinikán. A világon példa nélküli módon a szülés után a 31 éves agyhalott asszony öt szervét négy, szervátültetésre váró beteg kapta meg. A terhessége 15. hetében járó nőt agyvérzés miatt életveszélyes állapotban vitte mentőhelikopter a klinikára. A fiatal nőt megműtötték, de két nappal később beállt nála az agyhalál, a magzat viszont nemcsak élt, hanem az ultrahangvizsgálat szerint élénken mozgott. A váratlanul drámai helyzetbe került élettárs-apa, az asszony szülei és orvosai is rendkívüli döntés előtt álltak: hagyják-e meghalni a 15 hetes magzatot, vagy próbálják meg a szinte lehetetlent, fenntartani az agyhalott anya szervezetének működését, és felnevelni az anyaméhben a magzatot addig, amíg életképesen megszülethet a gyermek? Végül az élet mellett döntöttek. Tizenegy orvosi szakma összefogásának és kilencven napig tartó küzdelmének eredményeként született meg császármetszéssel a terhesség 27. hetében az egészséges, 1420 grammos baba. Kovács Tamás Szilveszter szülész-nőgyógyász egyetemi docens a sajtótájékoztatón felidézte: sokáig nem volt biztos abban, van-e joguk egy emberi lényt előre tervezetten arra ítélni, hogy anya nélkül jöjjön a világra, így élje le életét. Végül a találkozások a családdal győzték meg arról, hogy a gyermek az elhunyt anya továbbélését jelentheti majd a gyászoló apának és a nagyszülőknek.

Karafiáth Orsolya véleménye: Nem mérhetők össze egymással az életek, mindegyik élet ugyanolyan fontos. Ami most történt Debrecenben, szerintem az orvostudomány diadala és az emberségesség akár emberfeletti csodája. Sokszor elolvastam a hírt, és mégsem tudom meghatódottság, megindultság és a szívem összeszorulása nélkül tenni. Egy olyan esetről beszélünk, ahol félre kellene tenni minden rossz érzést és gyanakvást. Többen elszörnyedtek, és annak adtak hangot, hogy ilyet nem lehet tenni, ez már-már az emberkísérlet határát súrolja. Holott arról volt szó, hogy mentsük, ami még menthető, ebben az esetben egy gyermek és négy másik ember – akik megkapták a halott anya szerveit.  

Sokakat megijesztett a történet, és annak a bizonyítékát látták benne, hogy az orvostudomány már-már ördögi dolgokra képes, és meg is teszi ezeket, ha alkalma nyílik rá. Ám ebben az esetben egyáltalán nem szenzációhajhászásról volt szó – jó ideig nem is tették publikussá az esetet, mert nem az volt a cél, hogy a világ megtudja, milyen nagyszerű szakemberek ők, ráadásul nehéz döntéseiket mindvégig egyeztették a családdal. És a család természetesen azt akarta, hogy az anya életének legyen folytatása. Sok olyan esetet ismerünk, amikor természetes szülésnél csak az egyiküket lehet megmenteni: vagy az anyát, vagy a babát. Olykor többnyire egyértelmű a helyzet, hogy melyikük élete van veszélyben. De mindent megpróbálnak akkor is, hogy aki menthető, azt mentsék – függetlenül attól, hogy „egyedül marad-e” az, aki túléli. Soha még nem volt arra példa a világon, hogy ennyi idős magzatot sikerüljön megmenteni. És a csodának örülni kell.

Jogilag is bonyolult kissé a történet. Addig tekinthető egy ember élőnek (még ha kómában és gépeken is tartják életben), amíg van agyműködése. Az agyhalál után a beteg jogilag halottnak tekinthető. Felvetődik a kérdés, hogy etikus-e a nő testét úgymond inkubátornak használni, és hogy mennyire számít a hozzátartozók, elsősorban az apa álláspontja. Mivel rendkívül kevés ilyen eset volt még – a terhesség későbbi fázisában is –, konkrét jogszabályok (tudtommal) nincsenek.

Külön szíven ütött a tény, hogy az orvosok, nővérek beszéltek a magzathoz. Tudjuk, mennyire fontosak az anyaméhben kapott ingerek, és ez ebben az esetben, amikor magától az anyától nem érkezhettek hatások, amikor a szülő belső hangjai nem támogathatták a kicsit, különösen fontosak lehetnek. A későbbi következmények persze most még lemérhetetlenek, de hiszem, hogy a baba érzékelte a feléje áradó szeretet és a törődést, ami megágyazhat majd annak, hogy a lelke egészségesen fejlődjön. Az is biztos, hogy ha ennyire akarták őt, olyan családba érkezik, ahol várják, ahol meleg szeretetben tud felnőni. Minden döntésük ezt tanúsítja. Pedig ehhez is nagy erő kellett, nagy vállalás ez, elképzelhetetlenül nagy. Egy apa – és a többi hozzátartozó – csak akkor bólint rá erre, ha biztos magában és az érzéseiben. Az édesanya hiányát persze nem lehet pótolni, de szerintem nem is pótolni akarják majd, hanem azt a „mindent” megadni a kicsinek, amit emberileg csak lehet. Biztos, hogy az édesanyja is így akarta volna.