Én és a futás, hát, hogy is mondjam? Soha nem kereszteztük egymás útját, és ez elég diplomatikus megjegyzés. Sajnos a szüleim sem sportoltak, és én sem lettem egy atléta, kinézetre sem, de úgy különben se nagyon. Mivel koraszülött voltam, anyám állandóan etetett. Az első szavam se a szokásos unalmas mama vagy papa volt, hanem a jammég, ami azt jelentette, hogy van még. Mert mindig volt még mit enni, és anyám tolta is belém a vacsorát: egyél kislányom, van még! Én pedig rendes gyerek voltam, és ettem.
Felső tagozatban a tornatanár lett az osztályfőnökünk, aki annak ellenére, hogy legalább száz kilót nyomott, és a dupla tornaórákat a közeli borozóban vészelte át, simán felmászott a kötélen úgy, hogy a lábával nem érintette. Engem hol töltött káposztának, hol töltött galambnak hívott. A töltött káposztát egyébként jobban szerettem, mert utána azért mindig mondott valami kedveset is: Eszterkém, ahhoz képest, hogy milyen kis töltött káposzta vagy, egész jól futottál! Mi ugyanis az Erzsébet hídra jártunk futni, egyik oldalon Budára, majd a másik oldalon vissza Pestre. Lehetett sétálni is, de egyszer valamiért kipróbáltam a futást, és legnagyobb meglepetésemre egész jó eredményt értem el benne.
Fotó: Profimedia / Wavebreak
Aztán harminc évig mégis maximum száz méter volt a leghosszabb táv, amit futva tettem meg, amikor busz vagy villamos után kellett rohanni. A túlsúly sem könnyítette meg a dolgomat, úgyhogy minden egyes alkalommal, amikor elértem a járművet, és majdnem kiköptem a tüdőmet, megállapítottam, hogy a futás hülyeség, és borzasztó.
Tavaly valamiért mégis befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy legalább ki kellene próbálni, mit szeretnek ezen mások. Imádok túrázni, és amikor valamelyik hegyi ösvényen megelőz egy terepfutó, mindig arra gondolok, hogy milyen klassz lehet a természetben ruganyos léptekkel futni. Persze a terepfutók általában jól néznek ki, nagyokat lépnek, és nem akarnak éppen agyvérzésben vagy szívrohamban elhalálozni – merthogy az az igazság, hogy egy-egy kezdő városi kocogó néha elég félelmetes látvány.
Ettől függetlenül nagyon becsülöm azokat is, akik szó szerint vonszolják magukat a járdán, alig kapnak levegőt, vörös az arcuk, és egyszerűen rossz rájuk nézni, mert nekem is elkezd szúrni az oldalam akkor is, ha csak odapillantok. Mi tagadás, irigy is vagyok rájuk, hogy van bennük kitartás, és megteszik önmagukért, hogy felemelik a seggüket, és vacsora helyett futnak. El is határoztam, hogy egyszer az életben én is lefutok öt kilométert. Tudom, tudom, mások félmaratonra meg maratonra készülnek, de én a töltött káposztázástól indultam, úgyhogy nekem az 5000 méter is maga a csoda negyvenöt évesen.
Az internet tele van olyan fitneszapplikációkkal, amik segítenek lefutni az első öt kilométert. A próbaverzió általában ingyenes, később 3-5 euróért megvásárolhatjuk a teljes edzésprogramot. Érdemes végignézni, melyik milyen programmal dolgozik, de nagy különbség nincs közöttük, nyolc-kilenc hét alatt leszünk képesek általuk eljutni a kanapétól az öt kilométeres folyamatos futásig. Előzetes edzettség nem szükséges, aki képes 30 percet gyalogolni, az állítólag képes lesz futni is. Ez utóbbi állításban mondjuk azért annyira nem vagyok biztos, én ugyanis komoly túlsúllyal is képes voltam akár 40 kilométert legyalogolni egy erdei túrán, hegynek fel, hegynek le, de ötven méter futás után mégis az életemért küzdöttem.
Az applikáció mindenesetre megvolt, szereznem kellett még egy cipőt és egy jó fejhallgatót. Cipőre nem akartam sokat áldozni, annak ellenére sem, hogy ez állítólag a legfontosabb a futásnál – előre sejtettem, hogy nem érdemes túl nagy összegeket beletolni az új hobbimba, úgyhogy egy egyszerű edzőcipőben futottam, két hónapra pont megfelelt.
Zenét mindenképp hallgatni akartam futás közben, méghozzá vagy valamilyen Metallica-szerű gyors metált, vagy valami dübörgő technót. Csakhogy ezeket a zenéket hangosan kell hallgatni, különben semmit nem érnek, nem viszik előre a lábamat. Ha viszont hangos a zene, akkor nem hallom a saját lihegésemet, ami rosszabb esetben akár halálhörgéssé is alakulhat, és esetleg a szívbajt hozhatom azokra, akik ezt kénytelenek végighallgatni.
Fotó: Profimedia / Alamy
Számomra ezt volt a legnehezebb elengedni. Hangosan akartam hallgatni a zenét, de közben nem akartam folyamatosan arra figyelni, hogy halkan lélegezzek. Erre három hetem ment rá, mire végre valóban nem érdekelt, hogy ki figyel rám, csak dübörögjön a zene.
Hetente három edzésem volt, ötperces bemelegítéssel kezdtem, utána 25-35 perc edzés következett, majd újabb öt perc levezetés, végül a nyújtás. Igaz, a nyújtást elég sokszor elsunnyogtam, és hiába fogadtam meg, hogy keresek majd valami jó kis YouTube-videót, amit minden edzés után végigcsinálok, ez az esetek nagy részében elmaradt.
Az első héten még nagyon bizakodó voltam, ugyanis edzés gyanánt egy perc futás után másfél percet kellett sétálni, és ezt ismételgetni. Tempó nem volt megadva, így én inkább csak kocogtam, mint futottam. A második héten már másfél perceket kellett futni, összesen kilenc percet. Még ez is simán ment, de egyáltalán nem egy szökellő gazella képét mutattam, inkább egy vánszorgó fókáét.
A harmadik héten már három perceket is kellett egyben futni, ami ugye még messze nem egy maraton, nekem mégis nagyon hosszúnak tűnt. Komolyan megszenvedtem vele, de meg tudtam csinálni. Kezdtem úgy érezni, hogy van értelme az edzésnek, és kicsit jobb lett a kondícióm. A negyedik héten már volt ötperces futás is, és a leghosszabb gyaloglás lecsökkent három percre. Egyik alkalommal nem is tudtam folyamatosan öt percet futni, kicsit bele kellett sétálnom, de összekaptam magam.
A hetedik hétre jutottam el a húszperces folyamatos futásig, és én itt abba is hagytam volna, mert ez volt az a mennyiség, ami még nem esett rosszul. Húsz perc nagyon hosszú idő egy kezdő futónak, hat-hét zeneszámot is végighallgattam, mire végre letelt.
Fotó: Profimedia / Alamy
Mindenesetre a nyolcadik hét végére 37 perc alatt végül sikerült lefutnom az öt kilométert. Sajnos ezt futásnak nem igazán nevezném, inkább tényleg csak a kocogás kategória volt, tempós zene ide vagy oda. Lehet, hogy kicsit gyorsabban is ment volna, de amikor gyorsítottam, nagyon elszállt a pulzusom, 180-as pulzussal futni pedig nem túl egészséges, így kénytelen voltam lassítani.
Persze ha több örömöt éreztem volna futás közben, akkor az edzettségi szintem növelésével a pulzusom is sokkal jobban alakult volna egy idő után, még az is lehet, hogy eljött volna az a pillanat, amikor elkezdem élvezni a futást. Én viszont, bár a mozgást megszerettem, inkább kardiógépeken tolom az edzőteremben, mintsem futva az utcán. Minden tiszteletem a futóké, akik közé én is tartoztam nyolc hétig!
