Klímakrízis: újabb kihalási hullám felé közeledünk

Melankólia, düh, gyász, szorongás az egyik, tagadás, harácsolás, hárítás, mások hibáztatása a másik oldalon – ilyen sokfélék a fokozódó klímaváltozás jeleire adott reakciók. Már-már a politikai vitákban szokásos indulati töltéssel esnek egymásnak ismerősök a közösségi oldalakon: „Hagyjuk már ezt a klímahisztit! Ha téged annyira bánt a klímaváltozás, minek szültél annyi gyereket?” Ki ne akarná erre anyaoroszlánként vérét venni a másiknak – miközben belül mindkettőt ugyanaz a félelem feszíti, csak különböző reakciókat adnak rá. A természeti népek bölcsek: „uggianaqtuq” – mondja a grönlandi inuit közösség, amikor egy barát furcsán kezd viselkedni. Egy ideje így beszélnek a megkergült időjárásról is.

Fotó: Getty Images

Cikksorozatunkkal elsősorban azokhoz szólunk, akik tudni szeretnék, hogyan készüljenek föl. Középtávon sem mindegy ugyanis, hogy hol, milyen településen laksz (erdőszélen, vízparton, faluban vagy mondjuk lakótelepen), mivel foglalkozol te magad, illetve milyen szakmát ajánlasz a gyerekeidnek. Mennyit közlekedsz (és mivel), van-e földed, és tudod-e művelni, vagy épp most készülsz eladni, mert fölveri a gyom? Tervezel-e külföldi munkavállalást, ingatlanbefektetést vagy egzotikus utazást?

Tisztázzuk: egyáltalán számít-e, ha klímaügyben hit helyett az eszünkre hallgatunk, és elkezdünk cselekedni, vagy harminc-ötven év múlva úgyis vége mindennek, és addig legalább éljünk úgy, mintha nem lángolna körülöttünk a világ, úgy képletesen, mint valóságosan? A klímatudósok egybehangzóan állítják, hogy számít. Ugyanis ha sikerülne a melegedés mértékét az iparosodás előtti szinthez képest 1,5 Celsius-fokon tartani, akkor nem indulnának be azok a folyamatok, amelyek olyan radikálisan felborítanák a Föld klímáját, hogy az az emberiség életben maradását veszélyeztetné. Tehetünk-e ezért mi magunk, egyének? A légkör 1 Celsius-fokot már melegedett, az 1,5 fokot pedig a jelenlegi trendek alapján 2030 és 2052 között lépjük át. Matematikai esély azonban ma még van rá, hogy megállítsuk a folyamatot  – hangoztatják a szakértők.

Honnan tudjuk, kinek higgyünk?

Kezdjük a kulcskérdéssel: honnan tudjuk, hogy változik a klíma, és nem csak hol ilyen, hol olyan az időjárás? Miért baj, ha változik, és honnan tudjuk, hogy mi vagyunk érte a felelősek? Ezek a kérdések kitűnő terepet adnak a fake news iparágnak: mindenről és mindennek az ellenkezőjéről is lehet olvasni, az azonban kijelenthető, hogy a nagy külföldi világszervezetek éves jelentései és a nagy múltú hazai tudományos intézmények közleményei nem hazudnak. Azoknak a híradásoknak érdemes hinni, amelyek ezekre hivatkoznak. Megbízható forrás például a Világ Meteorológiai Szervezetének (WMO) éves jelentése, illetve a Magyar Meteorológiai Szolgálat honlapján a klímaváltozás főbb folyamatait elemző, ábrákkal bőségesen ellátott összefoglaló a Föld egészére, illetve kifejezetten Magyarországra vonatkozóan.

A WMO jelentésének legizgalmasabb része az utolsó nyolc oldal, amely a klímaváltozás emberiségre vonatkozó kockázatait foglalja össze, rámutatva a mezőgazdaság és az élelmiszerbiztonság, valamint a klímaváltozással összefüggő elvándorlás terén mutatkozó veszélyekre, illetve a hőhatás okozta egészségügyi és környezeti hatásokra.

Oké, tegyük fel, hogy baj van – de tényleg mi okoztuk?

Attól függ, érdemes-e azon töprengenünk, mit tehetünk, hogy van-e ráhatásunk a folyamatokra. Ha a klíma gyors és kedvezőtlen változását magunk okoztuk, akkor talán lassítani, netán visszafordítani is tudjuk. De mennyire lehetünk ebben biztosak?

Klímakutatók szerint a klímaváltozás főként három párhuzamosan ható okra vezethető vissza:

1. az éghajlati rendszer belső ingadozásaira;
2. természetes külső tényezőkre;
3. az emberi tevékenység okozta hatásokra.

A magunk felelőssége e hármasból ugyan csak egy tétel, de az igen jelentős: azt a hatást, amely miatt a jövő század közepére a Föld hőmérséklete magasabbra emelkedhet, mint a történelem során valaha, egyértelműen mi idéztük elő az üvegházhatást okozó gázok – a szén-dioxid, a metán, a dinitrogén-oxid és a halogénezett szénhidrogének – extrém mértékű kibocsátásával.

Ismeretes, hogy a földtörténetben jégkorszakok és felmelegedések váltakoznak. Mi most egy több tízezer éve tartó jégkorszaknak a – csillagászati, klimatikus értelemben véve – felmelegedési fázisában vagyunk. Miután legalább 300 ezer éve él a maihoz hasonló ember a Földön, átélhettünk már ilyesmit. A mostani klímaváltozásnak azonban van egy fontos jellegzetessége: rendkívül meredek a melegedés íve. A probléma a népességrobbanásban gyökerezik, magyarázza Dr. Kröel-Dulay György, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (korábban a Magyar Tudományos Akadémia) Ökológiai és Biológiai Intézetének tudományos főmunkatársa.

„Az 1800-as években körülbelül egymilliárd ember élt a földön, 1930-ban már csaknem kétmilliárd, most pedig már a nyolcmilliárd felé közelítünk. Egyre jobban élünk, egyre több erőforrást használunk, az erdők helyén városok, a mocsarak helyén szántóföldek vannak. Átalakítjuk a Föld felszínét és légkörét: műtrágyázunk, üvegházgázokat juttatunk a légkörbe. Mint amikor az ember bőrfelületének nagy része megsérül, megég, és a maradék már esetleg nem tudja ellátni a szükséges funkciókat, úgy a Föld korlátozott erőforrásai sem lesznek elegendőek nyolcmilliárd ember eltartásához. Az, hogy a földi átlaghőmérséklet a 20. század eleje óta 1 fokot emelkedett, még nem mond sokat. Fontosak a területi egyenetlenségek is: a tengerek ennél kevésbé, a szárazföldek viszont 1,3 fokkal melegedtek. A magyar meteorológiai szolgálat adatai szerint nálunk a nyár még erőteljesebben (1,5-2 fokkal) melegszik. A Föld egyes részeit összehasonlítva látszik, hogy a skandináv területek jobban melegednek, a trópusok kevésbé. A klímaváltozás másik jellemzője a szélsőséges időjárási jelenségek gyakoribbá válása, minden irányban: intenzívebb csapadékesemények, hosszabb száraz időszakok egyaránt jelentkeznek. A melegedés gyorsuló trendet mutat: míg a 20. században inkább az évtizedenkénti 0,1 fokos emelkedés volt jellemző, most már ez 0,2, de ebben is van hullámzás.”

Hogy milyen arányban felelős a változásokért az emberi tevékenység, illetve mennyiben köszönhető mindez a természetes hatásoknak, annak megállapításában globális éghajlati modellek segíthetik a kutatókat. A földi átlaghőmérséklet alakulását szimulálva úgy tűnik, hogy az utóbbi ötven évben a melegedés értékei az Antarktiszt kivéve az összes kontinensen drasztikusan eltérnek a csak a természetes okok és a belső ingadozás figyelembe vételével szimulált értékektől. Mindezek alapján az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC, Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) szerint 90 százalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy „a globális átlaghőmérsékletben a 20. század közepe óta megfigyelt növekedés nagy része az antropogén (emberi tevékenység okozta) üvegházhatású gázok koncentrációnövekedésének tudható be”.

Fotó: Getty Images

Jó, hát majd megoldjuk ezt is, mint az ózonlyukat?

Volt már a klímaváltozáshoz hasonló „médiahiszti”, amikor nyáron mindennap az ózonpajzs vékonyodásával riogattak minket. Csakhogy annak a megoldása viszonylag egyszerű volt: leállították a barnaszén-tüzelésű erőműveket és a freongázzal működtetett hűtőgépek gyártását. Már látszik is a pozitív hatás. A klímaváltozás azonban sokkal komplexebb probléma, a szén-dioxid-koncentráció növekedését ugyanis több ágazatban véghez vitt radikális változtatásokkal lehetne csak korlátozni – hangsúlyozza Dr. Kröel-Dulay György.

Ráadásul máris sok időt vesztegettünk el arra, hogy meggyőzzük a kétkedőket. „Csaknem hetven éve tűnt föl a Hawaii szigetén működő megfigyelőállomás kutatóinak, hogy nő a légkör széndioxid-szintje – folytatja az ökológus. – Ebből arra következtettek, hogy ez melegedéshez fog vezetni – amit a nyolcvanas évektől már mérni is lehetett. Azonban kevés az olyan változás, amelyet száz százalékosan a klímaváltozással lehet összefüggésbe hozni. A gleccserek olvadása vitathatatlan jel, de a szélsőséges időjárási események már nem feltétlenül esnek ebbe a kategóriába. Ezért fontos ezekre felhívni a figyelmet, és tudatosítani, hogy valóban komoly a baj. A hőmérsékleti szélsőségek már most megmutatkoznak – az elmúlt százból a legmelegebb év 2018 volt. Az is feltűnő, hogy egyes területeken – ahol nincs intenzív emberi tevékenység – egyre magasabbra kúszik az erdőhatár. Fák nőnek ott is, ahol korábban a hideg ezt nem tette lehetővé. A tundrán, Norvégia északi részén, a Spitzbergákon vagy Grönlandon, ahol korábban csak zuzmók és mohák nőttek, már cserjék is megtelepednek. Japánban a cseresznyevirágzás idejét a kolostorokban több száz évre visszamenőleg feljegyezték a szerzetesek. A trend egyre korábbi virágzást mutat. Hazánkban a botanikusok mindig feljegyezték az orchideafajok virágzását a gyűjtéseiket dokumentáló herbáriumokban. Egy debreceni kutatócsoport összevetette ezeket az adatokat, és jól látható, hogy a 20. század első feléhez képest több orchideafaj korábban virágzik.”

Jogos a kérdés, ugyan mi a baj azzal, ha melegebb van, ha hosszabbak a nyarak Közép- és Észak-Európában, ha jobban növekednek az erdők, korábban virágoznak a növények? A kutató szerint ennek több árnyoldala is van, elég csak azt említeni, hogy az enyhébb télben olyan kórokozók tudnak áttelelni, amelyek eddig nem, és hatalmas pusztítást tesznek az erdőkben, a mezőgazdaságban, és eddig ismeretlen járványokat okozhatnak.

„A változások következményeit nehéz kiszámítani – osztja meg a tudósok aggodalmait Kröel-Dulay György. – Amazóniában például – ahol most már hetek óta égnek az esőerdők – a nyolcvanas-kilencvenes években jobban növekedett az erdő, amit a melegedéssel magyaráztak. Ha a növények gyorsabban növekednek, az jó, hiszen a légkörből több szén-dioxidot vesznek föl. Kiszámolták, mi lehet az oka annak, hogy az ember által kibocsátott széndioxid-mennyiségnek csak a fele van jelen a levegőben, és arra következtettek, hogy a melegedés miatt a növények is intenzívebben nőttek, több szén-dioxidot vettek föl, illetve az óceánok is többet nyeltek el. Ha ez a hatás nem lenne, még nagyobb lenne a melegedés mértéke. A földi ökoszisztéma-rendszerekben levő önszabályozásnak tehát van negatív visszacsatolás eleme – minél több van valamiből, annál többet vesznek fel belőle a rendszernek azon elemei, amelyek használják. Azonban vannak pozitív visszacsatolások is – másképpen ezeket öngerjesztő folyamatoknak nevezzük. Ha meleg van, és olvad az északi sarki jég, ez azt is jelenti, hogy kevesebb az a felület, amely képes visszaverni a hőt. A jég nagyon kevés hőt nyel el, de ha megolvad, csökken a visszaverő képessége, és több hőt nyel, amitől még inkább olvad. Grönlandon egyre több eső esik, és egyre kevesebb a hó. A grönlandi jég felszíne annyira olvad, hogy vékony vízréteg borítja, amitől sokkal több energiát nyel el. Ráadásul moszatok tudnak megtelepedni rajta, amitől sötétebb lesz a jég felszíne, és még több hőt nyel el. Ez tehát öngerjesztő folyamat, amely megsokszorozza az olvadás intenzitását. Az a gond, hogy a visszacsatolások kiszámíthatatlanok. Emiatt a tudósok óvatosan fogalmaznak, hiszen a probléma komplex, és nem egyszerű cselekvési terveket készíteni. Ha viszont a bizonytalanságot hangsúlyozzuk, az a politikusok számára azt jelenti, hogy mégsem olyan nagy a probléma, az egésszel nem is érdemes foglalkozni. De sajnos az is lehet, hogy még annál is rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. A rendszer tehetetlenségével magyarázható, hogy mi ugyan százötven éve pumpáljuk a légkörbe a szén-dioxidot, de az csak mostanában kezdett problémát okozni. Tehát ha holnaptól abbahagyjuk a szén-dioxid kibocsátást, a grönlandi olvadás nem áll meg, több száz év múlva kerül ismét egyensúlyba. Ha sikerülne megtartani a klímaváltozást ezen a szinten, ahol most tartunk, azzal egy kis időt nyerhetünk, míg ha csak ötven év múlva teszünk lépéseket, addigra már nagyon nagy lesz a baj.”

Rossz hír: az emberiség kihalásának eshetőségét sem lehet kizárni

A számítások egyértelműen azt mutatják, hogy a melegedés gyorsulását az emberi tevékenység generálja. „Voltak ennél nagyobb melegedések is az elmúlt évezredek során – emlékeztet Dr. Végvári Zsolt ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Duna-Kutató Intézetének igazgatója –, például amikor víziló élt a Rajna mentén. Csakhogy ezek nem voltak ennyire gyors üteműek, tehát tudtak alkalmazkodni az élőlények. Az élővilágnak van egy kiterjedt képessége az alkalmazkodásra: a madarak például a vonulási útvonalaikkal alkalmazkodnak. A sarki csér tölti a legtöbb időt vonulással: évente kétszer körberepüli a Földet. Nyár végén az Északi-Jeges-tengertől indul, és a partok mentén az Antarktiszig mintegy 20 ezer kilométert halad. A lapos csőrű víztaposó is igen mobilis: Észak-Skóciában költ, és Kanadán keresztül vonulva Ecuadorban telel. A trópusokon a csapadékeloszlás szezonális változását szintén vándorlással követik az állatok. Ezt akkor tudják megtenni, ha a változások nem járnak együtt szokatlanul gyors és jelentős élőhelyváltozással, illetve ha van számukra tér. Ám ha egy magashegységben élő fajta a melegedés miatt szeretne észak felé tolódni, de mondjuk arra már csak lakott területek vagy sípályarendszerek vannak, akkor ez az állomány kipusztul. Különösen sérülékenyek a röpképtelen rovarok. Volt már a Föld története során több kihalási hullám is, ezeknek geológiai, csillagászati vagy klimatikus okai lehettek. Most sokak szerint egy újabb kihalási hullám felé közeledünk. Nem tudjuk, hogy az emberre nézve ez milyen következményekkel jár, de az eddigiekből az látszik, hogy a nagy kihalások fő vesztesei a csúcsragadozók – és hát mi azok vagyunk. A klímaváltozások új fajok keletkezését is hozzák. Jelenlegi tudásunk szerint a megváltozott klimatikus körülmények az emberré váláshoz is nagyban hozzájárultak. Az ember-csimpánz kettéválását sokak szerint épp egy klimatikus folyamat eredményezte: a Rift-völgy elnevezésű óriási hasadék keletkezése 15 millió évvel ezelőtt – amelytől nyugatra nedves a klíma, keletre száraz –, oda vezetett, hogy az emberszabású majom és az ember közti átmenetet jelentő Australopithecus felállt. Mivel a szárazság miatt kipusztultak a fák, földi életformára kellett váltania.”

Egy biztos: elrepülni nem tudunk, nincs is hová. Bámulatos civilizációs teljesítményünket a tudósok megjutalmazták azzal, hogy a földtudományokban teljesen új földtörténeti korszakot jelöltek ki, az antropocén nevet adva neki. Ez azt jelenti, hogy életformánkkal, lenyomatainkkal több millió évre kihatóan fémjelezzük az érát, amelyben élünk. Jó lenne ezt majd valami időkapszulában tudatni azokkal az értelmes lényekkel is, akik tanácstalanul töprengnek a romjainkon, találgatva: ugyan miféle szerzetek hagyhattak maguk után ennyi le nem bomló PET-palackot, betont és nukleáris hulladékot?

Fotó: MTI / Manek Attila