A Száraz Novemberbe nem azért kezd bele az ember, mert alkoholproblémája van, hanem mert úgy tudja, hogy nincs, tehát puszta kíváncsiságból. Engem nyilván az érdekelt, hogy végig tudom-e csinálni, és nem azért, mert attól tartottam, hogy nem tudom megállni ivás nélkül – arra voltam kíváncsi, mások megállják-e, hogy beszóljanak miatta. Na jó, az is érdekelt, hogy én meg tudom-e állni.
Mi ez egyáltalán?
A Száraz November kampány a túlzott alkoholfogyasztás visszaszorítását célozza. Ez egy önként vállalt, kollektív projekt, amelynek köszönhetően a résztvevők megtanulnak nemet mondani az alkoholra, és más programokban találnak örömöt. Idén az egyetemisták álltak a középpontban, méghozzá azért, mert amíg a teljes lakosság körében a 19-26 évesek 30 százaléka nem fogyaszt egyáltalán alkoholt, addig az egyetemistáknak csak 10 százaléka nem iszik. Emiatt ez kockázatos életszakasz, amely után sokan alkoholproblémákkal küzdenek.
Tökéletes alany vagyok egyébként a Száraz Novemberre: bár egyetemista nem vagyok, iszom, méghozzá lelkiismeret-furdalás nélkül, de csak akkor, ha van mit: én magamtól egy lépést sem teszek azért, hogy legyen a közelemben alkohol. Mondjuk, az is igaz, hogy ha van, akkor azt meg is iszom, úgyhogy inkább nem is tartunk itthon semmit. Sátoros ünnepekkor van úgy, hogy felgyűlik mindenféle finom ital, na, olyankor addig isszuk, ameddig van. Mármint nem egyszerre, csak minden este egy-egy pohárral, hogy lelazuljunk. Aztán ha elfogyott, akkor alkohol nélkül is lelazulunk, legfeljebb megmasszírozzuk egymás talpát, meg ilyesmi, ha sok volt aznap a feszültség. És persze olyan is van, hogy éppen van otthon alkohol, de elfelejtünk este inni, mert nem úgy jön ki a lépés, szóval messziről sem vagyok függőnek nevezhető, csak iszom.
Ahogy a legtöbb magyar.
Mindenki iszik – mondta egyszer magától értetődő természetességgel a híres magyar költőnő. Természetesen, mindenki.
Na most, éppen emiatt, mármint hogy mindenki iszik, és volt is alkohol, két nappal később kezdtem a Száraz Novembert. Az úgy volt – ó, mennyi magyarázkodás kezdődik így! – hogy az iskolai őszi szünet belenyúlt a novemberbe, mi meg éppen együtt töltöttük a szünetet az ország egyik híres borvidékén a barátainkkal, akikkel inni szoktunk, meg sokat nevetni. A kettő, mármint az ivás és a nevetés időnként egybeesik, máskor nem, vagyis ivás nélkül is értékeljük egymás társaságát.
A helyszínt nem szándékosan választottuk úgy, hogy borvidék legyen, de ha már így alakult… Szóval, ott voltunk Sopronban, esténként beültünk egy-egy hangulatos vendéglőbe vacsorázni, és először a találkozás örömére, aztán „nicsak, meggypálinka, kóstoljuk meg”, majd pedig „de jól esne egy kis helyi kékfrankos ehhez a szarvaspörkölthöz” felkiáltással gyakorlatilag végigittuk a vacsorákat. Nappal nem ittunk, mert vezettünk, meg különben is, volt velünk egy csomó gyerek.
Jelenet a Kolosszus[sc_cts_position slug="roadblock020" clear="1"] című filmből
Étel, ital, két jó barát
Az ivás bizonyos szinten hozzátartozik a hétköznapjaimhoz. Na nem úgy, hogy minden rólam készült fotón ott van egy borospohár (bár előfordult már ez is), de ugyanúgy iszom alkoholt, ahogy például húst eszem. Nem akarok túlzásokba esni, de nem is fosztom meg magam tőle. Mert igen, lemondásként élem meg, ha nem iszom, amikor akár ihatnék is a többiekkel. Szeretem, hogy ellazít, vicces leszek tőle, és igen, az ízét is szeretem a finom italoknak. Meg szakmai ártalom is valamennyire,
ital nélkül nincs gasztronómia, és akkor most megint visszakanyarodtunk az alapkérdéshez, hogy mennyire része a hétköznapoknak az ital. Nagyon.
Aztán ott van a nappali ivás kérdése. Eleinte soha nem ittam világosban (eltekintve néhány kivételes esettől, amikor szabadságon voltunk). Korábban azért, mert mindig menni kellett a gyerekekért, tehát vezettem, most meg már, hogy önjárók lettek, azért, mert úgy nem lehet edzésre menni, hogy az ember ivott. Vagyis lehet, csak a kettő üti egymást, mint a kereszténység és a jóga. Vagy mint a buddhizmus és a véráldozat, na. Nem férnek össze.
Aztán elmentünk Párizsba, és minden megváltozott. Ott találkoztam ugyanis azzal a csodával, hogy az emberek, teljesen természetes módon, az ebédhez is bort isznak. Ez nekem roppant mód megtetszett, főként azért, mert nem vagyok édesszájú, mondjuk ki: utálom az üdítőket, palackozott vízért viszont elvből nem adok pénzt. Csapvizet kérni snassz – kivéve Párizsban, ahol azonnal az ember elé teszik a vizeskancsót, a „mit iszik?” kérdést pedig úgy értik, hogy milyen bort. Csodálatos volt, feledhetetlen!
Ez a praktikus szokás aztán begyűrűzött hozzánk, akkortól kezdve az ebédhez is elkortyoltam egy pohár kellemes bort. Ez a szokás maga után vonta az alkoholkalkulátor készségszintű használatát is, ami egy rendkívül hasznos app: a testsúly, a nem és az elfogyasztott ital fajtájának és mennyiségének megadásával kiszámolja, hogy mikor tűnik el végleg a szervezetből az alkohol, vagyis mikor ülhetek legközelebb kocsiba. Ez a tudás pedig, ha azt mondom, hogy a lejtőn való elindulást jelentette, akkor még nagyon finoman fogalmaztam.
Szóval úgy éreztem, éppen itt volt az ideje, hogy beleálljak a Száraz Novemberbe, és megnézzem, van-e még élet alkohol nélkül. Jelentem: van. Hogy milyen volt? Hát, semmilyen.
Mármint semmi különös nem történt. Visszatértem a normál ügymenethez: nem volt otthon alkohol, mert nem vettem, így nem is ittam, és nem is hiányzott.
Jegyezzük meg, hogy a november egy nagyon jól kiválasztott időpont az absztinenciára, nem úgy, mint a műanyagmentes július fesztivál- és nyaralásszezonban, de ebbe most ne menjünk bele. Novemberben ugyanis semmi nincs, mármint azon kívül, hogy a legreménytelenebb hónap, talán még a januárt is übereli, de ez ugye véleményes, van, aki pont ezt szereti. De hát idén még az idő is gyönyörű volt, erre sem lehetett volna fogni, ha elbuktam volna, habár tényleg nyomorultnak érezném magam, ha a reménytelenségből kiutat keresve gördült volna le egy kupicával.
Egy esemény mégis volt: anyukám névnapja, aki szintén meglehetősen jó ízléssel választja ki a legfinomabb italokat az efféle összejövetelekre. Ez alkalommal is úgy várt, hogy hozatott nekem Pannonhalmi Tricollist, amit úgy szeretek, de hát ki kellett, hogy ábrándítsam, fájdalom, ma nem iszom. Amit annál is könnyebb volt megtenni, mert anyám az ilyesmit teljesen normálisan kezeli: soha nem tukmál semmit, szerinte mindenki el tudja dönteni, hogy mit szeretne enni és inni, mi esik jól éppen.
Természetesen ez az idillbe illő gondolkodás nem vonatkozott az asztal körül mindenkire, megpróbálom röviden összefoglalni az elhangzottakat:
- Mi ez a hülyeség, hogy nem iszol?
- Miért pont anyádat sérted meg azzal, hogy nem iszol, amikor a hónap elején még ittál?
- Miért pont novemberben tartod a Száraz Novembert, amikor anyádnak pont névnapja van?
Nem akartam válaszolni, inkább csak röhögtem, lényeg, hogy száraz maradtam.
Aztán egyszer csak ennek is vége lett. Most már itt a december, amit az adventi vásárban elfogyasztott forralt borral ünnepeltem meg. Kicsit fájt utána a gyomrom (gyanítom, nem a csúcsminőségű borokból készítenek forralt bort), meg a komfortérzetem sem volt az igazi, el is határoztam, hogy erre nekem semmi szükségem, milyen jó volt ital nélkül, nem is iszom többé. Na jó, ezen még én is elröhögtem magam, de csak azért, mert van realitásérzékem.
Hogy mire jó ez az egész Száraz November? Szerintem ez egy önismereti utazás. Egy hétköznapitól eltérő szituáció, amiben az ember megtud magáról bizonyos dolgokat. Én például azt tudtam meg, hogy fölösleges konfliktusokba már nem megyek bele, és senkinek sem fogom megmagyarázni, hogy mit csinálok a saját testemmel, ha nem rombolom magam.
Meg persze rendkívül megnyugtató, hogy akkor sincs a világon semmi, ugyanúgy a komfortzónámban maradok, ha nem iszom egy hónapig. Időnként azért nem árt meggyőződni az ilyesmiről, biztos, ami biztos.
