Nagyjából a karanténlét második hetében vetődött fel a baráti körömben, hogy meg kellene már próbálnunk együtt a közös Zoom-partizást, hogy legalább egy péntek vagy szombat este imitálni tudjuk a jó öreg kocsmai beszélgetéseket. Lelkesen, nagy örömmel vetettem magam a kanapéra este tízkor a két gyerek elaltatása után: ölemben a laptop, kezemben egy sör, a kamera másik végén pedig a barátaim, akikkel normális esetben végtelen órákat tudok elbeszélgetni a semmiről is. Az élmény mégsem volt az igazi. Nem éreztem azt a feltöltődést, amit normális esetben érezni szoktam a velük töltött idő után, sőt, ami azt illeti alig két órát bírtam, és úgy befáradtam, hogy ha nem lépek ki a beszélgetésből, ott helyben elalszom a laptopomra borulva.
Másnap próbáltam visszagondolni, mi lehetett a baj, miért nem tudtam elengedni magam, de akkor még próbáltam arra fogni, hogy biztosan fáradt voltam a gyerekek miatt: egy kevésbé fárasztó nap után talán jobban ment volna. A következő hetekben még két Zoom-partihoz csatlakoztam, de az eredmény nem lett jobb, sőt. Fárasztónak éreztem a kamera előtt töltött időt, és hiába voltam olyan emberek társaságában, akiket egyébként nagyon szeretek, a végén kifacsarva, lemerülten feküdtem le aludni. Nem ezt várja az ember a barátaival együtt töltött időtől. Mint kiderült, az érzéssel nem vagyok egyedül: a videokonferencia-bulizás sokakban okoz szorongást.
Fotó: Dominic Lipinski/PA Images via Getty Images
Online miért fárasztóak a barátaim?
Dr. Hilarie Cash, az online addikciók szakértője szerint a konferenciabeszélgetések több okból is fárasztóak lehetnek. Egyrészt zavaró lehet, hogy ilyenkor nem nézünk egymás szemébe, másrészt pedig nagyrészt kimarad a kommunikációnkból a nonverbális rész, a beszélgetőpartnereink testbeszédéből csak keveset láthatunk. Ami azonban ennél is fontosabb – fejtette ki a szakértő a bustle kérdésére – , hogy az online találkozásokkor elmarad az úgynevezett limbikus rezonancia, ami szociális élőlényként elképesztően fontos számunkra.
„A limbikus rezonancia egy olyan energia, ami felszabadul bennünk a személyes találkozásokkor. Amennyiben olyan emberekkel találkozunk, akikben megbízunk, és akik mellett biztonságban érezzük magunkat, az agyunk limbikus részében neurokemikáliák szabadulnak fel, melyek sokat segítenek az érzelmi és pszichológiai kiegyensúlyozottságunkban. Ezt a jutalmat azonban nem kapjuk meg, ha csupán online társalgunk a barátainkkal, így maga az élmény nem lehet ugyanolyan kielégítő.”
A szakértő szerint így egy konferenciabeszélgetés inkább energiát vesz el tőlünk, nem pedig energiát ad, ami érthetően sokakat tölt el csalódottsággal egy-egy alkalom után.
Minden egy helyen
Sokunk számára rendkívül frusztráló, hogy a karantén óta az életterünk iszonyatosan beszűkült, és a teljes szociális életünk egyetlen térbe összpontosult. A családi, a munkahelyi életünk, valamint a barátainkkal való találkozások is mind egyetlen helyre, az otthonunkba összpontosulnak, és a pszichológusok szerint ez már önmagában kissé fárasztó. Képzeljük csak el, hogy karantén előtt ugyanabba a kocsmába járnánk dolgozni, ahol később a munkahelyi meetingeket tartanánk, oda szerveznénk a családi ebédeket, ott randiznánk és találkoznánk a barátainkkal is. Rosszul hangzik, igaz? Most nagyjából mind valami hasonlót élünk át, és ugyan érdemes megpróbálni, hogy elválasszuk, a lakásunk mely részén dolgozunk, és mely részén próbálunk kikapcsolódni, de ettől azért csodát nem érdemes várni: ettől még végig ugyanabban a lakásban maradunk.
A saját arcod zavaró látványa
Van egy fontos különbség a személyes és az online beszélgetések között: a személyes találkozók esetében az ember nem látja végig a saját arcát, márpedig Jamie Aten, a Wheaton College pszichológia professzora szerint a saját arc látványa rendkívül zavaró lehet azok számára, akik amúgy is önértékelési zavarokkal küzdenek, így számukra szinte lehetetlenné válik egy online konferenciabeszélgetés élvezete. Érdemes lehet kipróbálniuk, hogy a kamerát csak olyankor kapcsolják be, amikor ők beszélnek, ezzel is csökkentve azt az időt, amit a saját arcuk fürkészésével töltenek, csakhogy itt megvan az esély rá, hogy a kikapcsolt kamerájuk a beszélgetés többi résztvevőjét zavarja majd.
Fotó: Massimo Cavallari/Getty Images
Nemcsak a saját arcunk, hanem a többiek arcának látványa is lehet zavaró. Ha egy konferenciabeszélgetésben például együtt látjuk a legjobb barátainkat, az arra emlékeztet bennünket, hogy nekünk most így együtt inkább a törzshelyünkön kellene épp jól érezni magunkat, és ez az érzés is, és az ebből fakadó hiányérzet hozzájárulhat ahhoz, hogy ne élvezzük annyira velük az online konferenciázást.
A Zoom etikett szabályai
Az, hogy a szociális életünket online konferenciaprogramok segítségével éljük, majdnem mindenki számára újdonság, és épp emiatt még nem alakult ki az ehhez tartozó etikett. Bár a karantén első heteiben sokan még hatalmas örömmel fogadtuk a különféle beszélgetésekhez tartozó meghívókat, a karantén előtt gazdag szociális élettel rendelkezők közül többen arra lettek figyelmesek, hogy egy idő után elárasztják őket meghívókkal, pedig az ember normális esetben sem tölti minden estéjét bárokban és kocsmákban. Hogy lehet az ilyen meghívókra illedelmesen nemet mondani, amikor mindenki tudja, hogy úgyis otthon vagy és ráérsz? Aki a munkája miatt eleve sokat ül online konferenciabeszélgetéseken, legyen bármennyire is társasági ember, este már nem biztos, hogy a laptopja képernyője előtt akar üldögélni és az ismerősei arcát nézni, még ha papíron nincs is ennél jobb dolga.
Hasznos, ha a virtuális beszélgetéseink között hagyjuk, hogy némi idő teljen el, és ha lehet, ne szervezzük rá az egyik beszélgetést a másikra. Az online etikettszakértők szerint pedig a legcélszerűbb itt is a mértéktartás, és az őszinteség: bár a FOMO jelenség az online videokonferenciák esetében is létezik, ne csatlakozzunk egy beszélgetéshez, ha épp nincs hozzá kedvünk, és ha már ott vagyunk, de fárasztónak találjuk az élményt, nem szégyen azt mondani, hogy elfáradtunk, és inkább kilépünk a beszélgetésből.
Mivel a konferenciavideókon kevésbé működik az egymás szavába vágás, és nem igazán lehet klikkesedni, sokak számára az is zavaró, hogy ezek a beszélgetések inkább tűnnek hosszabb/rövidebb monologizálások sorozatának, mint valódi beszélgetéseknek, és a később csatlakozók miatt egyes sztorikat sokszor kénytelenek vagyunk akár többször is végighallgatni. Míg személyes helyzetben a csendeknek is megvan a szerepe – például egy bárban körbenézhetünk ez alatt, vagy ránézhetünk a telefonunkra –, online ez is zavarónak hat, olyan érzésünk lesz tőle, mintha nem lennénk elég elkötelezettek a beszélgetés iránt.
Az online konferencia egy nagy színpad
„Amikor egy online konferenciabeszélgetésben veszel részt, tudod, hogy mindenki téged figyel, amitől úgy érzed, hogy szerepelned kell, és ez extra nyomást helyez rád. Márpedig az állandó szereplés idegőrlő és rendkívül stresszes.”
– fogalmazott a BBC-nek adott interjúban Gianpiero Integlieri, a Clemson Egyetem fenntartható tanulással foglalkozó professzorsegédje.
„Egy videóhívás esetében sokkal jobban kell figyelnünk egymás arcára, mintha személyesen beszélgetnénk. Keményebben kell dolgoznunk, hogy a kieső nonverbális jelek egy részét beszéd és arckifejezések útján pótoljuk, ami sok energiát emészt fel. Az agyunk érzékeli, hogy hiába beszélgetünk egymással, a testünk nincs egy térben, márpedig ez egy olyan disszonancia, melynek a kezelése szintén felemészti az energiáinkat. Sokkal nehezebb így ellazulnunk beszélgetés közben. Ráadásul a videóbeszélgetéseink esetében sokszor előfordul néhány tizedmásodpercnyi késés a kép- és hangközvetítésben, ami azt jelentheti, hogy emiatt mások barátságtalanabbnak vagy kevésbé fókuszáltnak tarthatnak minket, ahogy mi is másokat.”
Lehet jól használni
Ugyan az online konferenciavideózást lehetővé tevő programok valóban növelhetik a szorongásunkat, és még az is lehet, hogy nem tudunk velük olyan jól kikapcsolódni a barátainkkal, ahogy azt a való életben tennénk, ez a cikk nem azért készült, hogy bárkit is lebeszéljünk róluk. A legfontosabb ugyanis, hogy ne szigetelődjünk el teljesen az emberektől karanténhelyzetben sem, és beszéljünk a szeretteinkkel és barátainkkal, hogy ezzel is elejét vegyük nemcsak a saját elmagányosodásunknak, hanem annak is, hogy mások magányosnak érezzék magukat. Azonban ne vigyük túlzásba, tartsunk mértéket, és ahogy az életben sem mennénk el minden egyes bulira, ahová meghívtak bennünket, itt sem kell minden egyes beszélgetéshez csatlakozni, csak mert lehetőségünk van rá.
Azt a hibát azonban nem szabad elkövetni, hogy azt várjuk, a régi életünkből visszakapunk valamit egy kiadós Zoomolás által. Egy konferenciavideózás sosem fog helyettesíteni egy nagy, családi ebédet, egy kocsmázást a munkatársakkal vagy egy jó hétvégi sörözést/fröccsözést a barátokkal. Ha nincsenek túl nagy elvárásaink, még az is lehet, hogy jól fogjuk érezni magunkat, sőt idővel akár egyre természetesebbnek érezhetjük majd, mert hozzászokunk az effajta kommunikációhoz. Az olyan társaságok, melyek működése amúgy is nagyrészt hosszú monologizálásra épül (például felolvasós könyvklubok vagy anonim alkoholisták), nagyrészt kiválóan tudták adaptálni magukat online környezetbe a videókonferenciázással, vagyis e programok hasznán nem érdemes vitatkozni, de ahogy mindent az életben, ezt is megtanulhatjuk jobban használni.
