A magyar oktatási rendszerrel kapcsolatban gyakran felmerül az a vélemény, hogy ezer sebből vérzik; szülőként magunk is tapasztalhatjuk a problémákat. A tanároknak rengeteg kritikája van a rendszer felé, sokszor halljuk, hogy alacsonyak a fizetések, magasak az óraszámok, a tananyag mennyisége pedig megterheli a diákokat. Ráadásul a pedagógusokat esetenként gyerekként kezeli a rendszer: nincs lehetőségük szabad tankönyvválasztásra, és eltúlzott mennyiségű adminisztrációval kell bizonyítani a pályára való alkalmasságukat. A pedagógus társadalom elégedetlenségét jelzi, hogy a szakma március tizenhatodikától határozatlan idejű sztrájkba kezdett. A megmozdulásban részt vevő tanárokkal, tanítókkal beszélgettük, tőlük kérdeztük, mi vezetett odáig, hogy beszüntessék a munkát?
Juli egy megyeszékhelyen található középiskola tanára, ő osztja meg velünk tapasztalatait, véleményét. A beszélgetések másik színhelye egy fővárosi általános iskola, itt négyen ülnek le velem egy asztalhoz: Éva és Dóra az alsó tagozatban, Fanni és Dávid felső tagozatban tanít. Március tizenhatodikán ötük közül egyik sem tartotta meg az óráit, holott mindannyian elkötelezettek a hivatásuk iránt, még a jelen körülmények között is tanítani akarnak, de most mégis úgy látják, hosszú távon csak úgy van esélye a pozitív változásoknak, ha „beleállnak” a sztrájkba.
„Nem tudom, hány órát dolgozom naponta, de az biztos, hogy négyet alszom”
A követeléseknek egyik pillére a bérek körüli anomáliákra vonatkoznak. „Negyven éve tanítok – kezdi Éva. – Elvileg nyugdíjba mehetnék, de nem tehetem meg, jelenleg 260 ezret keresek, és az ez után kapott nyugdíjból képtelen lennék megélni.” Az alacsony bérek miatt sokan vállalnak plusz órákat. esetleg félállást. Fanni egy ideig próbálkozott egy darab nyolcórás állásból megélni, de képtelen lett volna kifizetni az albérletét. „Volt, hogy kitaláltam: angol tanfolyamra szeretnék járni. Elkezdtem még plusz munkalehetőség után kutatni, hogy legyen rá a pénzem.”
Képünk illusztráció – a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium tüntető tanárai (Fotó: AKG)
Az alacsony bérek a tanárhiányt és a túlórákat húzzák maguk után. Egy pedagógus elvileg heti huszonkettő-huszonhat órát taníthatna, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenki a maximális óraszámban dolgozik. Ehhez jön hozzá a dolgozatok javítása, az órára való felkészülés és a szemléltető anyagok megalkotása. Dávid azt mondja, nem tudja, hány órát dolgozik naponta, de az biztos, hogy négyet alszik. Fanni egyszer kiszámolta a munkával töltött időt, heti ötvenhat óra jött ki. „A könyvelésnél harminckét óránál többet nem szabad beírni” – mondja. „Ha betegek vagyunk, sokszor akkor is bevonszoljuk magunkat az iskolába, mert nem szúrunk ki a kollégáinkkal, hogy még pluszban helyettesíteni kelljen nekik” – teszi hozzá Éva.
Józan ésszel belátható, ha egy szakma képviselő rengeteget dolgoznak, „cserébe” viszont kevés a fizetésük, akkor munkaerőhiány lesz az adott pályán. Juli munkahelye tanárhiánnyal küzd, például egy érettségire készülő osztálynak nincs állandó magyartanárja, helyettesítésekkel próbálják valahogy felkészíteni a diákokat a vizsgára. Náluk csapódik le az is, hogy egyes iskoláknál (elsősorban a megyében található községekben) hiányoznak a szakos tanárok.
„Azt tapasztalom, hogy a falusi gyerekeknek nagyon nehéz a középiskolás tempót tartani. Az előző osztályomban október környékén az egyik kislány zokogva iratkozott ki, és ment át egy szakmunkásképzőbe. Egy kicsi faluban járt általános iskolába, hatodikos korában meghalt a matektanára, a fizikatanár pedig felmondott, ettől kezdve ebből a két fontos tárgyból nem volt szaktanár, és mondjuk a testneveléstanár tartotta a fizikaórát. Nálunk pedig azzal szembesült, hogy képtelen behozni az általános iskolai hiányosságait.”
A szaktanárok hiányának orvoslására talán logikus megoldásnak tűnik az óraadó tanárok alkalmazása, akik „iskoláról iskolára járnak”, mindenhol megtartanak egy-két-három órát, aztán mennek tovább. Viszont ahogy Juli mondja „ez nem egy gyártósor, itt gyerekkel, ha úgy tetszik, emberi sorsokkal foglalkozunk”. A pedagógus munkája nem csak arról szól, hogy leadja az anyagot. A gyerekek igénylik a stabilitást, ha a tanár személyéről van szó, alsó tagozatban különösen.
Évát időnként anyunak szólítják a tanítványai.
Egy gyerek annak tud megnyílni (akár a tanulási vagy az otthoni problémáit illetőleg is), akit nap mint nap lát, akivel képes bizalmi viszonyt felépíteni. Ez pedig lehetetlen úgy, hogy a pedagógus az óra megtartása után azonnal távozik az iskolából. Ráadásul egy óraadó tanár nem tud délutánonként segíteni, amikor a gyerekek leülnek megírni a házi feladatot.
Diákok a tanárokért szolidaritás menet a Kossuth téren, március 16-án, a határozatlan idejű pedagógussztrájk kezdetének napján (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
„Hatalmas élmény, amikor egy gyerek rám mosolyog, de lassan csak ennyi jut nekünk”
Egyetlen tanár sem kerülheti ki a Nemzeti Alaptantervet és a kötelezően előírt tankönyvek szintén korlátokat állítanak fel. Fanni szerint a tananyag nem életszerű, akik megalkották, azoknak fogalmuk sincsen, hogy egy gyerek „hogyan működik”, mit és hogyan fog fel a világból, milyen igényei vannak. „Az állam pedig milliárdokat költ olyan tankönyvekre, amik igazából senkinek nem kellenek” – egészíti ki Éva.
Dávid, aki matematikát tanít, arról beszél, hogy a tanulás folyamata során nincs idő belemélyedni az anyagba. Sokkal célravezetőbbnek érezné, ha kevesebbet tanítanának, de azt mélyen „átrágnák”. „A NAT-tal alapvető probléma, hogy nincs idő tapasztalati tanulásra. Azokkal lehet haladni, akiknek vannak lehetőségeik, akiknek a szülei mondjuk még a magántanárt is meg tudják fizetni. De egy »vegyes társaságban«, ahol differenciálni kell, nem működik a dolog. A rendszer feltételezi, hogy ha elmondok egy definíciót, azt mindenki el tudja képzelni, de a valóságban nem így van. Például, ha tanuljuk az egy köbméter fogalmát, akkor nem elég, ha elmondom: egy olyan kocka, aminek mindegyik éle egy méter. Ahhoz, hogy mindenki értse, ki kell rakni az osztályteremben, mindenkinek oda kell mennie, megérinteni, beleállni. Nekünk, tanároknak az lenne a dolgunk, hogy felkeltsük a gyerek érdeklődését, de ehhez időre lenne szükségünk.”
A beszélgetések során sok minden más is szóba kerül, például az, hogy az elméletben a jövőre felkészítő iskoláknak mennyire hiányos a digitális felszereltsége. A rengeteg felesleges adminisztráció, az időnként abszurditásba hajló szakmai önellenőrzések és portfóliókészítés szintén problémát jelent. Dóra arról beszél, hogy nincs lehetőségük a létszámhiányt dolgozni akaró nyugdíjas kollégákkal orvosolni. Az ő óraszámuk ugyanis kötött, legfeljebb tizennégy órában dolgozhatnak az állami oktatásban. „Az egyházi és a magániskolákat illetőleg nincs ilyen megkötés” – teszi hozzá. A konferenciákon, szakmai továbbképzéseken való részvételt nem könnyíti meg, hogy csak a regisztrációs díj elérheti az ötvenezer forintot, és emellé jön a szállás és az utazás költsége. „Ráadásul, ha elmegyek, akkor a kollégáimnak helyettesíteni kell engem” – jegyzi meg Éva. A leginkább mellbe vágó történet a nyári táboroztatásokhoz kötődik. Egy esetben az egyik kistelepülés iskolájában a táboroztató tanárok egyhetes munkáját huszonötezer forint értékű CBA utalvánnyal honorálták. „Hatalmas öröm, amikor bemegyek az osztályba, és egy gyerek rám mosolyog, de lassan ez minden, amit kapunk” – mondja Fanni.
„Mi lesz az unokámmal, amikor majd bemegy az üres iskolába, ahol nincs már tanár?”
A gyerek érdeke, hogy tanuljon, iskolába járjon, ezek miatt egy elhivatott tanár (márpedig aki a pályán marad, az elhivatott) nagyon nehezen veszi rá magát a sztrájkra, most mégis eljutottunk odáig, hogy ez megtörtént. A nyilatkozó pedagógusok talán úgy érzik, „nincs hova hátrálniuk”. „Ősz óta folynak a tárgyalások – fejti ki Éva. – Nem kellett volna idáig eljutnunk, de süket fülekre talált minden. Meg kell mutatnunk, hogy ez így nem megy tovább. Nem magam miatt, mert én már nyugdíj előtt állok, hanem az unokám miatt. Vele mi lesz majd, ha bemegy az üres iskolába, ahol már nincs tanár? Odáig jutottunk, hogy mi vagyunk a társadalom lábtörlője, mert hülyék vagyunk, mert szeretünk tanítani.” Dóra szintén erősen fogalmaz: „Ki kell állni magunk miatt, ha nem, akkor megint mi leszünk a birkák. És túl sokáig voltunk azok.”
Pedagógusjelöltek a pedagógusokért szolidaritási demonstráció az Emberi Erőforrások Minisztériumának Akadémia utcai épülete előtt, március 16-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
„Ha nem sztrájkolnék, akkor azt üzenném, hogy minden rendben van, de ez nem igaz – mondja Juli. – Ezeknek a gyerekeknek joguk lenne ahhoz, hogy legyen elegendő óvónő, elegendő szakképesítéssel rendelkező tanár, de nincsen.
A negyvenegy évemmel én vagyok a legfiatalabb a tanári karban. Ez a sztrájk legfontosabb üzenete, történnie kell valaminek, mert nincs tartalék a rendszerben.
A sztrájknak nem csak a pedagógusok a részesei, ott vannak a diákok és a szülők, akiknek esetleg meg kell oldani a gyerekfelügyeletet a munkabeszüntetés idejére. Különböző kommentszekciókban időnként olvasni az egész nyarat végiglazsáló pedagógusokról, akik nem is érdemelnek magasabb fizetést, de a beszélgetésekben részt vevő tanárok úgy látják, a szülők szolidárisak. „A felső tagozatból csak egy-két gyereket küldtek be az iskolába” – meséli Fanni. Éva osztályából az összes tanulót otthon tartották. Juli munkahelyén ugyanez a helyzet, sorra kapták a támogató üzeneteket a szülőktől. De náluk a kamaszkorú diákok is hangot adtak véleményüknek. Tizenéves embernek már van saját világképe, amit nem feltétlenül szándékozik takargatni, ez így történt a sztrájk kapcsán is. Julinak erről is vannak élményei. „Az elmúlt hetekben többször odajöttek hozzám diákok a folyosón. Azt mondták, hogy Tanárnő, vállalják fel a sztrájkot, álljanak ki magukért.”
