Hogyan működik a dezinformáció? - Interjú Krekó Péterrel

Amit fontos az elején tisztázni: pontosan mi az a dezinformáció?

A szándékosan torz, hamis vagy kontextusából kiragadott, megvezető információ, amivel a kommunikátor tudatosan, szándékosan akar másokat becsapni.

Hogyan viszonyul a dezinformáció a félretájékoztatáshoz, az álhírekhez és az összeesküvés-elméletekhez?

A manipuláció mértéke lehet az egyik szempont, ami alapján osztályozni lehet. A félretájékoztatás így vizsgálva egy enyhébb kategória, erősebb fogalom nála az álhír, vagyis amikor teljesen tudatosan fabrikált, valóságnak nem megfelelő információ megjelenik úgy a médiában, hogy a készítő tisztában azzal, hogy amit közöl, az nem igaz, teljesen valótlan. Ami az összeesküvés-elméleteket illeti, ez olyan típusú dezinformáció, amiben van valamilyen konspirációs narratíva. Ha a mostani konfliktus során felmerült információkat nézzük, akkor ebbe a kategóriába tartozik az, amikor az orosz hadvezetés egyik fontos szereplője bejelentette, hogy az ukránok titkos laborokban olyan betegségeket fejlesztettek ki, amelyekkel az orosz embereket lehet megbetegíteni, vagy amikor arról volt szó, hogy egy titkos terv alapján akarják a NATO-országok nukleáris fegyverekkel ellátni Ukrajnát – egyik sem igaz. A külpolitikának és a sharp powernek, azaz a nem közvetlenül erőszakos, de ártalmas „fortélyos hatalmon” keresztüli politikai befolyásolásnak egy nagyon fontos elemét képezik ezek az összeesküvés-elméletek.

Az elmúlt egy hónapból milyen iskolapéldákat lehet mondani, amelyek jól mutatják, hogyan működik a dezinformáció?

Olyan példákat hoznék, amelyekre legtöbben hivatkoznak és amelyekkel Oroszország megpróbálta megindokolni ennek a háborúnak a létjogosultságát. Az egyik állítás az volt, hogy „nácitlanítani” akarják Ukrajnát. Ezzel áll szemben az, hogy más országokban is vannak ilyen szélsőségesek, hogy Ukrajnában a szélsőjobb a legutóbbi választáson be sem jutott a parlamentbe. Az pedig, hogy a hadsereg közelében vannak milicista csoportok, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ukrán kormány náci lenne. Már csak azért sem, mert az elnök Volodimir Zelenszkij orosz nyelvű zsidó családba született. A másik érv az volt, hogy népirtás történt a Donbaszban, de ezt olyan szervezetek sem támasztották alá, aminek Oroszország is tagja: EBESZ. ENSZ, Európa Tanács. Volt olyan indoklás is, hogy titkos amerikai-ukrán laborokban olyan kórokozókat fejlesztenek, ami csak az orosz polgárokat betegíti meg. De nem maga Putyin mondta, hogy az orosz és ukrán egy nép?

Az ukrán háború borzalmaira hívja fel az orosz utasok figyelmét egy kiállítás, amit kifejezetten az orosz dezinformáció miatt készítettek a vilniusi pályaudvaron (Fotó: Twitter)

Persze ettől függetlenül is nehéz lenne elképzelni, hogy lenne olyan vírus, ami csak az oroszokra jelent veszélyt. Végül, de nem utolsósorban jöjjön egy olyan állítás, ami a magyar sajtóban is sokat szerepelt, ez pedig az, hogy az ukránok nukleáris fegyverek kifejlesztésén munkálkodnak. Ezzel szemben az igazság az, hogy Ukrajna az 1994-es budapesti memorandum értelmében lemondott az atomfegyvereiről, és ugyan Zelenszkij egyszer megemlítette, lehet, hogy ezt újra kellene tárgyalni, de semmi konkrét lépés nem történt. Arról nem is beszélve, hogy azért mondtak le a nukleáris arzenálról, hogy Oroszország garantálja Ukrajna területi épségét. Hogy ehhez mennyire tartotta magát, az ugye nem kérdés.

Háborús helyzetben kik a dezinformáció fő célpontjai? A résztvevő – legyen szó akár támadó, akár megtámadott – országoknak a polgárai, vagy mindenki más is?

Igazából mindenki, de nyilván az első és legfontosabb célcsoport a konfliktust kirobbantó ország polgárai. Így van ez ennek a háborúnak az esetében is. Ahogyan az Oroszországot ismerő dezinformációs szakértők szoktak fogalmazni, ez egy posztmodern diktatúra, itt nemcsak a klasszikus, a cenzúrán alapuló megtévesztés dominál, és nemcsak arról van szó, hogy elhallgattatják, betiltják, ellehetetlenítik a kritikus hangokat, hanem megjelenik a modern dezinformációnak egy általános jellemzője, megpróbálják elérni, hogy az emberek megkérdőjelezzék azt, hogy egyáltalán léteznek-e tények, és ezért ugyanarról az eseményről több, egymásnak ellentmondó verziót is közölnek.  Jó példa erre az, amikor 2014-ben az orosz kormányzat több, egymásnak logikailag teljesen ellentmondó verzióval állt elő, hogy a maláj gépet kik hogyan lőtték le 2014-ben Donbasz felett. A modern propaganda inkább összezavarni akar, mintsem egy dologról meggyőzni, és ez persze nemcsak Oroszországban van ez így. Nyugaton és itthon is azt látjuk, hogy akinek nincsen erős véleménye ebben a kérdésben, azok kiváló célpontjai annak a dezinformációnak, ami alapvetően azt célozza meg, hogy a végén mindenkit bűnösnek tartson az ember.

Tegyük hozzá, ez egy védhetetlen háború, és azt is, hogy ebben az információs háborúban Oroszország vesztésre áll, hiszen az egész internet tele van a civil áldozatokról készült felvételekről. Erre persze jöhet érvként, hogy bezzeg az USA Irakban ugyanazt tette, vagy nézzük meg, mi történt Koszovóban, Afganisztánban – ami persze nem igaz. A whataboutism, a „nicsak, ki beszél!” elv, vagyis ha azzal jövünk, hogy bezzeg X és Y ezt és ezt csinálta, is lehet egy sikeres taktika, ennek eredményeként egy olyan cinikus világkép alakulhat ki a befogadóban, aminek alapján azt gondolja, mindenki gonosz, hogy mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza.

Sokak szerint már az igazságon túli, ún. post-truth világban élünk, Donald Trump elnökségi kampányával kapcsolatban lehet sokat olvasni róla, olyannyira, hogy 2016-ban ez lett az év egyik szava.

A fogalom maga nem új keletű, magát a kifejezést Steve Tesich szerb-amerikai drámaíró használta egy 1992‑es esszéjében, ahol az Irán kontra USA ügy és az öbölháború eseményeivel foglalkozott. A post-truth előretörése nagyon szorosan összefügg az internet, és azon belül a közösségi média megjelenésével. Ez utóbbi is látszatdemokratizálja a tudást, jól tetten érhető volt ez a pandémia kitörése után is, amikor a vírus-szkeptikusok azzal jöttek, hogy nekik a fehérköpenyesek ne mondják meg, mit gondoljanak és csináljanak, ők azt jobban tudják, és az ő véleményük is ugyanannyit ér. De miért használjuk a látszat szót? Mert továbbra is vannak véleményvezérek, továbbra is elitista a tudásszerzés és a vélemények alakítása.

Pont a járvánnyal kapcsolatos kutatások mutatták ki, hogy a legbefolyásosabb, legnépszerűbb álhíreknek, elméleteknek fő forrása az elit volt, vagy politikai szereplők, szervezetek, illetve celebek és újságírók. Csak mítosz, hogy ez a „nép szava”. A post-truth jelenlegi formájában tehát egyszerre terméke az angolszász vitakultúrának és a közösségi médiának. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy mindkettő eredendően rossz. A post-truth világ alapja, hogy nemcsak saját véleménye, hanem saját igazsága is lehet az embernek, hogy nincs végső forrása a tudásnak, hogy minden megkérdőjelezhető, minden relatív, hogy semmi sem igaz, de bármi lehetséges. Ha pedig elveszítjük a hitünket abban, hogy létezik objektíven megismerhető igazság, az nagyon ingoványos talajra visz minket.

Az, hogy a közösségi oldalak elsődleges hír- vagy információforrássá léptek elő, azzal nem nagyon lehet vitatkozni, de hogyan fér meg egymás mellett az, hogy az emberek mintha nagyon szkeptikusak lennének az írott sajtóval szemben, de van egy olyan réteg, ami mindent elhisz, amit a tévében lát, mégpedig annyira, hogy a családtagjaik hiába próbálják bemutatni, hogy ők mit tapasztaltak, mi a valóság. Ezzel nagyon sok olyan Ukrajnában élő ember is szembesült, akinek vannak rokonai, ismerősei Oroszországban.

A televízióban hallottak, látottak feltétel nélküli elfogadása főként az idősebb generációra jellemző, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fiatalok nem manipulálhatóak, mert ez nem igaz, de sokat számít, hogy ki hogyan szocializálódott. Fontos hozzátenni, az ember nincsen hozzászokva ahhoz, hogy folyamatosan hamis információkkal bombázzák, hogy nem hihet a szemének, a fülének, hogy minden érzékszervén keresztül be akarják csapni. Ahhoz, hogy kellően kritikusan tudjuk feldolgozni ezt a sok információt, több kognitív erőforrást kell mozgósítani, több figyelmet, több tudatosságot, több motivációt igényel, ami nem mindig mindenkiben van meg.

Krekó Péter (Fotó: Political Capital)

A helyzetet tovább nehezíti az alternatívák hiánya, Oroszországban azzal, hogy a független média tulajdonképpen elérhetetlenné vált, sokkal több erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy az ember megbízható információhoz jusson, információs alternatívák nélkül pedig könnyű a meggyőzés. Több kutatás is készült, ami azt bizonyította, hogy az oroszok többsége is bizalmatlan azzal szemben, amit tévében látnak, de ettől függetlenül, amit sokat néz, lát, hall az ember, az hat rá. „Az igazság illúziójának” is nevezik ezt a jelenséget: minél többször hall az ember valamit, annál inkább hajlamos azt feltételezni, hogy igaz, még ha eredetileg nem is értett vele egyet. Van egy dózis, ami után senki nem tudja kivonni magát a dezinformáció hatása alól.

A világjárvány – ha lehet így fogalmazni – kedvezett az álhírek, az áltudomány, az összeesküvés-elméletek terjedésének. Ez a bő két év segített abban, hogy jobban felismerjük, ha tévútra akarnak minket vinni vagy egyszerűen kiégtünk, elfáradtunk a ránk zúduló, sokszor hamis vagy egymásnak ellentmondó információk fergetegében?

Én inkább azt látom, hogy elfáradtunk. Az „információs tanult tehetetlenség” itt is tetten érhető, olyan szinten árasztottak el az információk – ez kapcsolódik a post-truth életérzéshez – hogy az ember úgy érzi, nem tudja megkülönböztetni az igazat a hamistól, és feladja az igényét arra, hogy valaha kiigazodjon rajtuk. Az információs ambivalencia, vagyis amikor túl sok, vagy túl kevés, de ellentmondásos információnk van valamiről, az hajlamossá tesz arra, hogy összeesküvés-elméleteket, álhíreket fogadjunk el. És akkor jött ez a háború, aminek ráadásul több közös jellemzője is van a pandémiával: mindkét helyzet erős szorongást, félelmet vált ki, féltjük az életünket, mert lehet, hogy mi nem harcolunk a fronton, de minél közelebb van egy ország, ahol fegyveres konfliktus zajlik, annál nagyobb a veszélyérzete az embereknek, Ukrajna pedig itt van a szomszédban.

A dezinformációs infrastruktúra egyébként szépen igazodott az eseményekhez, az egyik kutatásunk szerint ugyanis a Covid-szkeptikus, áltudományos dezinformációs ökoszisztéma, amely egy jelentős része kattintásvadász oldalakból állnak, most az ukrajnai háborúval foglalkozik, hiszen ez az, ami érdekli az embereket, erre kattintanak. És ugyan az orosz állami propagandamédia, vagyis az RT (korábban Russia Today) és a Sputnik ki lett tiltva, továbbra is azt látjuk, hogy a dezinformációs narratívák vígan terjednek a nyugati nyilvánosságban, és ebben a Kreml-barát trollok és politikusok főszerepet játszanak.

A dezinformáció terjesztésében fontos szerepet játszanak az ún. trollfarmok, de nyilván vannak nem megélhetési, hanem meggyőződéses trollok is.

Igen, van, aki azért trollkodik, mert szeret provokálni, bosszantani másokat, szereti, ha sokan figyelnek rá. Velük nem nagyon lehet mit kezdeni, amennyiben nem írnak olyat, ami szembemegy az adott oldal közösségi irányelveivel, ha valaki saját véleményét elmondva trollkodik, az ellen nem is lehet, és nem kell fellépni. Sokszor arról van szó azonban, hogy mesterségesen létrehozott hálózatok gyártják ezeket a tartalmakat, és sikerült is azonosítani több olyan jellemzőt, ami alapján ezek a trollok is felismerhetőek: ilyen például az, ha profilképként valahonnan ellopott vagy stockfotót állítanak be, ha mindig csak munkaidőben kommentelnek és papagájként ismétlik magukat, vagyis mindenhova ugyanazokat az üzeneteket másolják le, de az is gyanús, ha egy posztnál több különböző ember is ugyanezt kommenteli.

Az a baj, hogy sokan leállnak velük vitatkozni, ezzel viszont el tudják téríteni a beszélgetést az eredeti medréből, ami számukra sikert jelent. Ők azok, akik valószínűleg sok lájkot és megosztást szórnak szét az ő narratívájukat támogató bejegyzéseknél, hiszen ezekkel a pozitív visszajelzésekkel befolyásolni tudják azokat az online viselkedését, akik egyébként nem tudatosan részei a kommunikációs gépezetnek, hiszen az ilyen felhasználó az egészből csak annyit lát, hogy népszerű a véleménye, ebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy akkor ezt többet kell hangoztatni.

 Vlagyimir Putyin elnök sajtótájékoztatóját hallgatja egy orosz nő otthonában (Képünk illusztráció – Fotó: Lev Vlasov/SOPA Images/LightRocket via Getty Images)

Az elmúlt évek történései miatt egyre több szó esik a dezinformációról, de ez messze nem a modern kor sajátja, hanem egyidős az emberiséggel.

Minden háborúban szerephez jutottak a megvezető történetek, de mondok egy más példát, a pápaválasztás alkalmával is jellemző volt, hogy a rivális püspökök mindenféle erkölcstelen sztorikat találtak ki és terjesztettek, hogy befolyásolják a végeredményt. És ugyan az evolúciós örökségünk egyfajta alapvető bizalmatlanság, gyanakvás is, de a hiszékenység is ugyanúgy a sajátunk, mert az információ elfogadása az mindig sokkal egyszerűbb, mint annak elutasítása. Az egyik oka ennek a szellemi erőforrásokkal kapcsolatos. Ha túl fáradtak, motiválatlanok vagyunk ahhoz, hogy egy pontos képet alakítsunk ki magunkban, és ha csak a szemünk sarkából, felszínesen figyelünk, ha csak pörgetjük a híreket a telefonunkon, akkor a dezinformáció sokkal erősebb hatást gyakorolhat ránk. A másik ok – és ez talán fontosabb az elsőnél – az elfogultság, és ez minél erősebben jelen van, annál jobban befolyásolhatóak vagyunk. Minél jobban utálunk egy politikust, egy pártot vagy netalán egy népcsoportot, annál könnyebben fogadunk el róla vagy róluk valamilyen gonosz feltételezést.

De nemcsak a gyűlölet, hanem a rajongás, a félelem a remény is elfogultságot eredményezhet. A közösségi média pedig rájátszik mind a felszínességünkre, mind az elfogultságunkra, és véleményünk szerint megszűrt tartalmakat helyez elénk. És itt fontos megemlíteni még egy harmadik tényezőt is, könnyebben elfogadjuk a személyesen hitelesített információt, vagyis megbízható véleménynek tartjuk azt, amit véleményvezér vagy egy számunkra fontos ember oszt meg.

Az elmúlt hetekben nemcsak a sajtó által, hanem a civilek által készített felvételek is elárasztották az internetet. Volt például egy videó, mely villámgyorsan kezdett elterjedni a Twitteren, és más közösségi oldalakon, sokan hitték azt, hogy ezen egy ukrán pilóta látható, amint lelő egy orosz repülőgépet, miközben az egy Digital Combat Simulator című játékból származott.

Orosz-ukrán konfliktus: még nem volt ilyen egyszerű tájékozódni és félretájékozódni

Sokkal több videó van, mint amennyinek a hitelességét ellenőrizni lehet. És persze, dezinformáció van mindkét oldalon, hiszen egy háborúban az információ is fegyverré válik. Ne feledjük, az információtorzítás mértékében van egy komoly aszimmetria, Oroszország az orránál fogva vezette a globális közvéleményt, és az egész háborút hazugságokra építi. Ezzel együtt az is igaz, hogy nem kell készpénznek venni az ukrán tájékoztatást sem az áldozatok vagy a megrongált, megsemmisített katonai objektumok számáról. El kell fogadni, hogy nincsen mindenről megalapozott információnk, még ha a külföldi tudósítók és nemzetközi szereplők (köztük pl. a Vöröskereszt) információi fontosak is, mert külső perspektívából erősítenek vagy cáfolnak információkat.

A tudományra és az újságírásra is jellemző, hogy sokszor az eredeti állításokon módosítani kell, ha új információk kerülnek elő, a járvány ezt nagyon jól megmutatta, de az orosz-ukrán háborúból is tudnánk példát mondani, lásd, amikor kiderült, a Kígyó-szigeti katonák mégsem haltak meg. Ez sokan szemében hiteltelenné teszi a kutatókat és újságírókat, sokakban vált ki kétkedést, pedig – egy nagyon elcsépelt szófordulattal élve – ez benne van a pakliban.

Fontos, hogy a köztudatban megerősödjön, hogy pillanatnyi tudásunk nem tökéletes, adott esetben változhat is, de van különbség aközött, hogy korrigáljunk és nyilvánosságra hozzuk ezt – ahogy a minőségi sajtó és az etikus tudomány csinálja –, vagy ha tudatosan torzítjuk az információt és nem vagyunk hajlandóak korrigálni. Nem szabad a kellő információ hiányában leírt, majd helyreigazított, kijavított újságírói tévedések, vagy éppen a felülvizsgált tudományos tudás és a propaganda tudatos hazudozásai közé egyenlőségjelet tenni, bár egyre inkább ez a tendencia. Az újságírók is emberek, és egy olyan kiélezett helyzetben, amilyen a mostani háború, nagyon gyorsan történnek az események és néha nehéz hozzájutni a megfelelő információhoz. Az, hogy nincs 100 százalékig megbízható információ egy helyzetben, az nem jelenti azt, hogy senkinek nem lehet hinni. Elég jelentős a különbség aközött, hogy valaki 90 százalékban mond helyeset, és 10 százalékban téved, és aközött, hogy valaki 10 százalékban mond igazat, és 90 százalékban szándékosan hazudik.

Az, hogy van-e motivációja az illetőnek arra, hogy megtévesszen másokat, az nagyon fontos, ahogyan az is, hogy van-e retorzió, ha megvezet másokat. A tudományos életben és a sajtóban is meg van ennek a módja, az újságírók egymás orrára koppintanak, ha valaki téved, és ha ez sokszor történik meg, az valakinek az állásba is kerülhet. Az egymással is versengő tudósok és újságírók ellenőrzik egymás munkáját. Persze a másik oldalon ott vannak az információs harcosok, ők nem is feltétlenül vallják magukat újságírónak, számukra az a fontos, hogy az, hogy hassanak a befogadóra, és ennek érdekében képesek téves információkat közölni.

Műholdfelvételen a Kígyó-sziget, ahol az ukrán tengerészek fogságba estek (Fotó: Satellite image ©2022 Maxar Technologies/AFP)

Újságíróként több olyan oktatáson is részt vettem, ahol módszereket mutattak arra, hogyan lehet kiszűrni a dezinformációt, az álhíreket. Nem biztos, hogy életszerű, hogy ezek közül mindet alkalmazza az, akinek nem ez a foglalkozása. De mit tehet egy átlagos hírfogyasztó, közösségioldal-felhasználó?

Először is nézze meg, hogy van-e egy adott oldalnak impresszuma, tudható-e, hogy kik készítik, van-e valaki, akit közvetlenül meg lehet keresni, vagy nincs lehetőség arra, hogy felelősségre lehet vonni. A virtigli dezinformációs oldalak nagy részénél ezek az információk hiányoznak. És ugyan rögzítsük axiómaként, hogy az orosz hatóságok és információs források a legkevésbé megbízhatóak, de azért azt is tudjuk, hogy a háborúban álló felek mindketten részei az információs háborúnak. Ezért kezeljünk minden információt fenntartással addig, amíg a független források – például az ENSZ, a Vöröskereszt vagy nemzetközi újságírók – azt meg nem erősítik. Lehet azt mondani, hogy a Nyugatnak is vannak céljai, hogy a nyugati újságírók is elfogultak, de nagyon más egy demokratikus rendszer működése, mint egy totalitárius alapon működő rendszeré. Igen, a Nyugat is finanszíroz különböző sajtótermékeket, lásd DW, Euronews vagy Szabad Európa Rádió, de vessük össze azok tartalmát RT-vel vagy a Sputnikéval, égbekiáltó a különbség. A demokratikusabb rendszerekben a hazugság gyorsabban lelepleződik, annak ára, következménye van, és ez mind tudományban, mind a nyilvánosságban nagyobb kontrollt teremt.

Egyre több olyan oldallal találkozni, ami tényellenőrzéssel foglalkozik, illetve ahol vannak tényellenőrző anyagok. Ezekben maradéktalanul meg lehet bízni?

Külföldön és Magyarországon is vannak nagyon jó fact-checking oldalak, de a tényellenőrzés egy eszköz, amit lehet jóra és rosszra is használni, és sajnos vannak olyan oldalak is, amelyek a dezinformációs rendszer részei. Nemrégiben készült egy gyűjtés arról, hogy az oroszok milyen nem létező állításokat cáfoltak meg azzal a szándékkal, hogy elhitessék az emberekkel, hogy az ukránok hazudnak. Van az ún. szalmabáb-érvelés, amikor az egyik fél úgy tesz, mintha a másik fél állítását cáfolná meg, de helyette annak szándékosan lebutított, leegyszerűsített vagy eltorzított változatával szemben érvelnek. Ezt persze nemcsak oroszok alkalmazzák, a kamu tényellenőrzés tökéletesen beleillik az információs elárasztás, elbizonytalanítás stratégiájába. Amit lehet tenni, hogy a tényellenőrző oldalnak is utánanézünk. A fact-check nem jelenti azt, hogy övék a tudás végső, megkérdőjelezhetetlen forrása. És általában: muszáj tudatosnak lenni ahhoz, hogy megvédhessük magunkat a befolyásolással szemben, mert más ezt nem fogja megtenni helyettünk.

Hogy látod, mi a dezinformáció jövője? Jönnek a deepfake videók? Ha jól tudom, nemrég Volodimir Zelenszkijról is készült egy.

Úgy gondolom, hogy összességében nem a technológiai fejlesztések, hanem inkább a klasszikus módszerek lesznek a jellemzőek a jövőben is, amikor ilyen információs és dezinformációs dömping van. Például a retusált kontextusból kiemelt, máshonnan származó képek. Emellett persze erősödnek majd a kamu tényellenőrzők, és egyre több lesz a deepfake videó is, de ez a technológia még gyerekcipőben jár, amit Zelenszkijről készítettek, az teljesen röhejes, nem tudom, hogy valaki elhitte-e, hogy tényleg az ukrán elnök látható rajta. A deepfake videónál azonban sokkal nagyobbat ment egy olyan klasszikus hamisított fotó, amin úgy tűnik, mintha Zelenszkij pólóján horogkereszt lenne – pedig természetesen nincs.