Nem egyszerű interjúzni Magyarországról valakivel, aki annyira elfoglalt, mint Toni Collette, ráadásul a világ túloldalán, Ausztráliában él. Már éjjel egyet mutat az óra, amikor elkezdünk beszélgetni, nála pedig reggel van, és a háttérből jól látszik, hogy egy hotelszobában tartózkodik. Collette – akinek valami csoda folytán csak egyetlen Oscar-jelölése van, amit annak idején még a Hatodik érzékért kapott – láthatóan lelkes, hiszen egy nagyon jó új sorozatról, Az utolsó lépcsőfokról beszélhet, ami egy tulajdonképpen máig megfejtetlen gyilkossági ügyet göngyölít fel. Kathleen Peterson még 2001 decemberében veszítette életét a saját házában, ahol legurulva a lépcsőn olyan súlyos fejsérüléseket szerzett, hogy még a helyszínen belehalt.
Az eset körülményei gyanúsak lettek a rendőrségnek, ezért megvádolták a férjét, a viszonylag híres író Michael Petersont a felesége meggyilkolásával. A férjet végül a bíróság elítélte, de nemcsak maga a tárgyalás hozott vadabbnál vadabb fordulatokat, hanem az utóélete is, melynek eredményeként Peterson jóval hamarabb befejezhette a börtönbüntetését. Az esetről egy dokumentumfilm-sorozat is készült, amit a Netflix is megvásárolt, és a Staircase világszerte hatalmas sikert aratott, viszont hiába tudtunk meg sok mindent, a dokumentumfilm sem adhatott választ a rejtélyes gyilkosság kapcsán felmerülő összes kérdésünkre. Vajon az új sorozat megteszi ezt? Erről is kérdeztem Toni Collette-et.
Toni Collette és Colin Firth Az utolsó lépcsőfok című filmben (Fotó: HBO Max)
Kathleen Peterson meggyilkolása egy olyan ügy, amiről ugyan sokat tudunk, mégis keveset. Elmesélnéd, hogy miért szerettél volna részt venni a projektben és miért tartottad fontosnak, hogy Kathleen bőrébe bújj?
Valójában maga Kathleen a legkevésbé ismert eleme ennek a történetnek. A családjától csak dicsőítő nyilatkozatokat hallani róla, az esetről készült híres dokumentumfilmben pedig ő csak az áldozat, ezért túl sok mindent nem tudunk meg arról, milyen ember volt. Az utolsó lépcsőfok forgatókönyvében megfogott, hogy végre hangot adott Kathleennek, az alkotók fontosnak tartották, hogy az ő szemszögét is bemutassák. Ez a sorozat legalább annyira szól egy házasság lassú széteséséről, mint egy nő meggyilkolásáról és mindarról, ami ezután történt.
Volt időd behatóan megismerni, hogy milyen ember volt Kathleen. Hogyan írnád le őt?
Ez a forgatás egy nagy tanulási folyamat volt számomra, napról napra többet tudtam meg róla. Egy szenvedélyes, izgalmas nő volt, aki nagy kanállal falta az életet. Vezető típus volt mind a magánéletében, mind a munkájában. A cég, ahol vezető pozícióban dolgozott – egy nagy telekommunikációs vállalat – a Kathleen halála előtti időszakban kezdett széthullani, így hirtelen minden instabillá vált körülötte. Az ebből adódó stressz nagyon kikezdte, odahaza elkezdett több alkoholt inni, aztán voltak problémái a nyakával is, ami csak tovább fokozta a szenvedéseit. Kétségtelen tény, hogy a férjének, Michaelnek rengeteg titka volt előtte, és máig folyik a vita arról, hogy ezekről Kathleen tudott vagy nem tudott, de vagy így, vagy úgy, ez további stresszforrást jelentett az életében. Ha hazugságban élsz, az akkor is hat rád, ha nem tudsz róla. Nyilván az sem tett jót a kapcsolatuknak, hogy kettejük közül Kathleen volt az igazi családfenntartó. Ugyan íróként Michaelnek is voltak sikerei, de ő jóval kényelmesebb életet élt a feleségénél, miközben a nő agyondolgozta magát. Igazi mátriárka volt, ő volt az, aki a gyerekek ügyes-bajos dolgaival foglalkozott, a szívére vette, ha valami bajuk volt és mindig próbált segíteni. Ő volt az érzelmi támaszuk. Megtudtam róla, hogy állandóan kimerült volt, többen mesélték, hogy viszonylag gyakran előfordult vele, hogy elájult. Egyszerűen túl sok feladatot vett a nyakába. Nem hinném, hogy a házassága Michael-lel jól működött volna, érzésem szerint, ha nem hal meg, előbb-utóbb amúgy is elváltak volna, mert Kathleen már nem volt boldog. Ez nem egy egyenlő felek közti párkapcsolat volt, és ez addigra már megmérgezte a viszonyukat. Ennek ellenére hihetetlenül pozitív és szenvedélyes nő volt, és minden baj ellenére teli volt életkedvvel. Fontosnak tartom, hogy a sorozatban végre megmutathatjuk, ki volt ő valójában, ugyanakkor ez az eseményeket még tragikusabbá teszi, mert így már tudhatjuk, ki az, aki meghalt 2001 decemberében azon a lépcsőn. Ő nemcsak egy áldozat.
Az utolsó lépcsőfok (Fotó: HBO Max)
Említetted, hogy Kathleent jóval kevesebben ismerik, mint a család többi tagját, akik a Netflix-dokumentumfilm miatt sokak számára váltak ismert arcokká. Ez színészként számodra nagyobb szabadságot adott, mint amit a színészkollégáid kaptak?
Egy színész eléggé kötve van a forgatókönyvhöz, és szerencsére mi egy csodálatos forgatókönyvből dolgozhattunk. A legfőbb különbség az volt köztem és a többiek között, hogy nekik lehetőségük volt beszélni azzal az emberrel, akit megformáltak – volt, aki élt vele, de volt, aki nem. Az én esetemben ez a lehetőség érthető okokból nem állt fent. Mivel Kathleenen kívül minden érintett máig életben van, ez nyilván korlátozta kicsit a többiek szabadságát, számomra meg nagyobb szabadságot adott, de ez nem jelenti azt, hogy én ne próbáltam volna meg minél inkább olyanná válni, mint amilyen Kathleen volt. Láttam róla régi családi felvételeket, Antonio (Antonio Campos, a sorozat showrunnere és vezető rendezője – a szerző) pedig teljesen megszállottja az ügynek, ráadásul annyira régóta foglalkozik vele, hogy maga is feltűnt a dokumentumfilm egyik tárgyalótermi jelenetben, így tőle iszonyatos mennyiségű információt kaptam Kathleenről. Az mindenképp könnyebbséget jelentett számomra, hogy a színészkollégáim többségéhez képest nekem nem kellett egy komplex gyászfolyamatot bemutatnom, mivel a többiek az én karakteremet gyászolták. Az én történetszálamban nincs jelen a gyász, mert az arról szól, hogy bemutassuk, milyen volt Kathleen élete a halála előtti napokban, hetekben és hónapokban. Inkább a házassági és a munkahelyi problémái állnak a középpontban. Persze ezek is komoly gondok, de mégsem annyira komolyak, mint egy gyászfolyamat, amin a színészi alakításaim során átestem már párszor, és lelkileg mindig rendkívül megterhelőnek találtam.
Létezik néhány elmélet arról, hogy Kathleen hogyan halhatott meg, és a sorozat ezeket mind be is mutatja. Márpedig ez azt jelenti, hogy neked színészként többször, többféleképpen el kellett játszanod a haláltusáját. Mesélnél erről?
Nagyon tetszett, hogy a sorozat mindhárom ismert lehetőséget bemutatja, így a nézők minden verziót a saját szemükkel láthatnak. Vannak az esetnek biztos pontjai, ezek mindhárom verzióban ugyanolyanok. Például a lépcsőfoki vérfoltokból tudhatjuk, pontosan mely pontokon ütötte be a fejét. Minden egyes verzióhoz egy olyan koreográfiát kellett kitalálnunk, hogy a biztos pontok helyet kapjanak bennük. Magával az eséssel nem volt dolgom, azt a csodálatos kaszkadőröm produkálta, nekem a többi rész, a haldoklás és a küzdelem jutott. Meg akartuk mutatni, hogy Kathleen a súlyos fejsérülés hatására még megpróbált valahogy felkelni, és szabályosan küzdött ezért. Tudom, ezek nézőként elég felkavaró képsorok, de színészként végül is inkább csak afféle furcsa tornagyakorlatok. Az biztos, hogy szokatlan volt eljátszani egy ilyen hosszú haldoklást, és még sosem csináltam ilyesmit korábban. Mindent beleadtam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy meggyőző lesz a végeredmény. A dolgot nehezítette, hogy mivel a jelenet felvétele rengeteg művérrel járt, nem lehetett sokszor felvenni, mivel a forgatási helyszín feltakarítása rengeteg időt vett igénybe. A három verzióból kettő elsőre sikerült, egyetlen változat volt csupán, amit egyszer meg kellett ismételni. Kicsit olyan volt, mintha színházban játszanánk: nem lehetett hibázni. Persze előtte sokszor lepróbáltuk a jelenetet vér nélkül, de onnantól, hogy a vér is képbe került, mindennek flottul kellett mennie. Nem mondom, hogy nem volt stresszes a dolog: még imádkoztam is, hogy sikerüljön. Egy valódi ember valódi haláltusáját mutattuk be, komoly felelősségünk volt abban, hogy ezt valósághűen ábrázoljuk.
Toni Collette az IMDb stúdiójában, a 2020-as Sundance Filmfesztiválon (Fotó: Rich Polk/Getty Images via AFP)
Néhány napja láttam rólad egy mémet a Twitteren, ami azzal poénkodott, hogy az olyan filmekkel, mint az Örökség, A család kicsi kincse vagy a Hatodik érzék, Toni Collette a diszfunkcionális családokról szóló filmek királynője. Ebbe a sorba Az utolsó lépcsőfok is tökéletesen beleillik. Elmondanád, miért érdekelnek annyira a diszfunkcionális családokról szóló sztorik? Vagy puszta véletlen, hogy annyi ilyen történetben veszel részt?
Elkerülhetetlen, hogy ilyen sztorikban vegyünk részt, hiszen mindannyian családokból jövünk, és a családunk mindig óriási hatást gyakorol ránk, ha bevalljuk magunknak, ha nem. Pszichológiai és színészi szempontból a családtagok egymásra gyakorolt hatása elképesztően izgalmas, és mindig is vonzódtam az olyan emberekről szóló történetekhez is, akik a saját családjukat próbálják meg létrehozni. Az utolsó lépcsőfok esetében egy nagyon nagy és nagyon vegyes családot láthatunk. Szerintem nem létezik olyan, hogy normális, nem szeretem, amikor egy emberre, társaságra vagy családra ezt a jelzőt használják. Nincs olyan, hogy normális család. Valószínűleg tényleg vonzódom egy kicsit a problémákkal teli családok történeteihez, mert hiszek abban, hogy időnként csodálatos dolgokat kapunk a családunktól, máskor meg ennek pont az ellenkezőjét, és a pozitív és negatív tapasztalataink összessége tesz minket azzá az emberré, akik vagyunk. Vannak emberek, akik elég bátrak ahhoz, hogy kilépjenek a családjuk adta keretek közül, de vannak, akik egész életükre bennragadnak ezekben a problémákban és akkor is képtelenek szabadulni onnan, ha pont erre lenne a legnagyobb szükségük. Nem egyszerű a sarkadra állni, és a semmiből egy saját, a családodtól független életet felépíteni. Szeretek olyan emberekről mesélni a munkáimban, akik merik a saját útjukat járni. Annyi hatás ér bennünket az életünk során, és ezekből kétségtelenül a család az egyik, talán a legfontosabb. Azonban nem szabad, hogy egyetlen hatás minden mást elnyomjon. Fontos a hatások között megtalálnunk a saját gondolatunkat, és figyelni a saját igényeinkre, meghallani saját magunkat.
Szerinted miért érdekes Kathleen Peterson meggyilkolása még most, huszonegy évvel az eset megtörténte után is? Miért lehet érdekes a dokumentumfilm után egy tévésorozat, ami erről szól?
A Staircase című dokumentumfilm ugyan lenyűgöző darab, viszont minden szereplője tisztában van azzal, hogy éppen egy kamera veszi őt, és eszerint viselkedik. Minket azok a pillanatok is érdekeltek a történetből, amikor a család életében nem volt jelen a kamera, sőt ezek érdekeltek bennünket igazán, hiszen a sztori legérdekesebb részét a családtagok közti kapcsolatok adják, és ebből azért messze nem látszott sok a dokumentumfilmben. Maga a történet pedig egyszerűen van annyira izgalmas, hogy még húsz évvel az eset után is megmozgassa az embereket, ráadásul úgy érzem, hogy Antonio Campos talált egy olyan fogást rajta, hogy tudjon újat mutatni az ügyet jól ismerőknek is. Természetesen megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy már végignézett a sztoriról egy tizenvalahány részes dokumentumfilmet, és úgy érzi, ezután nincs kedve végignéznie egy tévésorozatot is, de nekik azt üzenem, hogy a kettő azért messze nem ugyanaz, sőt bizonyos szempontból jól kiegészítik egymást. Én is azért vállaltam el a feladatot, mert láttam, hogy új aspektusait tudjuk bemutatni a sztorinak, és talán még árnyaltabban mutathatjuk be a történéseket, mint a dokumentumfilm. Ebben a történetben számos kérdésre még ma sincsenek meg a válaszok, és ezeket mi sem adhatjuk meg, de szerintem nem mindegy, hogy ezeket a kérdéseket hogyan tesszük fel. Úgy érzem, mi a megfelelő kérdéseket tettük fel, és figyelembe vettük az eset komplexitását és azt a rengeteg bonyolult érzelmi folyamatot, amin ez a család keresztülment.
Fotó: Vivien Killilea/Getty Images via AFP)
Manapság szokás a true crime dokumentumfilmeket összekeverni a valódi oknyomozó újságírással, miközben ezek a dokumentumfilmek sokszor egy előre kiválasztott szempont alapján, egyoldalúan próbálják bemutatni a történéseket. A Staircase-t is sok ilyen vád érte. A sorozatotok el tud térni ettől?
Nagyon izgalmas dokumentumfilm, de egyetértek abban, hogy egy kicsit egyoldalú. Többször éreztem azt, hogy az interjúk során a szereplők kicsit megjátsszák magukat – természetesen ez nem mindenkire igaz –, mintha szerepet játszanának. Ezzel nem ezt akarom mondani, hogy szándékosan színészkednek: ha egy társaságban előkerül egy fényképezőgép és közös fotó készül, a fotó készítése idején önkéntelenül is mindenki egy kicsit megjátssza magát. Persze a true crime dokumentumfilm is bemutat egyfajta igazságot, de mi szerettünk volna ennél mélyebbre ásni.
A dokumentumfilm elfogultsága
A Netflix kínálatában látható Staircase című dokumentumfilmről kiderült, hogy a vágója, Sophie Brunet szerelmes volt a felesége meggyilkolásáért elítélt Michael Petersonba, sőt, amikor a férfi még éppen csak elkezdte a börtönbüntetését, levelezni kezdett vele. Elárulta neki, hogy a hatszáz órányi felvétel megtekintése után mélyen hisz Peterson ártatlanságában, és nagyon meghatódott attól, ahogy a férfi a videókon az elhunyt feleségéről mesélt. A levelezésük mellett egy idő után szinte napi szinten tartották a kapcsolatot telefonon. Miután a férfi nyolc évvel később szabadult, ő és Brunet egy pár lettek, Peterson pedig Párizsba költözött az új párjához, és 2017-ig együtt voltak. A Colin Firth és Toni Collette főszereplésével készült Az utolsó lépcsőfok című sorozat erre a románcra is kitér: a sorozatban Brunet karakterét Juliette Binoche alakítja.
Az utolsó lépcsőfok első három epizódja már látható az HBO Max kínálatában.
