„Az én bántalmazóm nemcsak áldozatot csinált belőlem”

Miután lerázott – persze, hogy lerázott, én is leráztam volna magam –, vártam pár hetet, összeszedtem minden bátorságomat és ráírtam, hogy barátok azért lehetünk-e? Ez még SMS volt, nem volt seen, nem volt lebegő pontpontpont, csak gyomorgörcs két napig. Aztán a megkönnyebbülés és életem legnagyobb győzelme (akkor legalábbis annak tűnt): lehetünk. Lettünk is, legjobbak; ezt úgy kell érteni, hogy kilenc éven keresztül ültünk különböző kocsmák asztalainak különböző oldalán, és én azt hallgattam, hogy mennyire rettenetes az aktuális pasija. Volt belőlük nagyon sok, a legkitartóbb két évig bírta, de általában három hét és két hónap között elfogytak, a szó mindenféle értelmében.

Ezekben a történetekben szerencsétlen nyomorulttá változott a kőkemény macsó, ostoba, álentellektüel pózerekké a három (bölcsész) diplomás költő és kispályás csicskává a külföldi konzulátus menő nagyvárosokba kirendelt kulturális attaséja. Közben valahogy mindegyikről kiderült, hogy agresszív állat, vagy simán elmebeteg: az egyik egy ordítozós, tányérdobálós veszekedés közben bezárta a fürdőszobába, a másik félmeztelenül rohant világgá, a harmadikról kiderült, hogy „bazmeg, ez szerintem buzi”.

Ez volt az első vörös zászló, vagyis lett volna, ha észreveszem.

Én közben együttérzőn hümmögtem, pontosan tudtam, mikor kell hallgatni, mikor kell szörnyülködni („úristen, ez rettenetes, hogy élted túl?”), közhelyeket puffogtatni („az idő neked dolgozik, megtalálod te az igazit” – ilyenkor titokban magamra gondoltam), vagy őszintén okosakat mondani. (Utóbbiról nincs konkrét példám.) Főleg az egészen konkrétan fizikai küzdelemre emlékszem, ahogy próbáltam nem előhozakodni azzal, hogy „izé, itt vagyok, mi lenne, ha…?”. Ez Borsodiról Borsodira egyre nehezebb volt minden este, de mindig kibírtam; a másnaposság nálam egyet jelentett a pusztító frusztrációval.

Pontosan emlékszem az üzenetre (ez már Messenger volt), gondol rám, lehetne most már valami. Esküvőn ültem (másén), mellettem az akkori barátnőm, vele úgy volt, hogy együtt maradunk örökre, egy hét múlva borítottam mindent és rohantam a tutiba, 1200 kilométerre. Az volt a deal, hogy eddig volt szívás az élet mindkettőnknek, de most már minden rendben lesz, ott leszünk egymásnak, kilenc év kellett ahhoz, hogy eljussunk idáig, de megérte várni, a maradék 40-50 év eksztázisban telik majd.

Ez volt a második vörös zászló. Angolul jobban hangzik, red flag, és azokra a baljós jelekre értik, amelyekből tudható, hogy hamarosan katasztrófába torkollik a sztori. Akkoriban persze nemcsak a kifejezést nem ismertem, de arról sem volt fogalmam, hogy egyáltalán léteznek ilyen jelek.

Az első összeomlás a harmadik napon történt, így visszagondolva persze már az elsőn érezhettem volna, hogy valami nagyon nincs rendben. Furcsa távolságtartás, gyanakvás, alkalmanként diszkrét kóstolgatás – szorongunk mindketten, új helyzet ez, majd jobb lesz, gondoltam, aztán minden csak rosszabb lett, sokkal rosszabb. Egyszer aztán másfél óráig kerestünk egy helyet, amit meg akart mutatni, végül egy talponállóban kötöttünk ki, ahol azzal kezdte, hogy „nem hiszem el, hogy képtelen voltál azt mondani, hogy eleged van, ne keressük tovább, és simán jöttél utánam!”.

Mi van akkor, ha egy kapcsolatban a nő a bántalmazó? (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

A többire csak homályosan emlékszem: ilyen teszetosza, férfiatlan férfival ő még nem találkozott, minden mozdulatomból, gesztusomból süt a tanácstalanság, ő azt hitte, határozott vagyok a négy fal között és azon túl is, ő ekkorát emberben még nem csalódott, egyszóval

Vörös zászló? Naná! Feltűnt? Kettőt találhatsz.

Az egészséges reakció így nyolc év távlatából nyilván az lett volna, hogy akkor elnézést a zavarásért, köszönöm a türelmet és hagyjuk békén egymást; nekem két dolog járt a fejemben és – sajnos – jött ki a számon.

• Ne haragudj, fogalmam sem volt, hogy ilyen elcseszett alak vagyok, de jó dolog, hogy kiderült, még ha most szörnyű érzés is;
• Hálás vagyok, hogy segítettél felismerni, és mindent megteszek, hogy megjavuljak és méltó legyek a szeretetedre, eskü!

A vicc az, hogy ekkor már újságíró voltam, és havonta átlagosan 6,3 cikket olvastam, és 1,2-őt írtam a párkapcsolaton belüli bántalmazásról. (Ez az arány a #metoo óta nagyjából duplázódott), azaz, ha szakértő nem is voltam, sokkal, de sokkal többet tudtam a témáról, mint az átlagmagyar, beleértve az érintetteket. Mégis nyolc év és két terapeuta kellett ahhoz, hogy belássam, ez bizony az volt. Ahogy minden bántalmazó, ő is vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt; ha fellázadok és ne adj’ isten ultimátumot adok, vagy megtörténik az elképzelhetetlen, kimondhatatlan szörnyűség: szakítok, elvesztette volna a hatalmát. Minden második-harmadik hidegzuhany után borítékolható volt tehát egy-egy „tiszta pillanat”, egy-két óra, esetleg fél nap, amikor lehetett vele beszélni, amikor sajnálta, hogy „nehezen kommunikálja az érzéseit”, de értsem meg, neki sem könnyű, durva gyerekkora volt, bántalmazó apával, érzelmileg elérhetetlen, szintén traumatizált anyával, mindenesetre sajnálja és majd próbál együttműködő lenni.

Aztán persze minden csak rosszabb lett. A hidegzuhany egyre gyakoribb és egyre kíméletlenebb lett, a legváratlanabb pillanatokban érkezett, sosem voltam biztonságban. Minden mozdulatom, mondatom és gondolatom mikroszkóp alatt zajlott, elemzés, értékelés, zárójelentés tárgya volt, az evéstől („mint egy disznó”) az öltözködésen át a szexuális teljesítményig, vagyis annak hiányáig („lehet, hogy az exeidnek jók voltak ezek a tíz percek, de én ezzel nem tudok mit kezdeni”). A bántalmazás sosem volt fizikai; voltak pillanatok (a vége felé, már ha a vége szónak ebben a történetben van értelme, szinte csak erre tudtam gondolni), amikor azt kívántam, bár az lenne,

Hétről hétre szűntem meg létezni. Minden, amit tudtam magamról, eltűnt, amire büszke voltam, odalett, és a helyére nem jött semmi; a türelmem, az empátiám gyengeség lett, férfiatlan, tehetetlen, idegtől remegő csicska lettem, pont olyan, amilyennek lefestett magam előtt. És persze seggfej is: sarkokba szorított állatként hörögtem, ha közelített, odakaptam, ha fenyegetett, ordítottam. Szó szerint: sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok egy másik emberrel ordítani. A jelek szerint képes vagyok.

Van az a fél perc, amikor az ember rémálomból riad fel, és még nem tudja, hol van és ki ő, és szép lassan leesik neki, hogy ez csak egy álom volt, az ágyában fekszik, vége, túl van rajta és nincs mitől tartania; ilyenkor szétárad benne a megkönnyebbülés. Én fordítva ébredtem mindennap, rémálom sem kellett hozzá: a négy-ötórás alvás után minden reggel fél percig tartott, amíg leesett, hogy ébren vagyok, kezdhetem lesni a szemem sarkából, mit talál ki ma, mikor és miért jön a hidegzuhany. A szakítás természetesen elképzelhetetlen volt. Utána is utálni való emberi roncs lettem volna, csak még magányos is.

Egyszer, egy tiszta pillanatában azt mondta, arról fantáziál, hogy egyszer kőkeményen, irgalmatlanul és ellentmondást nem tűrően lebaszom azért, amilyen hülye. Ez – az ellentmondást nem tűrés – számára maga a férfiasság, aki erre képtelen, az nem férfi. Talán még egy pofon is belefért, sőt, kívánatos lett volna. Sosem derült ki.

Nagyon sok és nagyon sokféle bántalmazásról szóló történet került nyilvánosságra, hála a #metoo-nak, és persze főleg az áldozatoknak, akik egymásból erőt merítve mesélték el, mi történt velük. A Harvey Weinstein-botránytól Renner Erika történetén át át Szilágyi Liliánáig egy közös mindegyikben van:

Van egy ártatlan áldozat és egy toxikus bántalmazó.

Akkor is, ha sokan (főleg a mindentudó kommentelők) nem hisznek az áldozatnak, és akkor is, ha az elkövető hangsúlyozza ártatlanságát, illetve, ahogy lenni szokott, perrel fenyegetőzik és igyekszik hitelteleníteni a bántalmazottat. Weinstein a hatalmával visszaélve zaklatta a nőket a kéretlen flörtöléstől a konkrét szexuális erőszakig, a lúgos orvos megcsonkította áldozatát, mert képtelen volt elfogadni, hogy nincs felette hatalma többé, és a Szilágyi-ügy is a birtoklásról, elnyomásról, hatalomról, izolációról és irányításról szól – szörnyű történetek, de morálisan, bármilyen abszurd is a kifejezés, tiszta sor mind. Vagyis volt, amíg el nem kezdődött Amber Heard és Johnny Depp tárgyalása. Ez ugyanis alaposan megkavart mindent, amit a bántalmazó kapcsolatokról (mi, rendes emberek) tudni véltünk.

Nemcsak abban a tekintetben az első ügy ez, hogy „hivatalosan”, a bíróság és a nyilvánosság előtt tárgyalják, hogy milyen módszerekkel bántalmazott egy nő egy férfit, hanem abban is, hogy eldönthetetlen, ki a „hunyó” és ki az áldozat. Ezt alighanem a jogerős ítélet után sem tudjuk meg; ne feledjük, a tárgyalás nem is erről szól, hanem arról, követett-e el becsületsértést Amber Heard, amikor egy 2018-as cikkében bántalmazóként festette-e le Johnny Deppet.

A per minden abszurd, gusztustalan, rémisztő és időnként (lássuk be) vicces részletét közelről követhetjük, hiszen mindkét fél érdeke az, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon az ő oldala, így mára az egészből börleszkszerű PTSD-méricskélés lett levágott ujjperccel, szétfolyó fagyival, ágyban hagyott ürülékkel. A Reddit-kommentelők közben habzó szájjal igyekeznek rajtakapni az egyik felet a hazugságon és bizonyítani, hogy a másik a történet hőse; úgy tűnik, nagyon-nagyon sokan szurkolnak Johnny Deppnek, nem feltétlenül empátiától vagy rajongástól vezérelve, inkább azért, mert ha nyer, az igazolja a nőkkel kapcsolatos frusztrációikat, és kivédhetetlen adu-ászt ad a kezükbe. Ha a bíróság kimondja, hogy Heard bűnös, az ügy az idők végezetéig hivatkozási alap lesz: „tessék, a nők is lehetnek bántalmazók”. Miközben soha senki nem mondta, hogy nem lehetnek azok.

Nem szép dolog egy újságírótól (bár a fentiek után talán érthető), de igyekeztem elkerülni, hogy bármit is olvassak az ügyről. Bár a drogokat megúsztam (nem sokon múlt), az ujjamat sem vágták le, sőt, még olvadt fagyival sem fotóztak le álmomban, egyszerűen túl sok mozzanat ismerős volt. Most pedig, hogy vettem egy mély levegőt, beleástam magam, és szembesültem vele, hogy a fél világ tűkön ülve várja, hogy kiderüljön, ki mond igazat, hozzátenném én is a szerény munkahipotézisemet.

Visszagondolva a saját történetemre (nyolc év talán elég távolság ahhoz, hogy levonjak némi tanulságot), a hatalmi dinamika hasonló volt köztünk is. Az én bántalmazóm, bármilyen perverz is ez így leírva, nem áldozatot akart csinálni belőlem, hanem bántalmazót. Nem bekebelezni, izolálni, minden hatalmamtól megfosztani próbált, egyszerűen azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Kőkemény, ellentmondást nem tűrő, önző, folyamatosan ultimátumokat adó, és ha kell, fizikai erőszakkal fenyegető. Évekig kínzott a lelkifurdalás, hogy majdnem sikerült neki; ma már inkább büszke vagyok, hogy csak majdnem. Az biztos, hogy a végére alighanem mindketten olyan szétesett, kellemetlen és nyomasztó arcok lettünk, mint Amber Heard és Johnny Depp, csak nem volt annyi pénzünk és nem volt ránk kíváncsi a fél világ.

Nyilván nincs értelme a saját történetemből általánosítani, az évtized bántalmazási tárgyalásából pedig pláne. 

Az biztos, hogy hatalmas munka lesz szétszálazni ezt a katyvaszt. Nekem legalábbis az volt.