Beregszászon a Hősök tere Vérke-part felőli oldalában egy hatalmas kivetítő áll, rajta felfegyverzett katonák elszánt arccal néznek a kamerába, rendezett oszlopban vonulnak a tankok, mindenütt lengenek az ukrán nemzeti színű lobogók, a képsorok alatt indulószerű dal hallatszik. Nem sokkal messzebb, az egykori zsinagógából átépített művelődési ház mellett színes fotókon a környékről származó, hősi halált halt katonák fényképe.
Másból nem látszik, hogy Ukrajnában kegyetlen háború dúl, a felszínen nyugodtnak tűnő hátországban az emberek élvezik a májusi napsütést, kisvárosi mértékkel mérve tömegek ülnek a Hősök terén, egy fiatal azon méltatlankodik, hogy a most vásárolt hamburgeréből kihagyták a sajtot. A párja csak mosolyogva legyint erre, és belekarol a fiúba. Az ismert áruházlánc helyi boltjában a polcok tele vannak áruval, a kínálat bőséges, alig tudunk választani a „helyben sütött pékáruk” felhozatalából. Az egyik eladó azonban felhívja a figyelmemet valamire. „Só nincs” – bök az állával az üres polcokra a cukor mellett. Valóban, csak pár dizájnos csomagolású himalájai só árválkodik ott. „Ecetet sem lehet kapni” – teszi hozzá. Az ősz bajszos eladó kifejezetten pesszimista, szerinte hamarosan Lengyelország is belép a háborúba, és akkor Kárpátalján is lőni fognak.
Só- és üzemanyag hiány a béke szigetén
Fél nap beregszászi tartózkodás után az a benyomása az embernek, hogy a város lakóinak mindennapi életéhez a háború leginkább gazdasági nehézségeken keresztül kapcsolódik. Erika és Erzsi a Hősök terének egyik padján ülnek, éppen fagylaltoznak. „Minden nagyon drága lett, a só eddig 10 hrivnya volt, most felment 50-60-ra” – kezdi sorolni Erzsi. „A hajdina ára meg háromszorosára emelkedett.” Erika hozzáteszi, hogy sokan elvesztették a munkájukat, mert egyes üzemek leálltak a termeléssel. Az egyik kisbolt eladója is a sót emeli ki, múltkor csak jódozottat kaptak, azzal pedig nem lehet rendesen eltenni az uborkát. Múltkor a vásárosnaményi boltban tették szóvá neki, hogy a határ túloldaláról rendszeresen átjáró kárpátaljaiak felvásárolják az összeset. István nem említi legalapvetőbb fűszerünket, viszont számára nehézség, hogy kevés a benzin és az is nagyon megdrágult. Attól nem tart, hogy esetleg katonának kellene mennie. „Minket itt ilyenekkel nem piszkálnak” – üti el a kérdést.
Fotó: Lőw Barnabás
Beregszász, az ukrajnai magyarok központja
Beregszász hozzávetőlegesen 24 ezres fős város, a magyar határtól hat kilométerre fekszik a Vérke patak partján. Itt él a kárpátaljai magyarság legnagyobb lélekszámú közössége, a település lakóinak nagyjából fele magyar anyanyelvű. Beregszász jelentős kulturális központ, itt működik a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház.
Közvetlen harci cselekményektől annyira nem tartanak a beregszásziak, hogy légiriadók alkalmával sokan le sem mennek az óvóhelyekre, pincékbe. Amikor egy ellenséges rakéta elindul, soha nem lehet tudni, hova csapódik, így időnként a határ menti városban is megszólalnak a szirénák, ottjártunk előtt pont egy nappal volt riasztás. A lakosság maradt, de az üzleteknek, hivataloknak be kell zárniuk, a beregszászi kórház ápolóinak kötelező lekísérni vagy levinni a betegeket az óvóhelyre, ez pedig nagymértékben megterheli az egészségügyi dolgozókat. Mindezeket már Darcsi Karolinától, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség politikai kommunikációs titkárától, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatójáról tudjuk meg. Ő sem tart a légicsapásoktól. „A környéken nincs katonai támaszpont, üzemanyag-tároló vagy olyan infrastruktúra, ami miatt az oroszok lőni kezdenék a várost, a május harmadikai eseten kívül nem érte rakétatámadás a megyét. Beregszász most a béke szigete.” Karolina idős szomszédja viszont reggelig a pincében maradt, nem mert feljönni a legelső riadó után. „Nyolcvanhét éves, megélte a második világháborút, ő máshogyan áll hozzá.”
Élelmiszerhiánnyal mindenképp számolni kell majd
Ukrajna és Oroszország között már nyolc éve zajlik a konfliktus, de ezek az események február végéig kizárólag az előbbi ország legkeletibb területire korlátozódtak, amolyan állóháború formájában. Nyugati lapok korábban írtak arról, hogy Putyin totális háborúba kezd majd nyugati szomszédjával, de nagyon sokan nem hittek abban, hogy ez bekövetkezhet, Darcsi Karolina is azt mondja, teljesen váratlanul érte, megdöbbentette őket az orosz agresszió megindulása. Hosszan lehetne vesézni, hogy hova „futhat ki” Ukrajna sorsa és a nagyhatalmi játszadozások, de most inkább arról beszéltünk, hogy miképp érintette Beregszász lakosságának hétköznapjait a hábor
Darcsi Karolina (Fotó: Lőw Barnabás)
A közüzemek, a víz- és a villanyellátás zavartalanul működik a támadás óta, üzemanyagból viszont volt, hogy hiány keletkezett. Ennek egyik oka az volt, hogy a Közép- és Kelet-Ukrajnából menekülő embertömegnek tankolni kellett a kocsijába, a másik pedig az, hogy több rakétatámadás érte a benzintározókat. Ilyenkor a gazdák külön igényelhettek a traktorokba üzemanyagot a vetéshez. A televízió és a rádió adásai is zavartalanul foghatóak, ezekben most rengeteg háborús hír megy, a TV21 Ungvár magyar nyelvű adásai is alapvetően ezt tematizálja. A harci híreket érdemes kritikai attitűddel kezelni. „Otto von Bismarck mondta, hogy soha nem hazudnak annyit mint választás előtt, háború közben és vadászat után” – feleli Karolina, amikor erről kérdezem. Viszont azt is megtudom, hogy a háború munkahely-teremtéssel is járt a háború. „Ezen felül is vagy száz cég tette át a székhelyét Kárpátaljára a keletebbi területekről.”
Rákérdezek a mások által emlegetett sóhiányra, de Karolina nem látja súlyosnak a helyzetet. „Mindig lehet olyan boltot találni, ahol akad egy-két kilóval.” Pánikvásárlás egyelőre nincs, viszont élelmiszerhiánnyal minden számítás szerint készülni kell, de ez globális probléma, nem korlátozódik Ukrajnára. „Ukrajna és Oroszország rengeteg gabonát exportált, de most a vetések nem olyan mértékben történtek, a drága csernozjomnak (feketeföld) csak a felét művelték meg, gabonaválság mindenképpen lesz.” Ez pedig újabb negatív folyamatokat indít majd el, hiszen Közel-Keletre és Afrikába is rengeteget adott el mindkét ország, ez most elmarad. Ha pedig hiányzik a kenyér az asztalról, ezekéről a területekről még több menekült fog érkezni Európába.
“Ukrajnának sem érdeke bárkit elküldeni a húsdarálóba tapasztalat nélkül”
Az évek óta zajló orosz–ukrán konfliktus következményeként Ukrajnában ismét sorkatonaság van, vagyis elvileg bárkit behívhatnak a tizennyolc és hatvan éves férfiak közül, de erre remélhetőleg nem kerül sor a közeljövőben. „Az ukrán államnak nem érdeke, hogy odaküldjön a húsdarálóba olyan embereket, akik nem rendelkeznek hadi tapasztalattal. Csak olyan ismerősöm kapott behívót, akinek van valamilyen katonai múltja akár a szovjet, akár az ukrán hadseregből. Nem is feltétlenül a frontra mennek, például egy olyan ismerősömet is behívták, aki katonakórházban dolgozott, ő most egészségügyi alkalmassági vizsgálatokat végez. Volt, aki építészmérnök és tudja hogyan kell katonai létesítményeket, bunkereket kiépíteni. Vagy van olyan geográfus, aki annak idején a katonai szolgálatát úgy váltotta ki, hogy katonai tanszéken felderítést tanult, most ezt az ukrán hadseregben tudja hasznosítani.”
A hősök fala (Fotó: Lőw Barnabás)
Négy napig ugyanabban a ruhában
Kárpátalja közvetlen érintkezik három országgal, amik célországnak számítottak a Kelet- és Közép-Ukrajnából meginduló menekülthullám szemébe, a terület Magyarországgal, Szlovákiával és Romániával egyaránt határos. „Február 24-e óta hat millió ukrán állampolgár hagyta el az országot” – meséli Karolina. „Beregszász a nyugat kapuja, átjáróház lettünk, miután bejelentették a hadiállapotot, a város tele lett menekültekkel. Az első hullám autóval érkezett, volt, aki négy napig utazott egy ruhában, mert órákig álltak különböző ellenőrző pontokon és üzemanyagból is hiány volt. Később megindultak az evakuáló vonatok, ezek Csapra, Munkácsra, Ungvárra érkeztek, onnét busszal lehetett eljutni Beregszászra.” Nagyjából félmillióan érkeztek február óta Kárpáraljára, ezeknek az embereknek körülbelül a fele regisztrált az önkormányzatnál és segítséget kért az elszállásoláshoz, őket iskolák kollégiumába igyekeztek elhelyezni. A másik fele ezt magánúton oldotta meg, ismerősöknél, barátoknál lakott ideiglenesen vagy szállodát foglalt magának. „Beregszászon élénk turizmus volt, megközelítőleg 2000 vendégággyal rendelkezünk, sokan már út közben az interneten lefoglalták a hotelszobákat.” Karolina az elmúlt hónapokban huszonhárom embernek segített, közöttük voltak olyanok, akiket befogadott az otthonába, ezek egy része ismerős, a másik része az ismerős ismerőse volt.
De nem csak Karolina mozdult meg a menekültekért, egész Kárpátalján egyértelmű segíteni akarás veszi körül őket, rengeteg ember teszi meg a tőle telhetőt, hogy valamennyivel könnyebb legyen azok számára, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják az otthonukat. „Leginkább nők és gyerekek jönnek. A gyűjtőpontra rengeteg ruhát, élelmiszert, játékot vittek az itteniek. A helyi gazdák terményt ajánlanak fel a falujukba érkezők menekülteknek, a hotelek egy része ingyenes szállást és ellátást biztosít, a református templomban pedig a mai napig van ukrán nyelvű istentisztelet.” A menekülés traumája talán a gyerekek számára a legsúlyosabb. „Nehéz nekik elmagyarázni, hogy miért lőnek, miért hogy miért hagyták el az otthonaikat, hogy apu miért nincs velük.” A beregszászi színház a mellett, hogy befogadta a Kelet-Ukrajnából érkező színházi dolgozókat, meseelőadásokat szervezett a kicsik számára, ezzel próbálta valahogy ellensúlyozni a megrázkódtatásokat.
Beregszász, Művelődési ház (Fotó: Lőw Barnabás)
A szolidaritás része, hogy nagyon sok falunap, összejövetel elmaradt. A színmagyar Gút község szerette volna megrendezni a sok éves hagyománynak számító pünkösdi mulatságot, ezzel próbáltak kedveskedni a faluba érkező menekülteknek, de nem mindenki volt nyitott erre. „Van aki azt mondta, hogy nem tudja elérni a fiát, a férjét, most nem tudna erre ráhangolódni.” Karolina azt mondja húsvét környékén volt egy oldottabb időszak, akkor tartottak ünnepségeket. „Az ukránok csodálták a hímes tojásokat, nagyon tetszett nekik, náluk ez nem hagyomány.”
Karolina úgy tapasztalja, az ide érkezők alapvetően nem akarják elhagyni Ukrajnát, haza akarnak térni, amint lehetséges. Folytatni szeretnék addigi életüket, vendégei közül beregszászi tartózkodásuk alatt többen online folytatták munkájukat. „Az ide menekültek körülbelül negyven százaléka már visszatért, nemigen látni belső-ukrajnai vagy kijevi rendszámú autót, egy hete még tele volt velük a város. A hozzám érkező huszonhárom emberből kettő ment tovább nyugatra, a többiek közül, egy kivétellel mindenki visszament Kijevbe, Odesszába, Zaporizsjába.” Jelenleg a legfontosabb feladat, hogy felmérjék hányan maradtak, illetve az, hogy mentesítsék az iskolákat, óvodákat. A hadiállapot kihirdetése óta az oktatási intézmények online módon működnek Ukrajna szerte, szeptemberre viszont tervben van, hogy újra „kontakt oktatás” legyen. Ehhez viszont az ilyen intézményekben élő menekültek számára alternatív megoldást kell találni szállás tekintetében. „Néhány iskolában, óvodában már megindult a nevelés, de ezt csak olyan helyeken engedélyezik, ahol van megfelelő óvóhely. Ha megszólalnak a szirénák, akkor kötelező lemenni a pincébe.”
Fotó: Lőw Barnabás
“Csupán hetvenhat előfizetővel lett kevesebb”
Kárpátaljára nem csak érkeztek az emberek, az itteniek közül is voltak olyanok, akik elhagyták a vidéket, az ő számukat nehéz megmondani. Azért valamiféle támpont létezik. „Az újságunknak, a Kárpátaljának 11 600 előfizetője volt, ők minden héten kérték a lapot” – mutat rá Karolina. „A számuk február vége óta hetvenhattal csökkent, ez két-három családot jelent falvanként. Az amúgy is Magyarországon vagy még nyugatabbra dolgozó családfők a kötelező katonai szolgálat miatt nem járnak haza rendszeresen. A férfiak hiányoznak, az anyák, a gyerekek, a nagyszülők maradnak.” Karolnia úgy tapasztalja, ha valaki családostul megy el, az is szeretne visszajönni. Közvetlen környezetéből legalább tíz família hagyta el az országot, ők elsősorban a határ menti Szabolcs megyében vannak jelenleg. „Egy kivételével mind jönne haza. Igazság szerint ezek a családok, a férfi kivételével most is ingáznak a két ország között.”
A téma azért is fontos, mivel Magyarországon elhangzottak olyan vélemények, mi szerint a háború miatt Kárpátalja etnodemográfia térképe véglegesen meg fog változni, a magyarság el fog tűnni ezekről a településekről. Karolinát végtelenül felháborítja ez a fajta vélekedés – ami olyanoktól szokott elhangzani, aki nem látogattak el Beregszászra vagy más magyarok lakta településre Ukrajnában. „Azt mondják már százezer fő alatt vagyunk, de ez egyrészt semmivel nem alátámasztható, másrészt nem ildomos ilyeneket kijelenteni. A százezer egy lélektani határ, arra ösztönözhet embereket, hogy, ha ez a helyzet, akkor ő is menjen vagy ne jöjjön vissza. Árpád itt jött be a Vereckei-hágón, azóta itt vagyunk és voltak ennél sokkal nehezebb pillanatok a kárpátaljai magyarság életében. 1944-ben a szovjet hatalom likvidálni akart minket, a férfiakat elhurcolták málenykij robotra, akkor tényleg százezer fő alá esett a magyarok száma. De nem sokkal később már 157 ezren voltunk, pedig a sztálini lágerekből nehezebb volt hazatérni mint nyugatról. Egy barátom mondta, ki elment, hogy mindenképp haza fog jönni. Ha a falujában nem maradnak magyarok és ukránul kell majd kérni a kenyeret az eladótól, akkor ukránul fogja kérni vagy megtanítja az eladót magyarul.”
