Mikor Hilma af Klint 1944-ben, 81 éves korában meghalt Stockholmtól nem messze található otthonában, körülbelül 1300 darab, furcsa, érthetetlen és zavarba ejtő festményt, illetve több mint száz naplót és jegyzetfüzetet hagyott maga után; ezeknek a nagy részét korábban – néhány beavatotton kívül – soha senki nem látta, és még jó pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki egyáltalán vegye a fáradságot, és érdemben foglalkozzon velük. A maga korában tökéletesen ismeretlen svéd festőnő (aki, vigyázat, nem Hilda és nem is Klimt!) műveiből először jó negyven évvel később, 1986-ban rendeztek kiállítást Los Angelesben, de nagy tömegeket akkor sem vonzott, és az ún. szakmai körökben sem váltott ki különösebb érdeklődést. Majd elrepült még röpke három évtized, ám Hilma af Klint művészete továbbra is legfeljebb csak a kuriózumokra vadászó ínyenceket és a speciális érdeklődésű művészettörténészeket vagy galéristákat tudta lázba hozni valamelyest.
Aztán valamikor a 2010-es években – nyilván nem teljesen függetlenül attól, hogy ekkoriban egyre divatosabbá vált részben vagy teljesen elfeledett női alkotókat, festőket, írókat zeneszerzőket előbányászni a múlt homályából – megtört a jég: a nagy fordulópont talán a 2018-as, „Hilma af Klint – Festmények a jövőnek” című kiállítás lehetett, ami minden látogatói rekordot megdöntött a manhattani Guggenheim múzeumban; állítólag több mint 600 ezren voltak kíváncsiak rá, ami elképesztően nagy szám. Most meg már ott tartunk, hogy 2023-ben a Tate Modernben lesz egy újabb nagyszabású Klint-tárlat, hamarosan megjelenik az első nagyobb biográfia a művésznőről, a Hilma című életrajzi játékfilmet (a veterán Lasse Hallström rendezésében) pedig a napokban mutatták be Svédországban.
Na, de miért is érdekes egy 80 éve elhunyt, megszállottan festő svéd matróna, már persze azon kívül, hogy nő volt, és pár évvel ezelőttig tényleg a kutya sem ismerte? Hát, elsősorban – de nem kizárólag! – azért, mert af Klimt művészete igazi anomália:
a festőnő ugyanis már 1906 körül is tömegével készítette a háromszögekből, négyzetekből, körökből és spirál-alakzatokból álló absztrakt képeit, jócskán beelőzve ezzel a hivatalos kánon szerinti stílusalapítókat, vagyis Malevicset, Mondriant, Kandinszkijt és a többieket – mindezt úgy, hogy ő maga semmiféle irányzathoz, mozgalomhoz, művészi körhöz vagy egyébhez nem tartozott.
Különös, megfejthetetlen, magányos tünemény volt, aki gyakorlatilag a semmiből bukkant fel, és a semmibe enyészett anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna: egyedülálló életművének se közvetlen előzménye, se valódi örököse nem akadt (ha valakinek erről esetleg Emily Dickinson neve ugrik be, az nem véletlen).
Hilma af Klint ugyanakkor nem holmi lelkes dilettáns volt, hanem igazi festő. 1862-ben született Stockholmban, apja a svéd haditengerészetnél szolgált parancsnokként. Húsz éves korában felvették a Kungliga Konsthögskolanra, vagyis a Királyi Képzőművészeti Egyetemre (az egyik első olyan felsőoktatási intézménybe, ahová nők is betehették a lábukat), ahol 1887-ben kitüntetéssel végzett. Eleinte realista portrékat, tájképeket és hasonló zsánerműveket festett, nem is rosszul; a munkájából mindenesetre kényelmesen el tudta tartani magát. Aztán a századforduló közeledtével egyre inkább kezdte szűknek érezni a kézzelfogható valóság kereteit, és figyelme fokozatosan a transzcendens, vagyis a másik oldal felé fordult.
Hilma af Klint a századfordulón (Fotó: Wikipedia)
Ennek egyrészt az volt az oka, hogy ezekben az években fedezte fel Heinrich Hertz az elektromágneses hullámokat, Wilhelm Röntgen meg, nos, a röntgensugárzást, a tudományos újdonságok iránt is élénken érdeklődő festőnő pedig úgy érezte, hogy ezzel valamiféle kapu nyílt egy új, eleddig ismeretlen, párhuzamos világ felé. Másrészt meg ebben az időszakban a művészek, értelmiségiek és egyéb léhűtők köreiben (ismét) óriási népszerűségnek örvendtek a különféle újra felfedezett-újragondolt okkult-misztikus tanok; és most nem csak az asztaltáncoltatós spiritizmusra gondolunk itt (persze arra is), hanem az annál egy-két fokkal intellektuálisabb filozófiai rendszerekre. Hilma a gnosztikus misztériumokat a hermetikus tradícióval, kabbalával, alkímiával, rózsakeresztes ezotériával és még ki tudja, mivel keverő (amúgy tényleg tök szórakoztató és érdekes) teozófia lelkes híve volt, és Ötök (de Fem) néven, négy másik svéd művésznővel együtt még egy társaságot vagy klubot is alapított, amelynek keretében 1896 és 1906 között heti szeánszokon kutatta buzgón az univerzum legrejtettebb titkait.
1904-ben – legalábbis saját bevallása szerint – egy Amaliel nevű túlvilági entitás szólította meg, aki valami olyasmit kért tőle, hogy fesse meg asztrális síkon a halhatatlan emberi lelket; Hilma készséggel eleget is tett a szokatlan megbízásnak, ettől a ponttól kezdve pedig végleg maga mögött hagyta a hagyományos figurális-realista formákat, és szent megszállottsággal – vagy akár azt is mondhatnánk, hogy afféle szelíd tébollyal – vetette bele magát a misztikus absztrakció kozmikus féreglyukába,
majd gyakorlatilag megállás nélkül gyártotta vibráló színekben, kavargó formákban és obskúrus szimbólumukban tobzódó – részben alighanem Goethe színtana által is inspirált –, szépséges, enigmatikus és nyugtalanító festményeit, akár egy Hildegard von Bingennel kevert Picasso.
Képeiből soha nem rendezett rendes kiállítást (csak néhány spiritiszta konferencián mutatta be ezeket), és – talán egy-két tétova próbálkozást leszámítva – nem is nagyon próbálta pénzzé tenni őket. Ambíciói ennél jóval magasabbra törtek: saját magára nem elsősorban művészként, hanem inkább médiumként tekintett, akin keresztül a szellemvilág vagy a felsőbb világ (Höga Mästare – a Nagymesterek) kommunikál az egész emberiséggel (noha erről az emberiség ugyebár nem nagyon tudott, sajnos). A pár évvel utána színre lépő absztrakt festők így aligha ismerhették a munkásságát, ahogy valószínűleg ő sem nagyon volt tisztában azzal, hogy a nagyvilágban – Hollandiától Oroszországig – éppen egy új művészeti forradalom zajlik.
De lehet, hogy mégis: ugyanis Klint 1908-ban bemutatta képeit a teozófia egyik legfőbb ideológusának, az osztrák Rudolf Steinernek, aki azonban nem nagyon volt elragadtatva a látottaktól; egyedül a művész Őskáosz című alkotását találta figyelemre méltónak, valamint teozófiai szempontból elfogadhatónak (ez egyébként olyan mélyen lesújtotta a művésznőt, hogy négy évre fel is függesztette a festést). Azonban Steiner valamiért megőrzött néhány, Klint festményeiről készített fotót (sőt, ezeket állítólag kézzel ki is színezte), majd még ugyanabban az évben találkozott az épp a nagy absztrakt fordulata előtt álló, mellesleg szintén elkötelezett teozófus Kandinszkijjal, szóval elképzelhető (de tényleg csak elképzelhető), hogy utóbbi látta a svéd festőnő műveit, és talán némileg inspirálódott is belőlük.
Hilma af Klint soha nem ment férjhez, gyereke nem született (ökölszabály: ha ilyesmit olvasunk egy 100+ évvel ezelőtt élt nőről, akkor gyakorlatilag biztosak lehetünk abban, hogy a saját neméhez vonzódott). Festményeit így unokaöccsére, a svéd haditengerészet egyik tisztjére, Erik af Klintre hagyta, aki a spiritualitásra kevéssé fogékony, gyakorlatias gondolkodású katonaemberként nem igazán tudta, hogy mit is kezdjen a sok furcsa, megfejthetetlen ábrával, de azért tisztességgel teljesítette néhai nagynénje végakaratát, és nagyjából épségben megőrizte a műveket, majd a hetvenes években létrehozta a Hilma af Klint alapítványt, amelynek az ügyeit ma már a fia, a hetvenes éveiben járó Johan af Klint intézi.
Hilma af Klint kedvéért alighanem szükségtelen lenne teljes egészében átírni a modern művészettörténeti kánont (hisz ha egy fa kidől az erdőben, de senki sincs ott, aki hallaná, akkor talán nem is ad ki hangot, ugyebár), ám az biztos, hogy egy lábjegyzetnél sokkal többet érdemel.
