Ezért élnek túl gyerekek egyedül a vadonban

Ahogy arról mi is beszámoltunk, negyven nap után életben találták azt a négy gyereket, akik egy kisrepülőgép-szerencsétlenséget követően tűntek el a kolumbiai dzsungelben. A 13, 9, 4 és 1 éves testvéreket a kolumbiai légierő helikopterével mentették ki az esőerdőből, miután több mint egy hónapon át keresték őket a vadonban. 

A gyerekek azon a Cessna 206-os kisrepülőn utaztak, amely május 1-jén zuhant le – vélhetőleg hajtóműhiba miatt – 7 utassal a fedélzetén az Amazonas tartománybeli Araracuara és a Guaviare tartománybeli San José del Guaviare városa között a dzsungelben. A repülőgép roncsait, valamint a pilóta, az anya és egy vezető holttestét megtalálták, de a kicsik eltűntek.

A kolumbiai hadsereg katonái az önkéntes bennszülöttekkel együttműködve hatalmas erőkkel keresni kezdte őket. Az ország államfője, Gustavo Petro a Twitter-oldalán május 17-én bejelentette, hogy megtalálták őket, de nem sokkal később kiderült, hogy az elnököt is félretájékoztatták. 

Pedro Sánchez, a kolumbiai különleges erők parancsnoka az El Pais című lapnak adott interjújában elmondta, onnan tudták, hogy a gyerekek élnek, hogy nem találták meg a holttestüket. A bomló testek szaga ugyanis vonzotta volna az állatokat, ami a hatóságot is könnyen nyomra vezethette volna.

Emellett a kutatásban résztvevő csapatok az átfésült 1400 kilométeres területen több olyan tárgyat is találtak, amit a gyerekek hagyhattak el: használt pelenkákat, hajgumit, telefontokot, és egy kisollót is.  Két helyen ágakból eszkábált menedéket és félig megevett gyümölcsöket fedeztek fel. 

A kicsiket végül a baleset helyszínétől öt kilométerre találták meg: legyengülve és alultápláltan ugyan, de komolyabb sérülés nélkül, negyven nappal a repülőgép lezuhanása után.

A gyerekeket alultápláltak voltak és kisebb sebek borították a testüket, de nagy bajuk nem esett (Fotó: Getty Images)

Felmerül persze a kérdés: mégis hogyan élhették túl ezt az időt? A gyerekek édesapja és nagyanyja szerint emögött a család etnikai háttere van: a kicsik egy amazonasi őslakos törzsből származnak, így már gyerekkoruktól kezdve megtanulták, hogyan élhetnek túl az őserdőben.

A nagynéni szerint a legidősebb kislány, a 13 éves Lesly tudta, hogy mely növények ehetők és melyek nem; a dzsungelben így nem fogyasztottak mérgező dolgokat. A kicsiknek sikerült egy zsák tápiókalisztet is kimenteni a roncsok közül, ami egy darabig elég volt.

A gyerekek addig éltek a lisztből, amíg az el nem fogyott, majd magokat ettek – mondta Edwin Paki, a keresésben részt vevő egyik bennszülött vezető a riportereknek. Emellett az avichure fa, más néven tejfa gyümölcsét ették, ami cukorban és tápanyagokban gazdag, a magjai pedig a rágóhoz hasonlítanak. 

Az avichure egy Kolumbiában őshonos fafajta, aminek a gyümölcse tejízű, édes és tápanyagban gazdag
(Fotó: Twitter)

Egy másik őslakos, aki tagja volt annak a keresőcsapatnak, amely végül megtalálta a gyerekeket, elmondta, hogy a Bacaba-pálmafa gyümölcseit is fogyasztották, amelyeket a helyiek milpesos néven ismernek, és amelyek olajban gazdagok, és az avokádóhoz hasonló ízűek.

– állította Astrid Cáceres, a kolumbiai Családjóléti Intézet vezetője.

Az étel kérdése azonban csak egy része a túlélésnek: a víz szintén kulcsfontosságú. Az őslakosok szerint a testvérek leveleken keresztül szűrt vizet ittak, de itt is nagyon óvatosnak kellett lenniük, mert bizonyos növények megmérgezhetik a csapadékot, ahogy az átfolyik rajtuk. 

A gyerekek az őserdő egyik legsűrűbb, kevéssé ismert részén zuhantak le, így rengeteg veszély leselkedett rájuk: a vadállatokon kívül az őslakosok szerint több fegyveres csoport is mozog a területen, előlük is el kellett bújniuk, és még sok kérdést kell tisztázni, pontosan hogyan élték túl az ott töltött negyven napot.

A valódi „A Legyek Ura”

Nem a kolumbiai testvérek az egyetlenek, akik túléltek a dzsungelben: a gyerek briliáns ösztöneiről tanúskodik az, hogy időről időre felbukkannak hírek arról, hogy kicsik túléltek a vadonban olyan körülmények között, ami még a felnőtteket is komoly kihívás elé állítaná.

Dél-Szibériában például egy hároméves kisfiú töltött három napot az erdős tajgán, miután a nagyszülei kertjéből kiszökött a Tuva Köztársaság Piy-Khemszkij körzetében található, mintegy 400 lakosú Khut faluban.

Cserin Dopcsut mindössze egy pulóvert viselt, amikor eltűnt, a zsebében pedig egy kis tábla csokoládé volt. Több száz fős kutatócsoport indult a keresésére, de még két nap után sem bukkantak a nyomára. Végül 72 óra után találták meg, ahogy egy vörösfenyő gyökerei közé épített, rögtönzött ágyban aludt. Miután a kisfiú megölelte a nagybátyját, az első kérdése az volt, hogy az otthon hagyott játékautójával minden rendben van-e.

Hasonlót élt át Casey Hathaway is, egy észak-karolinai kisfiú, aki 48 órát töltött egyedül a fagypont alatti hidegben. Casey hároméves volt, amikor 2019. január 22-én kiment játszani a nagyszülei háza közelében lévő erdőbe, de nem tért vissza. Még aznap keresni kezdték, amiben több száz ember, köztük önkéntesek, rendőrök és tűzoltók vettek részt. 

Két nap elteltével, január 24-én Casey Hathaway-t megtalálták. A kisfiú a sűrű erdőben talált magának menedéket, egy cserje alatt. Meglepő módon jól volt, és csak kisebb sérüléseket szenvedett. A kisfiú azt állította, hogy egy nagy barnamedve vigyázott rá, de a későbbi vizsgálatok szerint ez nagy valószínűséggel csak egy képzeletbeli barát volt.

Azonban nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is több olyan esetről tudunk, amikor gyerekek egyedül éltek túl az erdőben. Idén tavasszal Tolna-Mözsön tűnt el egy kisfiú, Nyári Gergő Dávid. Bár hétfőn éjszaka szakadt a hó és fagyott, a kisfiút kedden délután sérülések nélkül találták meg nem is olyan messze az otthonától, egy kútnál.

Az egyik legismertebb gyerekeltűnés azonban még egy könyvet is ihletett: William Golding A Legyek Ura című műve egy csapat iskolás fiúról szól, akik egy repülőbaleset után egy lakatlan szigeten rekednek. 

A regény nem túl biztató képet fest az emberi természetről; leírja, ahogy a gyerekek szépen lassan levetkőzik az alapvető erkölcsi normákat, bizarr hitvilágot alakítanak ki, és végül megölik egy társukat is, egy másik gyereket pedig csak az őket megtaláló hajóskapitány ment meg a brutális kivégzéstől.

Az olvasó elborzad, de eszébe sem jut megkérdőjelezni a könyv alaptézisét, miszerint az ember már csak ilyen. A valóságban azonban egyáltalán nem ez történt, amikor hat kamaszfiú egy hajóbaleset után egy lakatlan szigeten töltött 15 hónapot.

Az eset 1965-ben történt, amikor egy csapat Tonga-szigeteki kamaszfiú meglépett a bentlakásos iskolából és elkötött egy apró halászhajót. A diákcsíny azonban sötét fordulatot vett akkor, amikor viharba kerültek és egy lakatlan szigeten kötöttek ki.

Miután kievickéltek a tengerből, a fiúk kézzel barlangot ástak, és tengeri madarakra vadásztak húsért, vérért és tojásokért. A helyzet akkor fordult jobbra, amikor megtalálták egy 19. században elnéptelenedett falu romjait a szigeten: ekkor beköltöztek ide és egyfajta kommunát alakítottak ki. Vadcsirkéket tartottak, növényeket termesztettek, felváltva, párokban gondozták a kertet, vadásztak és látták el a ház körüli teendőket.

A két legidősebb fiú lett a kis csapat vezetője: az egyikük az operatív feladatokat vette kézbe, a másikuk pedig egyfajta spirituális vezetőként szolgált. Amikor az egyik fiú elesett és eltörte a lábát, a többiek hazacipelték, botokból és nádból egyfajta sínt készítettek neki, és ellátták, míg újra lábra nem tudott állni.

A visszaemlékezések szerint esténként egy rögtönzött gitárral körbeülték a tüzet és dalokat költöttek, hogy így tartsák fent a pozitív szemléletmódot.

A fiúk kálváriája 1966. szeptember 11-én ért véget, amikor egy ausztrál halászhajó megközelítette a szigetet. A gyerekek észrevették, hogy a hajó arra tart, ezért a vízbe vetették magukat és odaúsztak hozzá. A hajó kapitánya, Peter Warner pedig kimentette őket a tengerből.

Peter Warner a „tongai száműzött” fiúkkal egy később készült képen
(Fotó: Getty Images)

A hajóskapitány megdöbbenve tapasztalta, hogy a kamaszok jó erőben vannak, alapvetően egészségesek és erősek. A történetük később bejárta a világsajtót és még dokumentumfilm is készült róla A száműzöttek címmel.

Amikor bekapcsol az életösztön

Az ilyen ügyek központi kérdése, mindig az, hogy mégis hogyan ússzák meg akár egész kicsi gyerekek sértetlenül ezeket a kalandokat. Persze, örülünk neki, de akkor is nehéz elképzelni. A pszichológusok szerint azonban logikus, evolúciós magyarázat áll a dolog hátterében.

– mondta Colette Poole-Boykin, a Yale Egyetem Child Study Centerének gyermekpszichiátere az ABC News kérdésére.

A szakember szerint a gyerekek lehet, hogy még nem értik az összetett helyzeteket, de a figyelmeztető jeleket nagyon hamar észre veszik. Beépített túlélőkészletük van – fogalmazott. Bizonyos dolgokra hamar rájönnek: például arra, hogy a hangos, nagy dolgok elől el kell bújni, vagy ha nincs velük a gondozójuk, akkor nincs értelme a sírásnak sem.

A pszichiáter kiemelte: már maga a születés is egy traumatikus élmény, mivel egy óriási környezeti változás.

„Ha a csecsemők ebben a helyzetben is boldogulnak, akkor nem meglepő, hogy amikor extrém stressznek vannak kitéve, a szervezetük rendelkezik olyan mechanizmusokkal, amelyek segítenek nekik a túlélésben” – magyarázta.

A szakértő szerint már a születésünktől kezdve vannak olyan védelmi mechanizmusaink, amik segítenek a túlélésben: a reziliencia részben ösztönös, részben tanulható.

Poole-Boykin ugyanakkor hangsúlyozta a stabil felnőtt gondviselők fontosságát a gyermek korai fejlődésében: ha elég szeretetet és odafigyelést kapnak, a kicsik hajlamosabbak a kalandozásra és ügyesebben is boldogulnak, ez pedig életmentő lehet egy katasztrófahelyzetben.

„Ha egy baba biztonságban érzi magát, akkor felfedezi a világot, és ha egy baba felfedezi a világot, akkor tanulni is fog” – összegezte a szakember.

Ennek ellenére persze az eltűnés a gyerekek életében is traumatikus élmény és tévedés lenne azt hinni, hogy nem kell őket túlélőként kezelni. Ahogy egy ilyen eset után a felnőttek, úgy a gyerekek esetében is az a legjobb, ha pszichológusi segítséggel dolgozzák fel a történteket.