Az emberiség egyik ősrégi, bár nem kifejezetten életbevágó talánya a macska dorombolása. Az apró ragadozók jellegzetes hangjának forrása eleve rejtély, elképzelni is nehéz volt, miféle szerv adhatja ki azt. A fő dilemmát az jelentette, hogy egy macska relatíve apró állat, a halk dorombolás generáló hangszálnak viszont jóval hosszabbnak kellene lennie. Egy új, a New Scientist által ismertetett kutatás kiderítette, hogy a házimacska (Felis catus) gégéjében
a hangszál mellett más „berendezés” is van,
Elkényeztetett házimacskák, dorombolás közben
ami lehetővé teszi a doromboló hang kibocsájtását. Christian Herbst, az ausztriai Bécsi Egyetem kutatója szerint az, hogy egy állat milyen hangot ad ki, leginkább hangredőinek méretétől függ. A hangredő kettő, a gégében lévő simaizomszövet nyalábból, illetve egy, az állat nyakának közepében lévő üreges csőből áll.
A rajtuk keresztül haladó levegő képzi a hangokat.
„Általában minél nagyobb egy állat, annál nagyobb tömegű és annál hosszabb hangszálai vannak, így a kibocsájtott hangfrekvenciája is alacsonyabb lesz” – mondja Herbst. A mindössze néhány kilogrammnyi tömegű házimacskának viszonylag rövid hangszálai vannak, amik segítségével magas frekvenciájú hangokat adnak ki; nyávognak, esetleg visítanak is. A dorombolás pusztán a hangszálai által lehetetlen lenne – pedig ugyanúgy dorombol, ahogyan bizonyos jóval nagyobb, vadon élő rokonai, például a gepárd vagy a hiúz.
A tudósok régóta feltételezték, hogy a dorombolás
a gége izmainak összehúzódása révén alakul ki, Herbst és kollégái pedig tesztelték ezt az elméletet. Szerencsére nem élő állatokon kezdtek kísérletezni, hanem nyolc, betegsége miatt elaltatott házimacska gégéjét preparálták kutatási célokra. Miután a gégén átáramoltatott levegő doromboló hangot adott, beigazolódott, hogy a hang létrejöttéhez nincs szükség izom összehúzódásra. A hangokat ehelyett a hangredőkbe ágyazott kötőszövet alakította ki, modulálva (csökkentve) az ébredő zaj frekvenciáját.
A dorombolás jellemző hangereje macskánként változó.
Ennek a kötőszövetnek a megléte már eddig is ismert volt
a macskákban, ám eddig senki sem hozta összefüggésbe a dorombolással, mondta Herbst. A most felfedezett összefüggések persze nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy az izmok összehúzódása is szerepet játszhat egy élő macska doromboló hangjának fokozásában, de a kísérletben ilyen állat (szerencsére) nem vett részt.
Úgyhogy most már tudjuk, mi okozza a macskák dorombolását,
éppen csak arra kellene még rájönnünk, hogy milyen inger váltja ki belőlük ezt a hangot. Egyes elméletek szerint a dorombolás az elégedettség és a további interakcióra való bátorítás jele, mások szerint viszont nyugtató mechanizmus, ami elősegítheti a sérülések utáni gyógyulást is.
