Egy hét a kilencvenes évek technológiájával

„Bocsi, nem te csörögsz?” Csak megrázom a fejem, hallom én is a szintetikus Für Elise-t, de ez biztosan nem az én csengőhangom. A legfeljebb húszéves lány ettől még gyanakodva néz, és ekkor már én is magamra: az ízléstelen, de annál hangosabb polifonikus zörej igenis az én kabátomból jön. Ahogy a rezgés is. Ekkor kapcsolok, hogy még nem is hallottam az új telóm csengőhangját; ezek szerint ilyen. Körbenézek, hogy egyedül vagyok-e az Aldiban, de tudom, hogy nem úszom meg a jelenetet: a lány még ott van, sőt, addigra már a barátnője is odaért, együtt nézik végig döbbent arccal, ahogy előhúzom az 1996-os designtrendek szellemében formatervezett, GPRS technológiával felszerelt kagylótelefonom, óvatos mozdulattal kinyitom, megkeresem a valódi, fizikai gombok közül azt, amelyik – tippem szerint – felveszi a hívást, és belekezdek az addigra már rutinszerű monológomba:

A lányok nem értik, mi történik, én nem értem, mit nem értenek, még mindig döbbent tekintettel néznek, én pedig csak a kasszánál jövök rá, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nem láttak még ilyen telefont. Ugyanekkor jövök rá arra is, hogy fizetni sem tudok a teli kosaramért: tárcát már rég nem hordok magammal Budapesten belül, a bankkártyaként funkcionáló okostelóm pedig a tokjába szuszakolt személyimmel együtt otthon van, a fiókban, ahova három napja tettem. „Ez nem az én napom”, gondoltam, miközben kisunnyogtam a futószalag mellől és visszapakoltam a dolgaimat. Mondjuk egyik sem az én napom, mióta elkezdtem a 90-es évek technológiájával élni. Most már komolyan ki kell találnom, hogy élem túl a következő hetet.

Kezdjük az elején, mondjuk ott, hogy miért vágtam bele ebbe. Egyáltalán, miért tesz ilyet magával bárki? Mondanám, hogy természetesen azért, mert az nlc 90-es évekről szóló tematikus hetébe én önfeláldozó módon egy ilyen rettenetes emberkísérlettel szálltam be, de a helyzet az, hogy ez az egész inkább csak kapóra jött: régóta érzem, hogy komoly bajom van a boomereket is érintő okostelefon-függőséggel – amely szót korábban kiejteni sem mertem, mert akkor bele kellene gondolnom, hogy mit jelent és mennyire vagyok érintett –, és muszáj valahogy szakítanom vele, mármint a telefonommal. És ha már 90-es évek, úgy döntöttem, nemcsak a telefont cserélem le, hanem egy teljes hétig az egész életmódomat is átalakítom a korszak technológiai lehetőségei szerint.

A szabályok

Átfutott a fejemen, hogy az ominózus évtized közepéről-végéről származó tárgyakkal veszem körül magam és erre az időszakra szó szerint beköltözöm mondjuk 1998-ba, de ezt hamar elvetettem: egyrészt rengeteg előkészületet és anyagi ráfordítást igényelt volna, másrészt teljesen ellehetetleníteném a hétköznapokat és a munkát. Az még hagyján, hogy be kellett volna szereznem egy katódcsöves tévét, VHS- és DVD-lejátszót, és talán még egy korabeli számítógépet is össze lehetett volna hegeszteni (meglepően élénk szubkultúra foglalkozik a retro pc-kkel, a megfelelő csatornák nyilván gyorsan szállították volna a bézs gépházat a hozzá tartozó 486 DX processzorral, 4 megabyte RAM-mal és az akár 500 megabyte-os merevlemezzel), ezen azonban már egy Word sem indult volna, hát még a szerkesztőségi rendszerrel kompatibilis Chrome. A géphez persze egy 33,6-os betárcsázós modem is dukált volna, de internetet ebből manapság lehetetlen csiholni, úgyhogy maradt volna az, hogy biciklivel, floppy lemezen szállítom a cikkeimet, de ezt valamiért elvetette a szerkesztőség.

A szerző grafikája

Maradtak tehát a kompromisszumok, mégpedig a következőképpen:

• A hordozható okoseszközöket (telefon, tablet, óra) mind elpakolom és kizárólag egy internetmentes butatelefont használok egy hétig kommunikációra.
• Internetezni napközben csak munkaügyben szabad (mailezés, csetüzenetek ellenőrzése naponta egyszer-kétszer), a rekreációs internet kizárólag este hat után engedélyezett.
• A streaming szigorúan tilos! Kizárólag az eleve letöltött vagy fizikai formátumban meglévő filmeket, zenéket fogyaszthatom, tehát pápá, Spotify, Netflix, HBO!

Egy hét. Ki lehet bírni, nem igaz? Nos, a jelek szerint ki, hiszen itt vagyok és cikket írok erről – de ettől még fogalmam sem volt, mire vállalkozom, hiába próbáltam felkészíteni magam.

Anya, csak EDGE van!

Mindig csodáltam az okostelefonokat hajtó technológiákat. Na jó, nem mindig, de eleinte tényleg erről volt szó: csodálatról. A kétezres évek végén konkrétan nem voltam hajlandó elhinni, hogy egy ilyen kicsi eszköz tényleg képes megmutatni, hol járunk éppen – műholdképekkel –, vállalható fotót, hát még videót rögzíteni, vagy például felismerni, melyik szám szól éppen a kocsma hangszóróiból, így hát már 2009-ben vettem egyet egy azóta befuccsolt gyártótól, hogy megnézzem, mi ez az egész. Azonnal rabul ejtett, a szó szoros értelmében: nem vettem észre, mely pillanatban vált függőséggé a csodálat, de 13 évvel később már nem tagadhattam tovább, hogy baj van.

Azt tettem tehát, amit minden felelősségteljes, felnőtt ember tenne:

Ez egyébként nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, a nyomógombos készülékekre (ez a műfaj hivatalos neve) ugyanis kész iparág épült, amely nem a hozzám hasonlóan technológiai kiégésben szenvedő arcokat szolgálja ki, de még csak nem is a retróra éhes poszthipsztereket, hanem az időseket, akik nagy, jól látható és tapintható gombokat szeretnének, nem push notifikációkat meg TikTokot.

Sokat természetesen nem szerettem volna erre költeni, de abban biztos voltam, hogy nekem bizony kihajtható telefon kell, a kamaszkoromban ugyanis ez volt a megszerezhetetlen státuszszimbólum, a vágy titokzatos tárgya. Pótolni akartam a kimaradt élményt, amely helyett nekem annak idején csak a borzalmas, kihúzható antennájú (!) Nokia féltégla jutott. (Nokiát éppen ezért nem is voltam hajlandó venni.) Kiderült azonban, hogy a minőségi modellek 30 ezernél kezdődnek, így kompromisszumos megoldásként beszereztem egy készüléket a mobilgyártóként méltán ismeretlen kínai Aiwa gyártósoráról. Ezt a viccesen borzasztó telefont a következő jövőbiztos, cutting-edge technológiákkal szerelték fel:

• polifonikus csengőhang;
• dupla SIM-kártya;
• 2G és GPRS-alapú adatátvitel;
• Bluetooth(!);
• színes kijelző;
• magyar menü, gyaníthatóan automatikusan fordítva, ha hívtak, akkor például két opció volt, a Végrehajtva! és a Rendben.;
• játékok: Tetris.

Mármint nem például Tetris, hanem ennyi van a játékok (így, többes számban) menüpont alatt: egy Tetris. Amely egyébként a világ legjobb videojátéka, panaszkodni nem szeretnék, Candy Crushra meg eleve nem számítottam, de ez így mégis vicces, főleg, hogy letölthető tartalmak, urambocsá’ alkalmazásbolt nincs. (Ne is legyen, hiszen ez a lényeg!) A gyártó ezen túl biztosított arról, hogy a „nagy, jól látható” gombok „kortól független felhasználói élményt” biztosítanak, továbbá, hogy a telefon „hallókészülék-kompatibilis”, ami kifejezetten nyomasztóan hangzik így, 41 évesen. Én csak a kamaszkoromat szerettem volna újraélni – és sosem éreztem ilyen öregnek magam.

A kép illusztráció, de amúgy pont így néztem ki egész héten (forrás: Getty Images)

Bár volt némi ijedtség, hiszen a menüpontok közt böngészőt, sőt, Facebook-appot is találtam, ez szerencsére vaklármának bizonyult: a böngésző, ki tudja, miért, először a memóriakártyát hiányolta, majd hálózati hibára hivatkozva kilőtte magát, a Facebook gomb pedig nem tett mást, mint elindított egy böngészőt és átirányított a facebook.com-ra, innentől pedig lásd az első pontot. Azaz internetezni szerencsére, ha akartam, sem tudtam volna. Előtúrtam egy régi SIM-adaptert (a mai kártyákat ezek a telefonok nem tudják értelmezni), feltöltöttem a készülék akkuját (amely csak most, egy hét után merült le) és készen is álltam rá, hogy – és itt szigorúan a Mátrixra utalunk, politikai felhangok nélkül – bekapjam a piros pirulát. Azaz azt hittem, hogy készen állok.

Welcome to the real wold, Neo

Az okostelefon nélküli élet első és legmegrázóbb tanulsága nem az volt, hogy hiányzott a közösségi média, vagy hogy úgy éreztem, lemaradok mindenről. Hanem az, hogy feltűnt, mennyiszer nyúlok a telefonomért csak úgy, minden ok nélkül – és ehhez az kellett, hogy ne legyen mi után nyúlni. Az első két napon még teljesen automatikus mozdulattal kotorásztam a zsebemben minden üres – vagy annak gondolt – pillanatomban, úgy, hogy semmit nem akartam a telefonnal, csak a kezembe venni.

Teló nélkül azonban kénytelen voltam olyan értelmetlen és ósdi elfoglaltságokat találni, mint a fák és a házak nézegetése, amíg a zöld lámpára várok, a megszakítás nélküli bevásárlás, és hogy más – kreatívabb – kifogásokat találjak, ha szünetet akarok tartani munka közben. Például felállni a székből és tenni egy kört, kinézni az ablakon, súlyosabb elvonási tünetek esetén levinni a szemetet, ki-bepakolni a mosogatógépet, rendet rakni az asztalomon és ilyenek; eleinte nem is értettem, miért válik rendezettebbé a környezetem látszólag magától. Nagyon-nagyon furcsa élmény volt.

A harmadik napon kezdett átrendeződni a központi idegrendszerem a telefon nélküli életre, és ezt a szó szoros értelmében írom:

Meglepően gyorsan megszoktam, hogy nem a telefonnal fekszem és nem azzal kelek: négy nap után kipihentebben ébredtem és gyorsabban elaludtam, és az egész napomat végigkísérte, hogy nem doomscrolling miatti ingertúladagolással kezdtem a reggelt.

Ami a tartalmakat illeti: azok egy percre sem hiányoztak, amit kellett, azt bepótoltam az esti pár-pár perc közösségi médiázással. A Meta platformjai eleve borzalmasak, az Instagram az algoritmusa például valamiért azt gondolja, hogy engem két dolog érdekel, a pause game challenge-ek, amelyeken a saját testüket éppen áruba bocsájtó fiatal nők videóit kell adott képkockánál elcsípni, hogy láthassuk őket úgy, és a szörnyű balesetekről készült fedélzeti kamerás videók, amelyek alatt-fölött valamiért távol-keleti pénzügyi intézetek reklámjai pörögnek. Szóval az elmúlt hónapokban eleve az volt az érzésem, ha elindítottam, hogy „jöhetne már végre az a meteor”; most pedig azon leszek, hogy soha többé ne térjek vissza. Egy hét után szerencsére máris az az érzésem, hogy nem lesz nehéz dolgom.

Ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy

Nem a közösségi média miatt, hanem azért, mert hiányzik a rengeteg valóban hasznos kényelmi funkció. Alkalmi BKV-zóként a hajam kihullott, mire találtam egy automatát ahelyett, hogy applikációban vettem volna jegyet – és közben jó esetben még nézhettem is, ahogy elmegy a villamosom, miközben az aprópénzzel szerencsétlenkedek –, a közösségi elektromos rollert is elfelejthettem, és kétszer is megtörtént, hogy útközben jöttem rá, hogy nem tudom a riportalanyom címét, akihez éppen tartok, annyira megszoktam, hogy otthon elég a hozzávetőleges helyet belőni, a részleteket pedig megnézem útközben. A cikk elején leírt helyzet a boltban kétszer is megtörtént – harmadszor már sikerült a sarokról visszafordulnom a fizikai bankkártyámért –, egyszer pedig egy fénymásolószalonban derült ki, hogy hiába készítettem be a dokumentumot levélvázlatként, ha elküldeni nem tudom.

Én az Aldi lépcsőjén, miután rájöttem, hogy buktam ezt a bevásárlást is (forrás: Getty Images)

A tanulság

Röviden ennyi:

Érdekes érzés volt előtúrni a Blu-Ray– és a bakelitlemez-gyűjteményem is. (A 90-es évekhez persze sokkal jobban illett volna a DVD és a CD, de rájöttem, hogy a háztartásomban nem maradt semmi, ami ezeket képes lenne lejátszani.) Ez volt talán a leginkább nosztalgikus élmény: lemondani arról, hogy a világ (majdnem) összes tartalma két kattintásra, vagy egy-egy páreurós előfizetésre van tőlem, és abból gazdálkodni, amit megvettem a boltban a két kezemmel. Egyre többet cikkeznek arról, hogy környezetvédelem ide vagy oda, a tudatosan fogyasztó mozi- és zeneőrültek inkább visszatérnek a fizikai példányokhoz, az ugyanis, amit online vásárolunk, valójában sosem a miénk: bármikor lekerülhetnek a kínálatból és nem tehetünk semmit. A videojátékokról nem is beszélve.

Mivel manapság lemezeket be- és felhelyezni kész szertartás (a bakelitet ráadásul meg is kell fordítani, őrület!), ezért nincs mese, a filmeket végig kellett nézni, az albumokat pedig végig kellett hallgatni; nem is tudom, mikor fogyasztottam így médiát utoljára. Közhely, hogy megtanulja értékelni az ember a művészetet, de én tényleg (újra) megtanultam, és ennek kapcsán az is feltűnt, mennyire gonosz és cinikusak a streamingrendszerek, főleg a Spotify, amely tényleg arról szól, hogy kapj bele mindenbe, le ne maradj semmiről – és közben alamizsnát fizet az előadóknak.

Az ötödik napra kisimultak az idegeim. Az addig katasztrofális figyelmi időm kitolódott, másfél-két órákon keresztül képes voltam ugyanarra figyelni, és közben sokkal mélyebb, érdekesebb és értékesebb lett minden, ami körülvett, az Alien-tetralógiától az emberi kapcsolataimon át a szobanövényekig. A hetedik napon – most, amikor ezt írom – pedig biztos vagyok benne, hogy nem akarok visszatérni a január eleji életemhez. Sokat elmond, hogy már reggel engedélyeztem magamnak, hogy visszacsúsztassam a SIM-kártyát az okostelefonba, de nem tettem meg és azóta sem akaródzik. Előbb-utóbb kénytelen leszek; ha őszinte akarok lenni, azért húzom az időt, mert félek, hogy csalódnom kell magamban és visszacsúszom a rosszba, jönnek újra a káros szokások és a – most már bátran és szó szerint használom ezt a jelzőt – agyrohasztó applikációk.

A kilencvenes évek minden optimizmusa és technológiai robbanása ellenére nem volt az emberiség legfényesebb időszaka popkulturálisan és geopolitikailag, de igenis van, amit tanulhatunk a korszakból. Például a fizikailag is létező műalkotások – zenék, filmek, videojátékok – értékét, és azt, hogy micsoda ereje van annak, ha az ember nem minden információt az internetről szerez, hanem „kénytelen” beszélgetni az úgynevezett barátokkal is.

Úgyhogy hivatalosan és ünnepélyesen el is engedtem minden újévi fogadalmamat, és hoztam helyettük egy újat: azt, hogy ami jó volt ebben az egy hétben, azt életem végéig magammal vigyem.