35 évesen banyatankot használok

Bárkinek említem, hogy én már használok banyatankot, szemberöhög. Nem csodálkozom különösebben a dolgon (bár nem esik jól), egészen a múlt évig én is azt gondoltam, hogy ehhez a járgányhoz olyan jogosítvány kell, amit csak egy bizonyos kor felett állítanak ki, és még a gondolattól is, hogy 34 évesen ilyet használjak, a hideg rázott. A banyatankkal kapcsolatos prekoncepcióim ugyanis azon alapultak, hogy:

• hány alkalommal húzták már át a lábamon
• hányszor tolták úgy nekem hátulról (véletlenül), hogy megrogyott a térdem és majdnem elestem
• hányszor nem tudtam miatta felszállni a tömegközlekedésre, mert a tulajdonosa az ajtóban megállt
• hányszor nem tudtam miatta leülni a buszon
• milyen gyakran kaptam kisebbfajta agyérgörcsöt, amikor nem tudtam kikerülni az előttem haladó „húzható asszisztenst”
• és természetesen arra, hogy ez a „legöreglányosabb” dolog, amit valaha láttam.

Banyatank: ciki vagy sem? (Fotó: nlc illusztráció)

Szentül meg voltam győződve arról, hogy a Sátán ivadékának kerekes manifesztációjáról van szó, amit azért küldtek erre a világra, hogy megkeserítse mindenki életét, aki nem használja. Aztán be kellett látnom, hogy – bármennyire is ellenkezik az elveimmel – muszáj nekem is csatasorba állítanom, mert egy egészségügyi probléma miatt szigorúan megtiltották, hogy nehezet emeljek.

Tehát jelentem. Andi vagyok. 35 éves (már azóta). És egy banyatank BÜSZKE kölcsönzője. (Innen is köszönet a nővéremnek, aki úgy ítélte meg, hogy nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki, így kölcsönadta az övét, amíg nem veszek sajátot.)

Banyatank? SOHA!

Egy hétfői nap volt, amikor egyetlen rossz mozdulatnak köszönhetően teljesen kiestem a körfogásból. Napokig felkelni sem bírtam, vagy ha mégis, komoly fájdalmak árán, és közel egy hétnek kellett eltelnie, mire egyáltalán eljutottam abba a fázisba, hogy önállóan tudtam közlekedni – de ez ki is merült a mosdóig. Az orvos és a gyógytornász óva intett attól, hogy túlerőltessem magam, és szájbarágósan ismételtették velem, amíg meg nem untam: emelni tilos. A bevásárlások során másokra szorultam, és igen, tudom, hogy létezik házhoz szállítás, de egy idő után már kezdtem sajnálni azokat az ezer, ezerötszáz forintokat, amiket az ablakon szórtam ki, így kellett egy megoldás.

A nővérem néhány hónappal korábban vette meg a banyatankját, úgyhogy felajánlotta, próbáljam ki.

A lelki szemeim előtt megjelentek azok a virágos, rikító, és valljuk be, csúnya darabok, amiket korábban láttam, és azt is vizionáltam, hogy a kapucnim jótékony takarásába bújva, az éj leple alatt, zárás előtt 10 perccel fogok a boltokba beesni, mint egy antihős, aki kerüli a figyelmet.

Én voltam a legjobban meglepve, amikor egy meglehetősen trendi, fekete-fehér csíkos darabbal állított be, amivel néhány nap barátkozás után végül kelletlenül megindultam a piacra.

A csinos kölcsön-tank

Andi, ha kimegyen a piacra

Nincs mit szépíteni, az első közös utunk mély víz volt. Szombat délelőtt a piacra kimerészkedni amúgy is felér egy tortúrával, de ha ehhez még a tömegközlekedés is hozzájön, ami tele van hasonszőrű emberekkel (minden rosszindulat nélkül), akkor pláne nehezített pályán mozog az ember.

Hamar kiderült, hogy én idegrendszerem erre alkalmatlan.

Eleve rosszul viselem a szemlélődő (értsd: bambuló) tömeget, de ha ezt megspékeljük azzal, hogy még egy utánfutót is húzok magam után, ami úton-útfélen elakad a többiekében, az teljes összeomlás. Ráadásul az én kölcsönjárgányomnak egy picit rövidebb fogantyúja van, mint ahogyan az nekem igazán kényelmes lenne, ezért folyton ráhúztam a sarkamra, és kicsit féloldalasan közlekedtem, ami szintén nehezítette a vásárlás menetét. Persze, a megvásárolt zöldséget-gyümölcsöt nagyon könnyű volt elpakolni, nem szerencsétlenkedtem azzal, hogy bűvészként újabb és újabb vászonszatyrot húzzak elő a feneketlen táskámból, és a vállamat sem húzta a súly, de a negatív tapasztalatok a sikerérzést abszolút felülírták.

A végső csapást az adta, amikor szembesültem vele: ha a busz nem áll rendesen be az öbölbe, akkor bizony muszáj megemelni a pakkot, mert alacsony padlós járat ide vagy oda, ezt másképp nem tudom felvarázsolni. Úgy éreztem, minden drámai túlzás nélkül, hogy eljött a vég. A derekamnak és a hátamnak egészen biztosan.

Úgyhogy az első kört a banyatank nyerte, de ilyen könnyen nem adtam fel.

Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László

Nem gyengéknek való vidék

Másodjára már kissé rutinosabban, egy szimpla, sétatávra lévő bevásárlásra fogtam be, és végre rájöttem, miért mondják a kisgyerekes anyuka barátnőim, hogy a város nem a babakocsinak való. A repedezett járda, a kátyúk, a feltúrt szakaszok és a térkő nem a banyatank barátai. Konkrétan mire eljutottam a célig, nemcsak hogy kimerítettem a szitokszótáramat, de egész biztos vagyok, hogy nyelvújítóként néhány újat is alkottam. Jobb híján a gyér forgalmú autóútra tértem át, kockáztatva, hogy esetleg elcsapnak, mert ott valamennyivel vállalhatóbb volt az út. Hozzáteszem, ez nem a banyatank hibája volt, hanem a rendkívül jó állapotban lévő magyar utaké, de nyilván a kiskocsi kapta az elégedetlenség oroszlánrészét.

Aztán, csak hogy ne legyen egyszerű a helyzet, jött az első meglepetés: a kosár és a banyatank együtt nem működik, mindenképp kell a bevásárlókocsi.

És akkor az is kiderült, hogy a banyatank fogója nem kompatibilis a bevásárlókocsi akasztójával, akármennyire is szerettem volna az egyesülésüket. Egy idős néni sietett a segítségemre (aki valószínűleg látta, mit bénázok). Elmagyarázta, hogy sajnos ez nem minden üzlet kocsitípusában működik, de cserébe megmutatta, hogy a bevásárlókocsi alját kihúzva rá tudom állítani a járgányt.

Az ő útmutatásával új kapuk nyíltak meg előttem a bevásárlásban.

Bátran pakolhattam az élelmiszert a kocsiba, mert tudtam, hogy a súlylimitet ezúttal nem az én vállam, hanem a banyatank 15 kilós terhelhetősége adja. És hogy tényleg ne elégedjek meg a minimummal, megfejeltem a bevásárlást egy hatliteres macskaalommal is.

A hazaút persze ugyanolyan körülményesre sikerült, még mindig túl rövidnek bizonyult a fogantyú, még mindig vacak volt az út, és én még mindig frusztrált voltam a plusz kör miatt, de összességében legalább a terhet levette rólam. Ami a lépcsőzést illeti, ez volt az első okom az igazi örömre, mert a banyatank ezt a próbát csont nélkül teljesítette.

Mondjuk, azért hozzáteszem, hogy soha nem vágytam még annyira, hogy legyen lift a házban, mint akkor, mert a súlya egy részét azért megéreztem. Ám valami mégis kezdett megváltozni.

Fotó: Profimedia

Az új legjobb barátom

Jó pár alkalomnak kellett ahhoz eltelnie, hogy a tagadás és vonakodás fázisából, a gyűlöleten át a megbékélésig, sőt szeretetig eljussak. Idő kellett ahhoz, hogy megszokjam, hogy ráérezzek, hogy érdemes használni, milyen útvonalon célszerű vele közlekedni, milyen idősávokban nem ajánlott vele kimozdulni, hogyan fogjam ahhoz, hogy ne álljon ki a karom, hogyan húzzam, hogy ne csapódjon a sarkamnak, hogyan kerüljem el, hogy mások lábán áthúzzam, hogyan szálljak fel vele úgy a buszra, hogy ne legyek útban senkinek, sőt.

Ahhoz is – és talán ez volt a legnehezebb –, hogy megbékéljek azzal, hogy azért ez még mindig bámészkodásra és nevetésre ad okot. A banyatank továbbra is közutálat tárgya azok körében, akik nem használják, pedig jelenleg (már) azt mondom:

És hogy mit tanácsolnék annak, aki úgy gondolja, adna egy esélyt egy kiskocsinak:

• olyat válassz, aminek lehetőleg nagyobb kerekei vannak,
• figyelj az alátámasztásra, hogy többet bírjon
• figyelj arra, hogy megfelelő magasságú legyen a testalkatodhoz, hogy a lehető legkényelmesebb legyen húzni
• érdemes olyanra beruházni, aminek hűtőtáskája is van, mert a fagyasztott termékek így nem olvadnak ki útközben

Ja, és még valami, inkább szánj rá picit többet, mert tényleg lehet már olyan darabokat kapni, amik praktikusabbak, és nem utolsósorban stílusból is jelesre vizsgáznak.