Túl sok játék?

Most volt a születésnapja, gyerekzsúrt tartottunk, amelyet nagyon élvezett. Egyetlen probléma merült csak fel: nem volt hajlandó megnézni a vendégei által hozott kis ajándékokat. Gondoltam, inkább játszani szeretne a gyerekekkel, ezért nem is erőltettük a dolgot. Az elkövetkező napokban a család többi tagja is jött köszönteni, nagyszülők, nagynénik. De, ha csomagot látott a kezükben, teljesen elkedvetlenedett. Múlt vasárnap reggel arra nyitottam be, hogy a szőnyegpadlón fekszik a szobájában, és a mennyezetet bámulja. Kérdésemre, hogy miért unatkozik, azt válaszolta, az a baj, hogy túl sok a játéka. Én mindig figyeltem rá, hogy ne árasszák el a játékok, minden el van rakva a szobájában, a kedvencein kívül a játékot kérnie kell, akkor én leveszem a polcról, együtt megnézzük, hogy is kell vele játszani, s eltöltünk együtt néhány órát, vagy amennyit időm engedi, vagy amíg érdekli a gyereket. Az utóbbi időben inkább “kimenekül” a kertbe, és folyton gazol! Természetesen ez nem állandó probléma, de időről időre előjön. Jelenleg egy pólót, cipőt se tudok neki venni úgy, hogy ő is ott van. Sír, hogy neki nem kell semmi, azt szereti, amiben jár, pedig a nyáron sokat nyúlt, mindenét kinőtte. (Egyedül vettem meg, amit muszáj, és úgy adom rá reggel, mintha nem is új volna. Ha rákérdez, csak annyit mondok: kellett, mert a régit kinőtted.) Tudom, hogy korai még ezen aggódnom, de mindig az jut eszembe, mi lesz vele kamaszkorában, ha rájön az unalom? Talán kábítószerhez nyúl?! És miért van az, hogy őt zavarja a sok játék, míg van, akinek sokkal több van, és mégis örül neki?

Válasz:







Annak alapján, amit ír, a kamaszkori kábítószerezést illető kérdésére csak azt válaszolhatom: éppen ellenkezőleg!
A vizsgálatok szerint a kábítószerezés felé sodródó kamaszoknak éppen személyes kapcsolataik szegényesek, és életükben meghatározó a tárgyakhoz, a tárgyak birtoklásához fűződő viszony. Dorina viszont örömmel játszik a gyerekekkel és a tárgyak – látszólag – nem érdeklik. Azért írom, hogy látszólag, mert az a tény, hogy a játékokat kérnie kell, s akkor maga leveszi a polcról – ahol ő nyilván nem éri el –, és együtt kell megnézni, és játszani vele, lehet, hogy kiváltja ezt az elutasítást. Úgy gondolom, hogy az óvodában is és a családi otthonban is a gyerek el kellene, hogy érje a játékait, szabadon kellene, hogy elővehesse őket (még ha rendetlenséget csinál is velük, vagy éppen túl sűrűn váltogatja is). És bár az nagyon jó, ha a szülő bevonható játszótársul kínálkozik – vagy éppen, egy új játék esetén megmutatja, hogyan kell azzal játszani – a gyereknek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy akkor és úgy játsszon játékával egyedül is, ahogyan ő akar. Fiziológus kutatók, köztük a magyar Grastyán Endre, már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy a játék szabadsághoz kötött funkció. Különben értelmét – és gyönyörét – veszti.
Érdekesen és pontosan ír arról, hogy az utóbbi időben a maga által – vagy a maga segítségével – megszervezett játék elől a gyerek inkább kimenekül a kertbe “gazolni”. (Gondolom: gyomlálni.) Ez mintha a fentieket igazolná.
A leírtak alapján még az is felmerül az emberben (hiszen nagyon ritka, hogy a testvérek ilyen kis korban “csak” szeressék egymást, különösen a nagyobb a kisebbet), hogy valaki nem mondta-e Dorinának, mikor a kistestvére már útban volt, hogy “kapsz egy kistestvért”, netán “kapsz egy kistestvért ajándékba”? És hogy miközben Dorina nem engedi megnyilvánulni féltékenységét, ez az érzés, kerülő úton, az ajándékok elutasításában nyilvánul meg?
A kistestvérek születése után megnyilvánuló düh és féltékenység természetes indulatok a nagyobbikban, és kétségtelenül: agresszív indulatok. Ha ezek még szavakban vagy játékban, szimbolikus módon sem nyilvánulhatnak meg, akkor befelé fordulnak, és depresszív, bénító állapotokat hozhatnak létre.
Nagyon sok gyerek ragaszkodik az addig hordott ruhájához, és nem szereti, nem szívesen veszi fel az újat. Ez a gyerekek konzervativizmusából következik, és mindig jobb állapotot jelez, mint az új utáni folytonos, kielégíthetetlen ácsingózás. Ugyanakkor: ez is fokozódhat a kistestvér születésekor, és ezen a szimbolikus nyelven valami olyasmit jelent, hogy: “maradjon minden úgy, ahogy régen volt, amikor csak én voltam a ti gyereketek”.
Én azt hiszem, most a teendő csak annyi volna, hogy tegyük lejjebb a polcokat, a játékokat, Dorina vehessen elő bármikor bármit, (és ne kelljen azonnal elrakni, ha már nem játszik vele), játszhasson egyedül is bármelyik játékszerrel, és ne igényeljük tőle magunkban sem, hogy kistestvérét csakis szeresse; ha éppen akar, lehessen rá dühös is egy kicsit!