Locsolók, kíméljetek!

Petra, a menekülő

Húsvéthétfő, 8:00

Mit is csinálhatna az ember lánya ebben az időpontban? Alszik. Kiheveri az előző esti sonkavacsorát, amelyet én természetesen a barátnőimmel költöttem el, miközben felkészültünk az évi rendes tojásfestő-estére. Összegyűltünk, és irdatlan evés-ivás, festés-hímzés-áztatás közepette gyártottuk a szebbnél szebb tojásokat, és álmodoztunk a szebbnél szebb lovagokról, akiknek átnyújthatnánk a legsikerültebb Fabergé-darabjainkat. Éppen a jelenetről álmodoztam, amikor… mintha csöngetnének!?

8:15

Csöngettek is, de vágyaim netovábbja helyett rég nem látott, vidéki rokonaim álltak az ajtóban: egy alacsony, nagy hasú és még egy, harminc évvel fiatalabb verzióban. A szemem káprázik? Kérdésemre választ nem, de kölnit a testem minden, az ajtóból kilógó porcikájára, bőségesen kaptam. A puszilkodás után bácsikám fülembe suttogta, hogy nézzem, meg milyen szép szál legényt hozott nekem ajándékba, ő ám az igazán férjnek való! Az illető éppen hatodszorra akart meglocsolni, a leheletétől majdnem lerészegedtem, erőteljesen kacsingatott, és tréfásan csipkedte a fenekemet. Majd bejelentették, hogy a szüleim is mindjárt itt lesznek, aztán együtt megyünk a Dunakanyarba. Elnézést kértem, hogy ebben az esetben azonnal rendbe kell hoznom magam, addig nézzenek tévét.

8:30

Menekülőre fogtam a dolgot. A fürdőszobában felöltöztem, közben Botondot hívtam. Csak hatodszorra vette fel, akkor már a sírógörcs határán voltam, így drámai hangon kényszeríthettem, hogy azonnal jöjjön értem. Úgy tűnt, megijedt, és indult. A nappaliban ordított a sportcsatorna, így ki tudtam lopakodni. Anyuéknak van kulcsuk, majd bejönnek azzal, nem fognak csodálkozni azon, hogy nem vagyok itt…

Tovább a második részhez >>